Szolnok Megyei Néplap, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
6 SZOLNOK MT OY FI N ÉTLAP 1974. március 3. levegőt, a vékony fátyolfelhők mögül átlátszott a nap korongja, sűrű ködben égő lámpához hasonlított. Letértem a folyópartról és toronyiránt nekivágtam a síkságnak. Egy kásás hóval telt vizesárok szélén haladtam. Messze előttem egy nagy tócsa fehér szegélyű, zöld tükörként csillogott. Néhány alacsony, magányos fűzfa álldogált körülötte, csupasz ágai szinte nyújtóztak, hogy megnézhessék magukat tiszta vizében. ; Es amikor vagy ötven lépésnyire megközelítettem, hirtelen észrevettem, hogy valamiféle madár szállt le a tócsa közeliére. Mozdulatlanul ült. mint valami kerek, fekete pont. Mihelyt megálltam, megfordult, és láttam riadtan felemelt fejét. Minden bizonnyal ugyanaz a fajta réce volt. amelyből már több is lógott a derekamon. Fel akart repülni. Ez látszott nyugtalan remegéssel telt, könnyed, szinte felfoghatatlan mozdulataiból. Tudod te is kedves barátom. hogyan borzóngunk meg és kapunk puskánk után, ha váratlanul pillantEMILUAN SZTANEV EGY M4DAR ntuir mi végtelenül fontos, ami hatalmába kerítette, és magához láncolta figyelmét Jeges nyugalom és teljes közöny áradt minden más iránt ebbői a békésen úszó kis lényből. Képzeld csak el, ha távolról láthattad volna ezt a hihetetlen képet — a vadász és a szárcsa, alig két lépésnyire egymástól: az ember elképedve, értetlenül, a vad — teljesen közömbösen, figyelemre sem méltatja legveszedelmesebb ellenségét és mindez azon a hófehér, nyugodt síkságon, amelyen * a förgeteg csupán csendet és békességet hagyott maga után. Vajon nem gondolsz-e arra. hogy most történik meg az a nagy csoda a földön, amelyet az evangéliumi legendák ígérnek? Még néhány másodperc, és éreztem, hogy nem bírom tovább tétlenül nézni. Szerettem volna felkiáltani, legyinteni vagy kinyújtani a kezem és megfogni ezt a parányi fekete teremtményt, amely nem félt tőlem, és amelynek nyugalma oly fenpségesnek látszott. És amikor már épp bele akaratai gázolni a vízbe, a madár megrezzent. Hosszú nyaka meggörbült, fejét kissé hátrább kapta, és egész teste görcsösen vonaglott, mintha meg altart volna valamit őrizni, amit eddig nagy . nehezen sikerült mellében M ár ott a falu alatt ei akartam mondani ezt neked, amikor leültünk a dűlőút szélére, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat a szalonkavadászat után, és a füzes fölénk hajló sűrű lombja alól hosszan elnéztük S lebukó őszi nap lángjaiban eltűnő közeli vályogkeritése- ket és glediciasövényeket. Emlékszel azokra az alkonyokra, amelyeket minden este ott láttunk remegni tüzes pompájukban az erdő túlsó szélén? Mintha valamiféle hatalmas hordó öntötte volna ki részegítő borát a világra. Néztük, és mindkettőnket elfogott a vágy egy más. derűs, gyönyörű világ után, amelyet csak gyermekkorunk álmaiban láttunk. * Akitor elfelejtettem ezt elmondani neked, mert figyelmemet még teljesen lekötötte a vadászat. A nap minden élménye és benyomása megelevenedett bennem: a nyirkos erdő rézvörös lombja, a szalonkák csöndes és gyöngéd suhogása, kopóink délcég állása, a lövések' visszhangja és az erdő friss levegőjét megtöltő égett puskapor szaga. De hát van-e egyáltalán értelme erről beszélnem ma, amikor a háború ezer és ezer ember életét oltja ki? És vajon össze lehet-e hasonlítani annak a madárnak a pusztulását, amelyikről beszélni akarok, az ember halálával? És mégis úgy rémlik, hogy az a madár döbbentett rá, hogy mi is a halál, amikor tévedésből lelőttem. Hideg szeles idő volt. Az erős északi széltől űzve a vándormadarak százával húzódtak be a falu alá védelmet keresni a hideg és az énség eüen. A rigók, a seregélyek. a tarka tollú ma- tyasmadarak. a széles gyászos szárnyú bíbicek és a gerlék seregestől hagyták el a síkságot a süvöltő szélben. Ez az egész madárvilág csendes zugot keresett, hogy megpihenjen, fölmelegedjen és jóllakjon a hosszú út után. A falu veteményeskertjei közt kanyargó kis folyó fűzfával benőtt magas partjai mutatták az irányt a vonuló madaraknak. A vadkacsák átrepültek a fűzfákon, és leszálltak a partra, mert ott a szél gyengébb volt, és a föld még nem fagyott meg. Elindultam a folyó mellett lefelé, és felriasztottam néhány csapat vadkacsát. Könnyű és eredményes volt a vadászat. Töltényhevederemről már nyolc kacsa lógott le, abból a fajtából, amit mi vadászok tőkésrécének hívunk. Egész éjszaka keringtek a dermesztő szélben, és most elcsigázva kó- kadoztak a befagyott mocsarak fölött, és közeire bevártak, s lövéseimnek könnyű prédái lettek. Déltájban északon súlyos, szürke hófelhők tornyosultak. A síkságon hővihar tombolt. A folyó fölött egy csapat vadkacsa húzott el, és pltünt a fehér szalagokként hulló nagy hópelyhek hálójában. A fergeteg elől egy juhászkunyhóban húztam meg magam. A szél cibálta a szalmatetőt a fejem fölött. Egy óra múlva a vihar elcsendesedett. A hó elállt. Az égbolt kivilágosodott és a síkság tágasan, nyugodtan es tisztán fehérlett Az eredményes vadászat a márciusi porhanvós bő alatt elterülő síkság amelyen kellemes volt tárni, és amelynek tisztasága szinte lelkembe hatolt, különös, megmagyarázhatatlan örömmel töltött el. Élvezettel gázoltam a havat a síkság szelíd, fehér csendjében, és hallgattam ruhám zizegését és puskám csövének meg a hátizsákom karikáinak kop- panásait. Alig két órám lehetett már csak sötétedésig, de a •hó világossággal töltötte meg a mozdulatlan, nyugodt juk meg a vadat. A vér fejünkbe tódul, izgalmunkban eláll a lélegzetünk, és e pillanatban minden figyelmünk az előttünk levő madárra vagy vadra irányul Égünk az elfojthatatlan vágytól, hogy megszerezzük. Remegünk az izgalomtól, nehogy elszalasszuk a másodpercet, amelyben lőnünk kell... Amint felvillant bennem, hogy a madár, a fűzfák saly- lyai közé repülhet és eltűnhet a szemem elől. elhatároztam. hogy le'övöm. még mielőtt felröppenne. Ráfogtam a pussám, és amint a célgömb csúcsa sötét testéhez ért meghúztam a ravaszt... A könnyű füstön keresztül láttam, hogy a madár összerezzen, a sörétek barázdái hasítanak mellette a vízen, és a parton apró fekete foltok jelennek meg az ólomszemek becsapódása nyomán. De csodálatos módon a madár ott maradt a tócsában, ugyanúgy mint korábban — nyugodtan, t mozdulatlanul. Nem csapdosott szárnyával, nem vágódott hanyatt, nem bukott le a víz alá, hogy menekülést keressen a halál elől, ahogyan minden sebesült vagy haldokló vízimadár tenné. Csak lassan kissé felém fordult, és így újra gömbölyű labdára hasonlított Csodálkozva és bizalmatlanul indultam el feléje, ujjamat a másik ravaszon tartottam, hogy újból lőhessek. Nemcsak elképedésem volt nagy. de zavarom is mintha kísérteire lőttem volna — sebezhetetlenre, aki kívül áll az élet és a halál törvényein. Amikor közelebb értem, látom, hogy a vízen nem vadkacsa ül, hanem egy szárcsa. Sötét, hamuszürke teste ép és tiszta. Egyetlen vércsepp sem látszott sűrű tollazatán. Mozdulatlanul ült a vízen. Ügy látszott, hogy teljesen elmerült abban a dermedt és kissé elmélázó szemlélődésben, amelynek az alsóbbrendű lények akkor adják át magukat, amikor nyugodtak, amikor semmilyen veszély sem fenyegeti őket. Jelenlétem nem hatott rá. mintha számára nem is léteztem volna, jóllehet már a tócsa szélén álltam és a távolság, ami tőle elválasztott nem lehetett több két lépésnyinélKis, kecses, fénylő fekete fejét, amelyen fehér bóbita látszott, előreszegezte, mintha tekintete elszállt volna a fehér síkság fölött a látóhatáron' túli pontr;) meredve Teljesen lekötötte- valavísszatartani. Majd lassan az előtte lebegő jégtáblához Úszott, és nyakát kinyújtva gyötre’mesebben és erősebben vájta csőrét a jégbe. mintha íey akarta volna elnyomni fájdalmát' Majd teste hirtelen él ernyedt, kis fekete szeme lassan lecsukódott, és a madár hanvatt fordult. K’műlt. Csupán a’^knr döbbentem rá. hogy miféle erő gyűrte, le e kis teremtmény félelmét. Halálos lövést kapott, és amikor az ólomsz^mecs- ke behatolt a mellébe, és megérezte a halál jöttét, egész lényét lekötötte ennek a fontos pillanatnak a közeledése. Nem volt ideje velem foglalkozni, a vég fogadására készülődött. Ebben a néhány pillanatban a lelke talán megérzett valamit abból a bánatból, amely minden élőlényt eltölt a halál előtt. Sokáig néztem gondolataimba merülve a zöldes vízen lebegő madár élettelen testét. Amikor tekintetem ismét találkozott a hegyek fehér láncolatával és a síkság békés nyugalmával, úgy rémlett, hogy az az élet. amelyet kioltottam nem tűnt el nyomtalanul, hanem parányi cseppként beleolvadt abba a hatalmas és örök erőbe. amely az életet szüli-•• És rádöbbentem, hogy mi emberek miért látjuk bizonyos fokig szépnek a halált, és miért fűzünk hoz;- zá még valami reményt is. Ebben az átmenetben, innen az örök körforgásba, amelyről a filozófusok és a vallások beszélnek. ielőtt elindultam, kihoztam a madarat a vízből, és letettem a hóra, .«szerettem volna megóvni a rút enyészettől. Ezt akartam elmesélni neked azon a csodálatos őszi napon. Te is vadász vagy. és nem teszel szemrehányást egy madár céltalan letevéséért. Az állatokra szükségünk van, de amikor rádöbbenünk arra. hogy mi is a halál, az élet örökkévalóságába vetett hit visszatartja kezünket, és lelkünk megtelik derűvel és szeretettel. Juhász Rózsa fordítása * Emilíjan Sztanev. bolgár író. Magyar nyelven a ..Tiltott kert" című elbeszélésgyűjteménye jelent meg, 1960-ban. Azóta már hűtlen lett a kisprózához, an- flak ellenére, hogy egyetlen bolgár író novellái sem hatottak jobban napjaink bolgár irodalmára. mint éppen az ő elbeszélései. Az ..Egy madár halála” című írása a közelmúltban megjelent .,Méa. egyszer a delfinekről” című elbeszélésgyüjto- ményből való. Könyvjelző \z orosz dráma klasszikusai I—II. A XIX. század többek között az orosz dráma „nagy korszaka” is — ezt bizonyítja közismert és hazai felfedezésre váró drámákkal az antológia. A revizor vérfagyasztó groteszk jc ugyanis nem a ..semmiből” pattant” ki, a csehovi dramaturgiának pedig szerves előzményei vannak. A gyűjtemény tizenhét színművet tartalmaz. Az első — klasszicista vígjáték (Gy. I. Fonvizin: Az úrfil — 1783-ban. az utolsó — szimbolista dráma (L. Andrejev: Aid a pofonokat kap iát — 1915-ben készült. A drámatörténeti folyamat — vázlatosan — három korszakra tagolható. Az orosz dráma első, jelentős időszaka az 1820- as éveket fogja át; s a nyomasztó viszonyokkal szembeszegülő szenvedély mindjárt sokféle hangvétellel jelentkezik. E ..dekabrista dramaturgia'’ fő téglái ■ az ember gyűlölet (A. Sz. Gribojedov: Az ész bajjal jár), az egyén, a tömeg és a hatalom viszonya (Puskin: Borisz Godunov) és a felésleges ember (Lermontov: Álarcosbál). A tragikus szenvedély fordul fonákjára, amikor Gogol zseniális vígjátéka (1836) megtalálja a megfelelő hangot — a kacagást — a ,:,mindennapi Irts orosz despotiz- mus” kegyetlen ábrázolásához. Ide csatlakozik a következő korszakból (1850—1868) a világszerte „proabszurd- ként” játszott A. V. Szuhovo- Kobilin tragikus farce-a (Ta- relkin halála). A vele körtárs A. Ny. Osztrovszki és A. K. Tolsztoj súlya, jelentősége is világossá válhat ennek az antológiának a ..szövegkörnyezetében”. Turgenyev fiatalkori remeke, az Egv hónap falun 08501 drámaiatlan atmoszférájával viszont a Csehov művek világát idézi A gvűiteménvt — az utószóval és az 'életrajzi, szín-' háztörténeti jegyzetekkel együtt — a ..nemzeti szín iát*' szás nemzeti dráma nélkül nincs” igazságait példázza: hiába kíséri' a műveket a cenzúrázások, betiltások, átdolgozások. éveket késő bemutatók históriája — Szte- nyiszlavszkij. Meyerhold, Tovsztogonov „élő színháza” a klasszikus orosz dráma e kulcsműveire épült. S ezt a magyar közönségnek a Tovsz- togonov rendezte A revizor (Nemzeti Színház) előadás színpadi hitellel is igazolja. OCOOOOOOCOCOCOOCOC^COCŰCOOCXXOOOCCOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOCIOÖOOO^; KISS DÉNES Őrségben Gyermeteg lobogóm alatt magam vonulok fegyvertelen sereg Magamtól vedlettem le pajzsot és fegyverzetet Szívem fölött már semmi sincs csak az ember bőre eget érintik puhán a szívverések iábam nyugodni jár füves mezőkre s kezem virágok egek őre DEMENY OTTO: Énekel egy lány Énekel egy lány ősrégi tiszta éneket a gépzene a magnó korszakában olyan egyedül mint a hold * csak a hangja fényeskedik csak varkocsa tündérkedik egyetlen eszköze a hangja énekel szépen, nagyszerűen nem figyel csak saját magára magából is csak az örömre a dal gyönyörű áramára ami körülöleli őt egyenes, mozdulatlan, törzsét összefont, nyugodt kezeit a majd könnyedén elszökve tőle betölti e széles világot szeretném ha sohase válna belőle több mint az ami ha együtt maradna e hanggal önnön szépsége szószólója a hold, a nap, a csillagok fényének hű közvetítője könnyű, tiszta és egyszerű énekszó ami messzeszárnyal Barátit Lajos: A LEGKISEBB FIÜ V asárnaponként beutazott a városba. Rendszerint a korái vonattal indult, mielőtt a menye a piacra menne. A fia közel lakott az állomáshoz, buszra se kellett szállnia. Sokat megesett, hogy útközben találkozott a gyerekével. Megcsókolták egymást. , — Jó meccs lesz délután. Megyünk? — Hát persze! Tulajdonképpen nem szeretett meccsre járni. „Bolond szokás az, hogy előbb elrúgják a labdát, aztán meg utána futnak ..gondolta nem egyszer. De nem szólt, nem akarta elvenni a fia kedvét. Mikor összeölelkeztek, érezte a fia erős borostáját. Vasárnaponként ném borotválkozott: kora reggel átugrott a közeli kocsmába egy féldecire. A felesége a gyerekekkel veszkődött. magukra hagyta őket. A resti sörözőjében összejöttek a cimborák, elbeszélgettek erről, arról, legtöbbször a vasárnapi foci járta. — Vettem két jegyet délutánra. A Dózsa jön! Nagy buli lesz,.meglátja. Jön mi? — Mondtam, hogy megyek... — melegség járta át az öreg Molnár János testét. „Megérzi, ha jövök!” S ez mindennél többet jelentett a számára. — Aztán honnan gondoltad ... ? He? Hát, hogy ma jövök. A fia mosolygott, ingatta a fejét. — Nem is tudom ... Megérezíem talán Nem. nem! Álmondtam apával. Mondtam is reggel az asszonynak: Te, ma hozz egy üveg Kadarkát, mert apa bizonyára beugrik. Géza nem szeretett áljairól, megérzéseiről beszélni az apja előtt. Ha mégis faggatta az öreg, akkor szégyenkezve elfordította a fejét. Nem akarta, hogy apja észrevegye ragaszkodó gyermeki szerelmét Mert mi is lett volna más benne, ha nem a gyermek szerelme apja irányába? Aki felnevelte, aki felnőtté érése után is megjelenik álmában, s közli vele: ma utazom hozzád, ma várj. Reggelente megvette a két jegyet a meccsre, s ment apja elé az állomásra. Ha véletlenül mégse jött, akkor sörözött a cimborákkal. De azért ilyen esetekben szorongást érzett. Talán attól félt, hogy apjának baja esett? Betegség? Baleset? Annyi minden megesik ezekkel a kisöregekkel — gondolta ilyenkor. S félt! E .gv másik alkalommal, amikor Mol- -nár János beutazott a városba, fia éppen újságot vett az állomáson. Még ki sem szállt, már felismerte Gézát. Ingben, egy könnyű nadrágban, alig fésült glabanccal számolgatta az aprópénzét, s elmerült a maga gondolataiban. Mikor leszállt a vonatról, s ment a fia felé, az csak megfordult, szégyenlős mosollyal az arcál ennyit mondott köszönés helyett. — Délután motorverseny lesz. Megyünk” No? — Hát persze... Mint a régi iparosok, kis sildes sapkái viselt Molnár János. Valamikor régen cséplőgéppel járta a falvakat. Ö ugyan soha nem tudott összespórolni egy gépre, még tán egy elevátorra se futotta volna, de azért ő volt a gépészúr. kis sapkában, döntő szóval. fölén ve? biztonsággal. Öt ültették ebédkor az ásztalföre, tőle kérdezte meg a ház asszonya, mi legyen az étel. Gézát, a legkisebb fiút már öt éves korában magával vitte. Ott tfblábolt körülötte, s az idők folyamán annyira megszokták egy mást, hogy egy pillantással beszélni tudtak egv mozdulattal megértették egymás oká rátát, kívánságát A Molnárok soha nem köszöntek egymásnak. Csak arcon csókolták egymást, ennyi
