Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-31 / 76. szám

1974. március M. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Ivajlo Petrov Barátom\, K. íaluból A múlt esztendőben fővá­rosi vadászokkal jár­tam a falujában. Egész nap a hegyekben kószáltunk, de estefelé eltévedtem, s egyedül maradtam. Amikor egy szakadékon haladtam át, megcsúsztam, lezuhantam és megrándult a lábam. Ki- kúsztam onnan, s két lövést adtam le. Senki sem vála­szolt rá. Már megbékéltem azzal a gondolattal, hogy a hegyeik között éjszakázom, amiken: lépéseket hallottam. Valaki egyenesen felém tar­tott Hátizsákján, távolból is jól láthatóan, egy kövér, fe- ketés nyúl volt átvetve; , — Erő, egészség! Került- a puskavégre valami? — Semmi j.. — Megesik. Szerencse dol­ga. De induljunk, későre jár. Mondtam neki, hogy nem tudok lábra állni. Erre letet­te a hátizsákot, és mellém ült. Megtapogatta fájós lá­bamat, majd óvatosan dör­zsölni kezdte. Egészen kö­zelről láttam az arcát Széles, csontos arc. pisze orr, meleg, mosolygós szem. Jóság és naív nyütszívúség sugárzott arcáról. Elindultunk. Támogatott engem, ám alig haladtu#k száz métert, meg kellett áll- nom. — Majd én viszlek! — ajánlotta, és ismét levette a hátizsákját. — Ülj fel a há­tamra! Amott ni, a falu, ezer lépésnyire! Sokáig ellenkeztem. Ké­nyelmetlenül éreztem ma­gam, és szégyenkeztem még a gondolatától is, hogy ide­gen ember hátára üljek, de ő makacsul kitartott ajánlata mellett. Eldobta a nyulaf* amiért egész nap járta a hegyet, és helyette engem vett a hátára. Későn érkeztünk a faluba. A felesége borogatást tett a lábamra. Megvendégelt, majd éjfélig beszélgettünk, megis­mertük egymást, és összeba­rátkoztunk. Azóta a férfi minden szom­bat este várt rám a kis vas­útállomáson. Mindig ugyan­azokkal a kedves üdvözlő szavakkal fogadott: — Sok a nyúl, sok a vad! Különösen a második mezőn, ahol három évig tilos volt vadászni. Minden kökénybo­korból kiugrik valami... A küszöbön Ginka ri'ni vár rám. Túl van a negy­venen, de úgy sürög-forog, akár egy fiatal lány. Mindy' hozok csokoládét és köny­veket a gyerekeknek, de mindez édeskevés ahhoz, amit tőlük kapok. Ginka néni úgy megvendégel, mint hazaér­kező saját fiát a hosszú tá­voliét után. Fia, Zasko, mér­nöknek tanul a városban. Még két éve van az egyetem befejezéséig. Már udvarol is. a lány szintén mérnökhallga­tó, egy ezredes lánya. Az Idősebbik fiúval már nincs gondjuk. .Neki — mondo­gatják az öregek — biztos kenyér van a kezében. Fel­neveljük még a kicsiket, szárnyukra bocsátjuk őket, s aztán marad idő pihenésre is; . Mindent tudok róluk, is­merem örömeiket, gondjai­kat, reményeiket. Tudom, mikor és hogyan épült fel a házuk, sőt azt is, hogy mi­lyen viszonyban varrnak a falubeliekkel. Nincsenek tit­kaik. A múlt szombaton ismét náluk vendégeskedtem. Már korán reggel hallottam a ku­tyák nyüszítését. Sztojan bá­csi láncon vezette az ebe­ket, és kedvesen szidta őket. Csendes és nyirkos hajnalra ébredtem. A csillagok már alig láthatóan hunyorogtak. A szemben levő hegy sötét, teve pÚDjára emlékeztető ge­rince fürdött a hajnali de­rengésben. Egy óra múlva a vadászhelyre értünk, egy sziklás hegyoldallal körül­zárt és sűrű erdővel borított völgybe. Sztojan bácsi elel- gedte a vizslákat és azok azonnal a sűrűbe vetették magukat. Feljebb mentem a lejtőn, és arra a csapásra áll­tam, amelyen, a felhajtott vadnak át kell haladni. Nincs annál szebb, mint egyedül állni a hegyek között, és el­bűvöltem lesni, hogyan szü­letik egy őszi nap. Az ég kéksége megtisztul, felemel­kedik, és szédítően átlátszó­vá válik. A tejfehér ködpára lassan lehömpölyög a csú­csokról a kiszáradt hegyi pa­takok medrébe, ott felduzzad és lefolyik a szoroson, mint egy mesefolyó. És akkor a hegy — mint szép, de beteg fiatalasszony — eléd tárja gyönyörét és gyötrelmét, örö­mét és fájdalmát. A hullá­mok ezernyi színben pom­páznak a napfényben, lefelé rohannak, átcsapnak az út­jukba kerülő sziklákon. De a hullámokat nem kíséri cso­bogás. A csend szimfóniája hallatszik, amely ringatja az egész völgyet, s ezzel a csenddel édes-ködös gondo­latok áradnak át az embe­ren ... A látvány olyan hatalmas és egyszerű, hogy kételkedni kezdesz a természet urában, az emberben. Mert az ember, ha el is ér valamit, mielőtt igazi nagyot alkotna, meg­hal .;. De az ég, ez a hegy, a nedves falevél és az enyv illata s az ősz igézete so­hasem hal meg;., A vizslák dühösen csahol­tak valahol a hegyoldalban. A egész hegv megtelt zihqió, fojtott ugatással. Később, amikor a vadat szem elől tévesztették, a hangjuk meg­nyugodott. Nem álltam lesen, nem éreztem remegő szívve­résemet. Az a fajta édes lus­taság kerített hatalmába, amely megnyugtat, és béké­sen áradó gondolatokat szül. Egv hatalmas öreg tölgyet bámultam. és próbáltam megfejteni, hány évszázados lehet. A fa mögül hirtelen férfiak bukkantak elő. iól megtermett emberek voltak, mint az óriások, páncéling­ben és sisakban. Lófarkas zászlajuk volt. Sorba leülteik a tölgy árnyékába, és vala­milyen nyelven beszélgetni kezdtek. Ökörszarvból ittak, vad és szaggatott ritmusú dalokat énekeltek. Dallamu­kat mintha már korábban hallottam volna, mintha már régen a véremben lüktetné­nek .: . — Ha-hóó! Sztojan bácsi hangjára szertefoszlott a látomás. Hall­gatóztam. A vizslák nem ugattak, Sztojan bácsi tovább kiabált. Egy tisztás közepén állt Rágyújtott, és a földre te­kintett. Kezében kés villant A lábánál valamilyen sötét­vörös test feküdt és mocor­góit. Sztojan bácsi rivtigodtan cigarettázott, és kíváncsian nézte az állatot — Fogsz még tyúkot enni, mii? — mondta és mosoly­gott. — Nem érsz te már többet még a tyúk tollához sem! Nyúzta az élő rókát, és gyönyörködött az állat halál­tusájában. A róka az első lábán sebesült meg. máshol tel jesen ép volt a teste. Csak a bőre hiányzott. A róka összeszedte minden erejét, hogy feláll jón, és fojtott han­gon lélegzett. Az élet utolsó reflexeivel rándultak az izmai. ■— Na. nézd csak, fel akarsz állni! Felállsz ám, maid sohanapján! — mond­ta Sztojan bácsi, és elnevette magát, mint egy gyerek. Ráhajolt a rókára, felnyi­totta a hasát, kivette a gyom­rát, és felkiáltott: — Látod? Tudtam, hogy tyúkot evett! Itt a tolla! Várj, megnézzük, hogyan ver a kis piszkos szíve! Ismét lehajolt, a rókához, kettészelte a bordáit, és szét­nyitotta : — Áá, ez az! Nézd, hogy ugrál! Láttam, ahogy a róka szí­ve az utolsókat veri, és az ember kíváncsi szeme előtt egy élet eltávozik. Kiszakí­tottam magam a dermedt­ségből, és odább támolyog­tam. Egyre gyorsabban men­tem felfelé a hegyoldalon, s az volt az érzésem, rögtön elesem, valaki felnyitja a mellem, és kíváncsian bá­mulja, hogyan ver a szívem. A z én öreg barátom, Szto­jan bácsi, zavartan hí­vogatott. Nem mentem vissza hozzá, és nem is me­gyek el hozzájuk többé soha. Megfosztott egy őszi nap bűvöletétől, és megfosztott egy barátságtól. Szűcs József fordítása Ivajlo Petrov (1923— > bol­gár író. A honvédő háború idején részt vett a magyar- országi felszabadító harcokban. Történeteit általában eery-e°rv gondolat, hangulat, érzés áb­rázolására komponálja. Egy­szerű emberekről és aprói je­lentéktelen. köznapi esemé­nyekről ír. Elbeszéléseinek minden során átsüt az író hu­manista szemlélete. Környezetünk kultúrája (2.) KISKANÁL ÉS DIVAT A kiskartól igazán gyönyörű. Egy ha­sán fekvő, félmeztelen, kinyújtott lábú-ka­rú néger rabszolganőt mintáz a nyele. Mintha csak úszna a test, de az előre tolt kezeket immár soha nem tudja hátrahúzni, mert a karján-tenyerén tartja magát a ka­nalat, amellyel levest, vizet, bármit szür- csölni lehet. Nem nagyobb az egész, mint egy jól megtermett kávéskanál, s igazán csak a régészek a megmondhatói, hogy az egyiptomiak mit kanalaztak vele. Mert a nemes fából faragott színes kiskanál egyip­tomi munka. A Louvre egyik féltve őrzött kincse — ámbár Budapesten is van hasonló —, s ha egy francia filmes néhányperces művet forgatott volna róla: egész sor díjat nyerhetett volna a kiskanállal a különbö­ző fesztiválokon. Jó lenne ezzel a kiskanállal valami fi­nom ételt enni? Valószínűleg nem. Alig­hanem zavarná a kanalazót a tudat, hogy egy kis szobrot fog az ujjai között, még ha pici is ez és fából van. Ha nem tudnánk, hogy kik csinálták, akkor is inkább dísz­nek raknánk ki a szobánkban. Természetesen több ezer éve az a magas rangú egyiptomi főúr — talán főpap, talán főpohárnok, esetleg éppen a fáraó — kö­zömbösen forgathatta a kezében. Tárgy volt csupán, nyilvánvalóan rabszolga, s ha ked­ve úgy tartotta, az élőt is „mártogathatta” a vízbe vagy bármibe. A kiskanál figurája éppen úgy tartotta a kanalat, mint az élő szolga a csészét, ha ura vizet kért tőle. Íme, egyetlen bájos kiskanál, hogyan tük­rözi egy kor életszemléletét, s egyben mű­vészi színvonalát is. Vajon a mai kiskanalaink is képesek ilyen „tartalmakat” hordozni? Bizonyos értelem­ben igen. Ha újabb ötezer év múlva egy tudós régész megvizsgálja a mai „kanál­leleteinket”, először is az anyagok sokfé­leségén lepődhet meg. A filléres, már nem ritkán ingyen is osztogatott műanyag ka­nálon kezdheti, s folytathatja az alumíniummal, az alumínium öt­vözeteken át az alpakkáig, az ezüstig, és ritka kivételként az aranyig is eljuthat. Az anyagokból, az előfordulás gyakorisá­gából azután egész szép kis értekezést ír­hat a huszadik század társadalmi rétegző­déséről. És a minta? Hiszen a kiskanalainkon ál­talában még minta sincs. Legföljebb néha, a préselőgépek egyenes vonalakat nyomni tudó, minimális díszítése. Ebből is lehet kö­vetkeztetni. Például arra, hogy nem egye­dileg készítették a kanalakat, hanem nagy sorozatban. Vagy arra, hogy a huszadik százdi ember talán nem szerette annyira a cirádát, a kacskaringós mintát, mint mond­juk a tizennyolcadik századi. S ha a tudós jól ért a munkájához, a kis részletkülönb­ségekre is figyel, akkor azt is felfedezheti majd, hogy a huszadik század második fe­lében újabb változások álltak be az evő­eszközök divatjában. (Hiszen a kiskanál ebben az időben már többnyire az étkészlet — család-tagjaként jelentkezik.) Megfigyel­heti például, hogy a kanál formája a tojás­alakból gyakran a szegletes felé talódik el. A késnek egyre sűrűbben van a nyele és a pengéje egyetlen darabból. Felfedezheti, hogy a kesforma közeledik ahhoz a szike- foi mához, amellyel a sebészek operálnak. A villa ágai rövidebbek és tövükben töm­zsibbek. Persze — mondhatná bárki — változik a divat. Az evőeszközök divatja is. Mint aho­gyan változik a lámpatesteké, a villany- kapcsolóké, a vekkerórák formájáé, a tá­nyéroké és a csészéiké is. Nincs ezen semmi csodálkozni való. Csodálkozni természetesen semmin sem kell feltétlenül, de nem jó mindent a „di­vat” szóval elintézni. Még akkor sem, ha a divatot — nemcsak a ruházkodásét — gyak­ran irányítják. Kitalálnak valamit, nagy reklámhadjáratot kezdenek, s egyszerre csak az lesz a divat, amit fél éve még ron­dának, formátlannak tartott a közvéle­mény. Kétségtelen, vem ebben sok igazság, de a divattervezők a megmondhatói, hogy sok mindent kitaláltak már, sőt nagy energiá­val reklámozták is, s mégsem fogadta el a közízlés, nem lett belőle divat. Többnyire csak abból a tárgyból lesz divatos holmi, amely iránt a közönségben bizonyos vára­kozás, befogadási készség van. S végül is a divat tervezői, a mai lakás- kultúra kialakítói a mi korunkban élnek, nem is tudnak attól nagyon eltérő divatot létrehozni, mint amire a nyersanyagok és az ipar technikai színvonala lehetőséget ad. Ha van valami érdekes, sajátos a hu­szadik század lakberendezési divatjában, az éppen az, hogy már nem az egyes kéz­műves mesterek alakítják ki a tárgyak for­máit, hanem azok többségét művészek ter­vezik. A gépen előállítható kiskanál formá­ját. éppen úgy, mint a villanylámpa kap­csolóját, a vízcsapot és a tv-készülék dobo­zát. Formatervező művészek. Mi a muvpsret egy vízcsap forgó- gombjának a kitalálásában? Milyen szabá­lyai vannak ennek az új művészeti ágnak? Mi a szerepe az új meg új, megmunkálásra alkalmas anyagoknak a divatban? Mi a helyzet a színekkel? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat e sorozat folytatá­sában. Bernáth László Kossá István: Dunától a Donig Hideg, áprilisi eső zavart haza bennünket 1942. április 23-án a Vörös Sziklára ren­dezett túrától. Lányom már messziről elibém szaladt. — Apu! Behívót kaptál! Nem hittem el. Hogyan is hihettem volna, hiszen a zse­bemben volt a felmentés, mely 1943. február 1-ig min­den katonai szolgálat alól mentesített. Még az újoncozás alól is. Igaz, több mint négy esztendeje már besoroztak, de az én korosztályomból még senkit se hívtak be ki­képzésre. A behívó tényleg ott volt. „Kossá István újonc, tar­tozik 1942. április 25-én reg­gel 8 órakor, a nagykátai ki­egészítő parancsnokság tápió- sülyi kirendeltségénél jelent­kezni. Három napra való élelmet hozzon magával” — figyelmeztetett a behívó. Csak úgy, viharkabátosan, túrabakancsomban rohantam a szakszervezetbe. Ott már hangyaboly fogadott. Az egész vezetőség behívót ka­pott. Elnök, főtitkár, min­denki, akinek nagyobb szere­pe volt az utóbbi években a szervezeti életben, szinte ki­vétel nélkül a behívottak kö­zött volt. Első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy po­litikai behívás történt, bár mindenkinek katonai rangját is feltüntették a behívón. A furcsa azonban az volt, hogy a behívottak között nemcsak már kiszolgált katonák, az elmaradó korosztályokkal be­sorozott újoncok voltak, ha­nem olyanok is. akiket ismé­telt sorozásokon katonai szolgálatra végleg alkalmat­lannak találtak. Még egy gondolkodóba ejtő körülményt fedeztünk fel. A Beszkértnál szokásos az ugyanazon nevűeket számmal megkülönböztetni. A katona­ságnál azonban nem. Mégis a behívók Nagy II. József, Né­meth 9. István, Gruber I. Miklósnak szóltak, összeha­sonlítottuk az írásokat. Pon­tosan ugyanaz a kéz írta va­lamennyit. Ezek a behívók tehát egészen biztosan a Beszkárt katonai irodájában készültek, Nem volt vitás előttünk. Furcsa katonai szol­gálat lesz az, ahova a válla­lat hívat be bennünket. Ép­pen azokat, akik az egyre erősödő szakszervezeti moz­galom irányítói voltunk. Másnap előírásszerűén je­lentkeztünk a vállalat kato­nai parancsnokságán. Senki sem kapott felmentést. Itt már új hírt hallottunk: nem katonai szolgálat, hanem munkaszolgálat lesz. A szakszervezetbe egymás után futnak be a hírek. Más vállalatoknál is behívót ka­pott egész sor szakszervezeti bizalmi. Jelentik: a szociál­demokrata párt néhány funk­cionáriusa is a behívottak között van. Egész nap szaladgálunk. Estére bizalmi ülést hívtunk össze, hogy a szakszervezet vezetésében fennakadás ne legyen. A funkciókat át kell adni az itthon maradóknak. Peyer telefonált, hogy tu­domására jutott a bizalmi ülés összehívása. — Részt akarok venni. Megegyeztünk este kilenc órában. Félóra késéssel kezd­tük. Tóth Mihály számolt be a helyzetről. Viharos közbe- kiáltozás zavarta, Peyernek szólt, aki kopasz feje búbjáig vörösödve ült ott. Nem is szó­lalt fel. Csak a gyűlés után informált bennünket róla, hogy Ukrajnába munkaszol­gálatra visznek bennünket. — Közel se lesznek a front­hoz — inkább munkások, mint -katonák lesznek ott — próbált megnyugtatni ben­nünket. Mégis komor volt a hangu­lat. Se testünk, se lelkünk nem kívánkozott a frontra. Mi, a világháború után fel­nőtt szakszervezeti vezetők ízig-vérig háborúellenesek vagyunk. A frontról hazajöt­tek elbeszélései még kevésbé teszik ezt a kirándulást szá­munkra kívánatossá. Mozgal­mi szempontból különösen aggaszt a behívás bennünket. A vonatnál nagy sírás-ri- vás. Hátizsákok, kitűnő tú­rafelszerelés azoknál, akik már ismerik a munkaszolgá­lat rejtelmeit. Rajtunk díszé­től megfosztott Beszkárt- egyenruha. Katonaládáinkat a kiszolgáltak megmosolyog­ták. A vonaton majdnem min­denki kezében Népszava. Faljuk a híreket. „Magyar és német kötelékek harcai a vö­rös szabadcsapatokkal. Kivé­geztek harminc kommunistát Rouenban. Tizennégy kom­munistát ítéltek el Párizs­ban. Halálra ítéltek egy fran­cia tisztet. Kommunistákat tartóztattak le Svájcban”. Egy nap hírei a sok közül. Nem sok jóra van kilátásunk. (RÉSZLET) Hetven évvel ezelőtt 1904. március 31-én született Kossá István. Szegény családból szár­mazott, sokáig vlllamoskalauz volt. A □. világháború alatt büntetőszázaddal a frontra küldték. erről az időszakról szól 1948-ban megjelent önélet­rajzi regénye, a Dunától a Donig. 1945-ben *z új ország őt állította a szakszervezetek élé­re. 1948-ig a Tanács főtitkára. Kezdettől fogva tagja lett a párt Központi Bizottságának, többször volt miniszter, ország­gyűlési kéDviselő Hatvanegy évesen, 1965. április 3-én hunyt el. DONATH GYULA BAJZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom