Szolnok Megyei Néplap, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-16 / 294. szám
1973. december 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 XJj formák a közművelődésben Már-már mozgalom jelleget ölt a törekvés: új, célravezetőbb és hasznosabb formákat találni a tömegek művelésére. Mozgalmon nem kampányt értünk, amely bizonyos eredmények elérése, esetleg meg közelítése — után lezárul, hogy aztán, ta- lán csak sokára, ismét életre keljen vagy elfelejtődjék. Az évekkel korábbi felismerés, hogy a felszabadulás után kialakult, majd az ötvenes években meghonosodott — akkor még népművelésinek "evezett — formákat kinőtte az élet. gondolkodásra késztetett mindenkit, akinek e rendkívül fontos társadalmi tevékenységben szerepe és szava van. Nem sorolható itt fel, hogy az oktatásban, a levelező és esti iskolák szerkezetének és tartalmának megváltoztatásában. a művészeti nevelő és ízlésformáló munkában milyen úi módszereket és eszközöket alkalmaztunk az utóbbi időben: aki nem vett vagv nem vesz részt is benne. a televizióból, rádióból, sajtóból tud- N hatja. Milyen kezdeti eredményeket mutathatnak fél a közművelődés munkásai, — erről szólnánk most „Mérleg” készítésére, természetesen még nincs lehetőség. A művelődési munkában ez nem is veszélytelen dolog: az adatok lehetnek imponálóak s mégsem fedik mindig a valóságot. (Korábban, egv-két évtizeddel ezelőtt, nemegyszer áldozatul is estünk látványos statisztikáknak, például a könyvforgalom tekintetében. Hogy mást ne említsünk: nem vettük észre, hogy egyes falvakban ugyanazok a könyvek találhatók meg a könyvtárak polcain, amelyeket húsz évvel azelőtt szerezték be, mert az összesítések nem részletezték és ígv nem volt mód különbséget tenni, mennyit vásárolt — mondjuk — egy főiskola, vagy egyetem és mennyit egy községi könyvtár.) Mérleg tehát nincs, de vannak tapasztalatok és infor- l mád ók. amelyeknek értékük van. A frissen meglelt „kis formákról” mindenekelőtt. A nyári programok szervezésénél dolgozták ki, vezették be, x alkalmazzák mind több megyében sikeresen a — jobb szó híján — rétegműsornak nevezett közművelődési módszert. Annyit jelent ez, hogy egy-egy. a körzetét, faluját, nagykp?- ségét jól ismerő pedagógus, vagy hivatásos népművelő javaslatára — nemritkán saját szervezésében — olyan műsorokat, ismeretterjesztési formákat kísérleteznek ki, amelyek a közönségnek egy-egy kisebb csoportját érintik és érdeklik elsősorban. Két- háromtagú előadói gárda hirdet meg estét, amelyen — például — a régi magyar költészetből mutatnak be metszetet. Rövid előadás, jellemző részletek, esetleg zenés kísérettel. Klubokban rendezik, s nem várnak tizenöt-húsz főnél népesebb közönséget. Veszprém és Békés megyében kezdték: az országos rendező szervek habozás nélkül ugyan, de bizonyos kétséget fenntartva segítették a vállalkozást: attól tartottak, nem lesz átütő sikere .túlságosan kicsi a kör, amelyet, érint. Kellemes csalódás volt tapasztalni, hogy a gyakorlat mást mutat; ezek a „kis körre” méretezett műsorok elérik céljukat. Elsősorban ott, ahol a művelődési ház igazgatóját — s már mind több helyen így van — nem „szorongatják” a gyors bevételért. Mert ezek a műsorok nem hoznak nyomban kimutatható anyagi fellendülést. Az elszámolásokban talán később sem lesz nagy súlyuk. De annál több az emberek tudatában. Vagy itt vannak az ismeretterjesztés „speciálkollégiumai”. Helvbeli — rendszerint a megyeszékhelyek múzeumaiban dolgozó — etnográfusok előadássorozata a tájegység népraizáról. Az e'őadó sok komno- t zi>'őia olvori. hosv nemcsak azokat érd°kij_ akik a szűkebb értelemben vett néprajzról akarnak hallani, érinti az irodalmi, történelmi. helytörténeti témákat és összefüggéseket. Megemlíthetjük azt a nagyszerűen bevá't nénfront-kez.deménvezést is. hogy felkérnek távoli országokban — vagy közeli, európai országok turistái által nem igen látogatott városaiban, tájain — megfordult embereket, számol ianak be é’mé"veikről. Nem előadások ezek. a szó megszokott értelmében. Beszélgetések a he'vbeli népfront-klubban. esetleg az illető munkahelyén, mesélés. felvételek közreadása. Olykor csak egy tucat ember a hallgató. De ennek a tucat embernek valami iránt megnyílik az érdeklődése, — utána könyveket vásárol, könyvtárban válogat, esetleg maga is hasonló utazást határoz el, beszél róla Ismeretségi körében, családjában. S máris széthullámzik, szertegyűrűzik egy értékes élmény. Egyes helyeken — hogy más példát említsünk — bekapcsolták a közművelődési munkába a környék főiskolai, egyetemi hallgatóit is\ Vitákat vezetnek, előadásokat tartanak, tárlatlátogatóknak szolgálnak magyarázattal. Nem valamennyien szakértők. Nem művészeti szakelőadásokat tartanak; egyszerűen' csak beszélgetnek a látogatókkal arról, hogy a bemutatott alkotások nyomán milyen — esetleg kritikai — gondolatok keltek életre bennük, hogyan nézik a képeket, mi a benyomásuk a kiállító művészek tevékenységéről, művészi előrehaladásáról, előadásmódjáról, stílusáról. Nagyon jó dolog ez, Axt jelent* t nemcsak a felisme- ^ résig jutottunk el Tovább léptünk. Az elavult módszereket és eszközöket habozás nélkül elvetik ott, ahol jobbat képesek kialakítani. S mind több példa akad a jobbra, a célravezetőbbre. Nyilván lesz ezek között is olyan, amelyet levet magáról az élet, a gyakorlat. Többségük azonban már most, a kezdetben is életrevalónak, hosszabb időre érvényesnek látszik, mert alkalmasabban illeszkedik az életritmushoz, a mai követelményekhez, hajlékonyabban követi az emelkedettebb igényeket és differenciálódó érdeklődést. Tamás István a Magyar Iparművészet című folyóiratban egész terjedelemben és fakszimilében közölt — könyv-grafikai kísérletemet az egykorú sajtó- kritika jó része mint irodalmi alkotást méltatta, az en nagyon őszinte bosszúságomra.) Ezzfi azonban szakítottam is akaratlan „szépírói” kontárkodásommal, és megfogadva a régi közmondás jó tanácsát, hogy „sok mesterség — szegénység”, munkásságom teljességét kizárólagosan az építészet alkotóterületére korlátoztam. / Aztán a reánk szakadt értelmetlen világháború cibált- dobált ide-oda, és mire négyesztendős dühöngése után elmúlott rólunk, itt maradtam — akkor már háromgyermekes családapa — testben-lélekben meggyötörtén. koldússzegényen és munka nélkül. S válaszúton két lehetőség között Az egyik lehetőségem: biztos építésztanári egzisztencia mellett tervező-építészeti tevékenységem újrakezdése. De túl az országhatáron. A másik: bizonytalan eg- adsztenda. ismeretlen körül- 2lények között de itt, a szüNehéz volt a választás, de végül — itthon maradtam. S miután bekapcsolódtam az építészeti munkába, egyelőre kilátástalannak bizonyult nyomda-grafikusnak csaptam fel: címlapokat, plakátokat. hirdetéseket terveztem és rajzoltam, és szövegeket illusztráltam, s metszettem linóleumba. (Szerencsém volt mert Kolozsvárt akkor még nem volt sem grafikus, sem cinkográfia.) S mellékesen szántottam, kapáltam. kaszáltam: földmű- veskedtem. kertészkedtem. De arra nem gondoltam, hogy az írással próbálkozzam... S lám, megtörtént akkor (1919-ben.), hogy valaki a kolozsvári Keleti Üjságnál visszaemlékezett az én tíz esztendővel azelőtt megjelent Attila-balladámra, s kaptam a szerkesztőség üzenetét: szívesen látná — és honorálná is — megfelelő írásaimat. Mire néhány közéleti, illetve kulturális vonatkozású cikkem után 1920-ban megírtam és a lap kiadta első eredeti szépirodalmi próbálkozásomat: egy kalotaszegi mil- liőjű novellácskámat. így csinált belőlem, a harminchét esztendős, családos, facér építészből írót, nem a magam szándéka vagy kívánsága, hanem egyrészt az akkori fróhlány, illetve szükséglet, másrészt az én bizonytalan egzisztenciám. író lettem tehát, de nem kizárólagosan. Mert azóta és amellett grafikus és földműves. lapszerkesztő és könyvkiadó. kultúrszervező, sőt építésztanár és idővel újra építész is voltam. Bizony sok mindent csináltam. és aránylag sok mindenfélét írtam is. de tiszta szépirodalmi termésem meny- nyisége nagyon kicsi: negyven hosszú év alatt mindösz- sze két regényféle, két kisregény. két színjáték, s talán hét vagy nyolc novella. S ez a kicsi termés is nagyon nehezen született meg. s nagy időközökben, hogy az adott időben és körülmények között éppen csak a szépirodalom útján-módján fejezhettem ki a lelkemben ki- sarjadt elgondolásaimat és meglátásaimat s plántálhattam át azokat minél nagyobb számú embertestvérem leikébe. Ennyit tartottam érdekesnek író-magamról bevallani. (1963.) Kós Károly, a neves romániai magyar író most ünnepli születésének 90. évfordulóját; fenti írását ebből az alkalomból közöljük. Ssergej Vj iliitin Első fagy S zürke, fénytelen őszi nap volt. Voronov gumicsizmát húzott, felöltötte körgallérját és elindult. A kórházi ételeken tartott vadászkutyája lihegve forgolódott, igyekezett mellette az ázott agyagos úton Fialkovszkij kunyhója felé. Az öreg éppen a lehullott faleveleket söprögette az udvaron. Amikor észrevette hz érkezőt, söprűjét a fának támasztotta és eléje sietett. ' — Na, döntöttél? — Mire való nekem egy ilyen jószág, a nyolcadik emeleten? — kérdezte visz- sza Voronov és átnyújtotta a póráz végét. — Fogd. Az árát te szabod meg .,. Fialkovszkij átvette a kutyát, aztán a szíj végét a kerítésdrótba akasztotta, ő maga bement a Házba. Csakhamar egy köteg pénzzel jött vissza. — Ne számold. Becsületes árat számítottam! — Rendben van! — mondta Voronov és úgy látta, hogy az öreg gúnyosan néz rá. Kezet fogtak, körül se nézett, a kutyára rá se szólt, — elindult. Nehéz volt a járás a csúszós, ázott úton. Az erdő szélén kigombolta a gallérját és mélyet szívott a nyirkos, gomba illatú levegőből. Nem először járt itt, az erdőben, de úgy érezte, hogy most: utoljára. Éles szemmel figyelt mindent, meg akarta őrizni az őszi erdő, a rothadó levelek, a nedves föld- illatát. Leült egy padra, amelyen két betű volt bevésve „L-f-Z” . Ünnepélyes, mégis szomorú hangulatban volt Besötétedett mire az egyetlen sor házból álló kis faluhoz ért. Ahova betért, a kis ház konyhájában az asztal mellett tíz év körüli kislány ült nyitott könyvnél és csendesen sírdogált. — Na mi az? Nem megy? — kérdezte, miközben levette körgallérját. A kislány fel se nézett a könyvből, nem Is válaszolt Voronov a kislány mellé lépett. — Hol van a nővéred? — Elment,.. Voronov megkérdezte, melyik példa nem megy, elolvasta, majd hosszan nézte a kislányt és arra gondolt, talán most látja utoljára ezt a törékeny kis arcocskát a haj fonat- farki ncáy'al. — Mi ebben a nehéz? — kérdezte aztán. — A vasútállomáson nyolc vagon vesztegel, mindegyikben ötven tonna szén ... E lkezdte magvarázni, de mert a kislány tovább is csak az asztalt nézte, kitartóan, lecsapta a könyvet. Cigarettát vett elő és rágyújtott. Kintről futó léptek hallatszottak. Egy asszony léptei, aki lihegve, kendő nélkül, csak puha, könnyű sállal a fején, szinte beesett az ajtón. — Ű! — kiáltctt fel, az ajtófélfának dőlve. — Te már itt vagy? Levetette a cipőjét, papucsot húzott, egy üveg vodkát és néhány halkonzervet rakott az asztalra. — Te sírtál? — fordult a kislányhoz. — Nem megy? — Nehéz fejű,., szólalt meg Voronov. Az asszony még egy üveg uborkát is tett az asztalra, majd összeszedte Ljusza könyveit, füzeteit. — Majd később megcsinálod ... most eredj át Many- kához játszani! B ecsukta a kislány után az ajtót és hevesen átölelte Voronovot. Szorosan szorította magához, aztán szenvedélyesen csókolni kezdte. — Az utolsó éjszakánk.;; — suttogta. — Megmondtam; nyáron eljövök szabadságra! — Nem jössz! A férfi kibontakozott az ölelésből és újabb cigarettára gyújtott. Nézte az asztalon a vodkát és a konzervet, ‘meg az uborkát... — Igyunk az elválásra..; — mondta az asszony és kipirult arccal nézett Voro- novra. „Csak nehogy sírni kezdjen itt nekem... — gondolta a férfi. — Nagyon szeret Majd éjszaka telesírja a párnáját.. Átölelte az asszonyt, érezte a vékonyka ruha alatt az erős vállakat és maga elé képzelte a testét,.. — Várj, bereteszelem az ajtót! ... Éjszaka a sarokban szüntelenül világított a rádió zöld lámpája. A rádió hol elcsendesedett, hol fel- hangosodott. Halvány fénye elég volt Voronovnak, hogy lássa Vaszenyka arcát, akinek sötét haja szétborzoló- dott a fehér párnán. „Legalább hat évvel idősebb nálam... — gondolta. — Egyszerű falusi asszony, nem ismer semmit a világból ... Egyszer talán tényleg eljövök szabadságra.. H irtelen eszébe jutottak az őszi hajnali vadászatok. a szenvedélytől reszkető kutyája, az ,erdő kesernyés illata, az erdei út az alkonyaiban, és Vaszenyka tiszta kis háza, a tarka szőnyegekkel — és szinte meghatódott „Eli! Hiszen nem megyek el örökre! Elutazom, de még jobb lesz ismét visszatérni, ha úgy jön ki. És az lesz az igazi ünnep!” Megkönnyebbült a gondolattól. Reggelire teát Ittak, Ljusz- ka elindult az iskolába, 6 is az órájára nézett: — Ideje menned..; — mondta Vaszenyka, de egyikük se mozdult. Az asszony merően a padlót tiézte éa ült, ölhetett kezekkel az asztal mellett. Végre elindultak. Fagyos, zúzmarás reggel volt, éles és csípős a levegő, bár ragyogott a nap. Az úton már gyönge jég, a fákon pedig a zúzmara pattogott. Szótlanul mentek egymás mellett. Az erdőben csend volt, mint tegnap, de egészen másféle. Nem süket és vattás, hanem a lábuk alatti ropogástól felvert csend. Az erdő szélén megálltak, Voronov nem akarta, hogy az asszony tovább kísérje. — Viszontlátásra! Majd írok... — mondta halkan. F ászehyka keze hideg volt, és bár az. arca égett, mégsem csókolta meg Voronovot, pedig nehéz volt megállnia. Voronov elindult és csakhamar eltűnt a fák mögött. Amint sietett az állomás felé, maga elé képzelte az asszonyt, ahogyan baktat hazafelé, egyedül, lehajtott fejjel, kezét a sáljába bújtatva, körülötte pedig szikrázó, ragyogó, törékeny csend... Oroszból fordította: Antalfy István X MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA
