Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-31 / 76. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1974, mären« HÍ.

Sándor Pál

A mai költészet és a nemzetietlenség vádja

kon átremegő érzésre, és arra, hogy ezekben a költeményekben a hazájával meghatón lőtt lélek szórja átkait, mert az nem olyan, mint amilyennek látni szeretné, nem olyan, amilyenre büszke lehetne... Már pedig, ha Berzsenyi, Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Széchenyi gáncsolás nélkül mondhattak, hogy úgy mondjuk, különbeket, akkor talán Adynak is

A szerző a szolnoki gimnázium diákjaként, az 1917/18-as tanév első felében írta ezt a dolgozatát. Ady Endre s a huszadik századi magyar progresszió jelentőségét méltatva jut el annak felismeréséig, hogy a háború után „tovább kell mennünk”, s ez az út a szocializmushoz vezet. A tizenhat esztendős diák kézirata a közelmúltban került elő, Sándor Pál özvegye, Szerényi Julianna bocsájtotta szövegét lapunk rendelkezésére. A tanulmányt — csaknem teljes terjedelmében — az alábbiakban közöljük.

A költő a képzelet munkájával, élettapasztalatai alapján kombinálja az élet adalékait; az igazi költő tehát sohasem hazudik, a valóságot adja. Ha valaki be akar pillantani valamely kor világnézetébe: fogjon hozzá az illető kor művészi feldolgozásának, irodalmának tanulmányozásához. Ha igazi írók műveit olvassa, sohasem csalódhatik.

Ezért nincs hamisabb vád, mint ha igazi író művére azt mondják, hogy az nem abban a korban gyökerezik, mély az írót szülte*

És mégis, valahányszor az irodalom új korszakhoz ér, és a kifejezés művészetében olyan stílust kezd, amely felületes ránézésre ellenkezőnek látszik a rés írók s a megszokott irodalmi művek hangjával, mindig felhangzik a vád, az irodaiam nemzetietlenné süllyed, hogy az új írók nem törődnek a régi nemzeti ideálokkal, kivetkőznek az ősi, faji jellemvonásokból, és idegen bálványokat tisztelnek; hogy elvetnek, sőt lerombolnak minden irodalmi tradíciót, újír tásaikban szolgai módon a külföld nyomán haladnak.

Mindezen vádakkal szembe kellett szállnia és meg kellett küzdenie annak az író nemzedéknek, amely a XX. század legelején lépett az irodalom porondjára, az ellentmondásnak és helyeslésnek olyan nagy zajával, hogy minden szem rájuk irányult, s érezni lehetett, hogy valami új dolog történik, valami fordulópont irodalmi életünkben; hogy új vizek új medreket ásnak;

Mert irodalomban tradíció van, nem parancs, hanem törvény, — de nem olyan, mint a büntetőtörvény, hogy eleget teszek neki, s akkor nincs semmi bántódásom, de meg is szeghetem, s akkor legfeljebb becsuknak érte, — hanem olyan, mint az, hogy az embernek levegőre van szüksége, s akár akarok lélegzetet venni, akár nem, a törvényt mindenkor követem. Igaz, káros is lehet: mutatják az aranykort követő epiganidők. Ügy áll tehát a dolog, hogy mereven hozzátapadni végzetes baj, maradiság és vaskalap, teljesen elrugaszkodni tőle vagy lehetetlenség vagy affektáció vagy értéktelen különcködés.

Ezekkel sújtották fejbe legifjabb íróinkat, holott igen könnyen kimutatható, mily szerves kapcsolat és természetes fejlődés van, mondjuk Petőfi, Arany, Vörösmarty és Adyék költészete között. t.

A szabadságharctól

egészen Kiss Józsefig csuoán Petőfi, Arany, még kevesen Vörösmarty érzelmeit, gondolatait, hangulatait variálták Petőfi, Arany, esetleg Vörösmarty nyelvén; Kiss József is, Arany hű marokverője. csupán némi új elemmel, hanggal gazdagította líránkat. Neki és kortársainak főtörekvése a könnyed előadás, az élet nyelvéhez való közeledés volt. Eleven, friss, derűs költészetünk harmóniáját csak egy-egy vergődő, nyugtot nem lelő, önmaga titkait kereső lélek jajdulá- sa zavarta meg. Szavuk elveszett kortársainak kevésváltozatú szólásaiban, pedig 61c- kevesen voltak a felfogói

és megszólaltató! az új korszakok előtt járó, még tétovázó hangoknak, ók kevesen voltaik az új korszak megsej-r tetői; megérzői és kivetítői annak a pihenéstelem nyugtalanságnak, annak az önmagával vívódó elégedetlenségnek, amely a ma nemzedékében már öntudatosséggá erősödött, s amely nyilván magának a kornak a tünete, a kor hangulata, a kor szelleme. Az új nemzedék ugyanis az új természettudományi, filozófiai és szociológiai kutatások eredményeit készen kapta és ezeknek a világításánál fogta kritika alá a világ és a sajátosan magyar világ dolgait, mindent, aminek örökérvényűségében apáink gondolkodás nélkül hittek, „Vallás, erkölcs, hazafi- ság, családi élet, szerelem, — a régi tömlők ma új borral telnek meg.” (Schöpfíin) S a lelkek megtelnék nyugtalan, ideges feszültséggel és ez a belső nyugatalanság hajtja a költőket az önmagukba és a világiba váló mélyebb elme- rülésbe.

„A modem irodalom az

emberiség befelé fordulása”

— jegyzi meg SChöpflin — s az eddigi egészséges hangunk kiáltó vagy andalgó ritmusába a halk zokogás, a magunk elé mormogás, a keserű nekibúsulás újveretű szavai lopakodtak be. S míg a régi lírikus, — bár ő is, mint minden igazi költő, magát, énjét adja a költészetben, — de mégis a férfi szemérme- tességétől, bizonyos hagyományos típusoktól megszorítva, addig a mai lírikus lényét teljesen;, lelki élete minden kis zugát őszintén kitárva adja magát költészetében.

Es a lira a világirodalomban is új keletű, s mivel magyarul a mi nemzedékünk fejezte ki először, — kimondták, hogy ez a líra nem magyar, — nemzetietlen.

„Az irodalmunk levegője megtisztult már; csendes, de édes és gazdag, mint a falué zivatar után,.:. Milyen szép és érett és szabad és biztos ma az, amit mi csak néhány év előtt, félénk merészséggel és eleinte talán elég értetlenül kezdtünk próbálgatni! Az a szegénység lármája volt; ez a gazdagság csöndje. A szegény mindig kiáltoz és forradalmat csinál; a gazdag nyugton élvez” — ily szavakkal emlékezik meg Babits Mihály a szép, a nagyszerű küzdelmükről, annak halk kezdeteiről, zajos és fényes győzelméről és mostani csendes magától ér- tetődéséről; nem a forradalomról, mint ő mondja, hanem az irodalom szabadság- harcáról. Mert nem Arány, P •>- tőfi, Jókai ellen folyt a háború, nem bárminő művészi forma ellen, múlt vagy jelen ellen,,

— nem az ellen, hogy a magyar magyar legyen, s minden sajátsága kiteljesedjék a magyar művészetben, hanem Ignotus szavával szólva — az értetlenség ellen, mely bizonyos formákat és irányokat akar kötelezőkül ráerőszakolni az írókra, és azok ellen, akik minden újabb törekvésre, hangra vagy formára rámond ják, hogy nem magyar s védekezésre szólítják a nemzeti szellemet.

Szemükre vetették, hogy nemzetietlenek, s ezt eleinte

úgy értették, hogy nem népiesek. s már az is nagy haladásnak mondható, hogy Reviczky megállapításaiban nálunk is ismertté válik az igazság, hogy „a népiesnek fogalma sem irodalmi, sem művészeti téren nem födheti a nemzetinek fogalmát egészen, sőt annak egyoldalú és kizárólagos művelése és keresése szükségképp az irodalmi eszmekor és formakincs összeszűkítésére visz.” Igaz, nem csoda, ha e máshol oly magától értetődő igazságnak elismertetése oly nehéz volt minálunk, ahol irodalmunk talán legmagasabb művészi fokát népies irányban érte el: igaz, elismerjük, Petőfi, Arany, Tompa sokakat könnyen megtéveszthet, de hála Berzsenyinek, Kemény Zsigmondnak és még egynéhány nagy magyarnak, ma már tágult annyira a magyar látókör, hogy a tárgy akár magyar, népies, akár idegen, nagyúri, ha a felfogás magyar, magyaros az írás is, mert Laczkó Géza mondja — a lélékben van a magyarság, n,em az „aszongyában”!

Ex igaz — mondták — csakhogy hogyan lehetne jó magyar, nemzett érzésű az olyan költő, akinek Párizsa Bakonya, aki kérdezi magától: „A Tisza-parton mit keresek?”, aki kijelenti, hogy

„Sok keresnivalóm Itt ügy sincs, Az < Lomnicukon már (ütem Tátrát és Karsztot átrepültem. Kicsi virág, szegény virág,

Te tudod, hogy nem lelkesültem*

áld így ír, mikor Párizsból hazatér:

„...idegen fiad

Daltalan tájra megy szegény: Koldus zsivaját a magyar Ég Oh, küldi már felém.

Fagyos lehelet és hullaszag Száll ott minden virág felett. Elátkozott hely. Nekem: hazám, A naptalan Kelet.”

Aki ilyennek látja a hazáját, az lehet ugyan, magyar, de — hazaáruló magyar. S megfeledkeznek arról, hogy éppen olyan joggal lehelne nevezni nemzetietlennek Berzsenyi Dánielt, aki rettentő haraggal ostorozta a romlásnak indult magyart, nyomorultnak nevezte a hazát, vagy a nyugatiaskodó Széchenyi Istvánt, aki keleti tunyaságnak, s életre való alkalmatlanságnak bélyegezett majd mindent, amiben az akkori nemes urak nemzetmegtartó virtust és hagyományt tiszteltek, sőt még az ősi vármegyét, a nemesi alkotmányvédelmet kifigurázó Arany Jánost is, Széchenyi eszméinek leghívebb hirdetőjét.

Pályájuk kezdetén Vörösmartyt, Petőfit, sőt Aranyt sem tartotta a közvélemény nemzeti költőknek; s hogy Vörösmarty romantikáját elismerjék nemzetinek, ahhoz Deák Ferenc tekintélye kellett, Petőfi népiességének, amelyben parasztosságot láttak, nemzetivé való elismertetéséhez Eötvös József és Kemény Zsig- mond tekintélye, a mai idő- ' vádemelők írói nemzedékének a tekintélye pedig ahhoz kellett, hogy Arany Jánost is azok közé sorolhassa, akik a magyar nemzeti irodalmat meghatározzák, s őt, aki Shakespea- ran, Tassén, Byronon, a nie- belungi éneken s skót balladákon nevelkedett, szembe állíthassa azokkal, akik idegen bálványokat imádnak.

Hogyan határozták meg tehát a nemzeti irodalmat Vörösmarty, Petőfi és Arany, ha nem úgy, hogy a maguk egyéniségének bélyegét nyomták rá? ..;

Petőfi, Arany, Vörösmarty útja pedig nem lehet hibás, nemzetietlen még akkor sem, ha ez az út Nyugat felé vezet.

fgy születik meg az űj hazafias költészet, miután az az eszme- és érzéskor, mely valaha Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa hazafias verseit hozta felszínre, körülbelül egy fél évszázad óta nem termett többé igazi verset. Keletkezik olyan hazafias líra, amelyben benne van, a tradicionális magyar bánat, de nincs meg benne a magyar hiúság legyezgetése. Jön egy költő, aki nem látja már a Petőfi-korabeli gyönyörű ősállapotot, hanem valami felemás kultúrát talál... S ha ennek láttán is még mindig arról az imént említett ősállapotról írna, amely Petőfit ihlette, — nem lenne igazi költő, aki még a hazaszeretetei sem tipizálja, hanem úgy szól, ahogy az érzése támadt. Olvasván Ady Endre hazafias verseit — mert hisz most elsősorban őróla van szó — és ilyen szavakra találunk: „irán szagú szittya sereg”, „otthoni csúf kezek”, „bamba” és „csorda nép”, „magyar temető”, „magyar Ég koldus zsivaja”, „elátkozott hely”, — sohasem a szavakra szabad gondolnunk, hanem a szavamegbocsáthatjuk haragjának e kitöréseit, sőt talán örülhetünk is neki, — hiszen őszinte, igaz költő lelkének megnyilatkozásai, s Ady, bár — mint mondtam —,

nem tud büszke lenni arra, hogy magyar, fáj neki, hogy nem fogadják el jó magyarnak... s méltán kérdi: Én nem vagyok magyar?

„Hiszen én mindent elhagyok, Dalt, életet és dicsőséget.

De az Igazi: az én vagyok.

De a magyar: az én vagyok.”

Bátran mondhatjuk, hogy Zrínyinek, Berzsenyinek, Széchenyinek az új magyar írókra szállt öröksége: ez a keserű hazafiság az, mely a meg nem értők, hanem fél- reértők, — lehet, hogy szándékoltan, lehet, hogy tudattalanul félreértők szájába a hazafiatlanság olcsó és felületes vádját adja.

ök "végét szakították a háromszínű verselésnek, amint megölte Gárdonyi „Bor”-a azt az operettszínpadi görög- tűz-magyarkodást, amely ma már senkit sem lelkesít ha- zafiságra. S hogy mennyire vége van. mutatja a mostani háborús költészet, amelyik — nincs, olyan értelemben, mint ahogy apáink értették. Mert ennek a háborúnak nem lehet Tyrtaiosa.:. És Gyónj Gézának is, — ha pillanatra meg is részegült, a rátáguló minden szemtől, — még éppen csak annyi ideje maradt, hogy lemossa magáról a fogságból hazaküldött kötetével a „világháború Petőfije” nevet.

A rna háborús költője békét éneklő.

Midőn a költők felocsúdtak a háború első főbe- kólintásától s felhangzott Babits Húsvét előtt című békeverse, Miatyánkja, Szép Ernő Imádsága, s — azóta a többiek is a béke szerelmesei; most már az is elmúlt; hallgatnak ismét, igazat adva Szép Ernőnek, hogy „A költő nem lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket..: Nem szabad most. Nem illik ... Most nem.;. majd a háború után.” Igen, a háború után

DÉSI HEBER ISTVÁN: SZOPTATÓ PARASZT ASSZONY

új erőbe kap a költészet. 1 •

És ez a költészet megmutatja azt is. hogy amint Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, a maguk korának gyermekei voltaic, ugyanúgy Ady is és Babits is azok, s amint egymás kezét fagják: egy érzés, egy lélek lüktet végig rajtuk, magyar nemzedékeken... Igaz, a mai nemzedék költészetében nem tükröződik egészen az egész

mai Magyarország. De ezt

nem hogy hibául nem róhat juk fel nekik, de még nem is kívánhatjuk tőlük úgymint pl. • Franciaországban, ahol vagy nyolcszáz esztendő óta egybeolvadt nyelvű fajok élnek szorosan együtt, egyforma hatások alatt. Nálunk olyan értelemben értett nemzet még ma

sincs, mint aminő a francia. (Ignotus.) A magyarság ma még csupa faji, nemzetiségi, társadalmi és felekezeti szakadék s egymástól külön élő rendjeit, osztályait, közösségeit és csoportjait olykor alig fűzi össze egyéb egyformaság, mint a nyelvek azonossága (Ignotus). Ha majd a magyar nemzeti politika — mert hiszen ennek a kötelessége — a magyar nemzetet olyanná formálja, hogy nagyjában egyforma és egyforma hatások alatt felnövekedett emberek lesznek a tagjai: a jövő költőitől joggal lehet várni, sőt követelni, hogy úgy énekeljenek, hogy minden magyar polgár azt érezze: ez az ember az én lel- kemből dalol.

Erre a maiak közül egy költő nem lehet képes, de legkiválóbbjaink költészetében feltalálható közös vonások, közös eszmék és gondolatok azt látszanak bizonyítani, hogy rá jelöltek arra az útra, amely az egész nemzet összekapcsolója lenne, — aminthogy a társadalmi mozgalmak előbb jutnak visszhanghoz irodalomban, mint a politikában.

Ezek a megállapítások háború előtt megállották a helyüket, de ma már — tovább kell mennünk: Ma már az út megvan — a ráterpeszkedő ködöt széttépte a háború — és rajta haladnak és hisszük, harc múltán még inkább haladnak tovább, előre, éppen azok, akik a ködös utat is meglátták és szenvedniök kellett érte; az útért, a szocializmusért.

Lehet, hogy csak én látom így a dolgokat, de ha nem így lenne, az irodalmat akkor se féltse senki a nemzetietlenné korcsosodástól, aminthogy Arany János se féltette a magyar irodalom nemzeti jellegét Madách Goethe és Byron utánzatától s felforgató gondolataitól.

„És ne féltsék a magyar lelket sem azoktól — fejezzük be Ignotus szavaival —, akik dolgoznak, küzdenek, vívódnak és elégedetlenkednek. A magyar lélek azért lélek, hogy éljen és megújuljon vés ne tűrjön bilincseket. Jaj volna a magyar léleknek, ha nem tudna helyet találni minden igényben, mit a ma támaszt a tegnappal szemben, jaj volna a magyar nemzetnek, ha csakugyan idegenség gyanánt erezné testében, amit maga szítt magába és maga termelt magának. Vagy van nemzeti lélek, vagy nincs — de ha van. akkor olyan, mint a levegő, amely mindenütt ott van, mindenben benne van és semmiféle külön érdek nem foglalhatja le külön birtokául, hogy mint a királyok a földet, jutalom gyanánt osztogassa kellemes szolgálatokért. Akiknek szolgaművészet kell. az ne kereskedjék a költőknél; az mondja ki egyszerűen, hogy csak egy fnűvészet művészet: a cigányé. Mert ez az egyetlen művész, aki azt * húzza. amit parancsolnak neki!”

(19171