Szolnok Megyei Néplap, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-16 / 294. szám

6

SfOI.NOH MFT.Tn NÉP? AP

1973. december 18.

azsóné palacsintát

B

süt. Gumicsizmában. bő szövet- szokr.yában és magasnyakú, alul harangosra tágult kötött ujjasban áll az alacsony tűzhely mellett. Arcán enyhe pír. Számvaló, koromfekete szemöldöke össze-összefut, ahogy a kész palacsintákat tányérba fordítja.

Azt már tisztáztuk, hogy muszájból zavarom' déli egykor. Odakünn araszos a hó. a szél is föltámadt, egyre vadabbul orgonái, még tüstént elindulva ‘ is azzal tréfálhat meg. hogy hófúvásba fullasztja az autót És — hát a delet is résen elharangozták, nem gondolhattam, hogv faluhelyen is divat a kései ebéd.

— A kislány ^ miatt — mondia Bazsóné. — Most várom haza. A nyolcadik általánost végzi.

— És a férje?

— ö munkában. Budapestre jár be. A fiammal együtt. Mind a ketten villanyszerelők. Még utóbb elakadnak a busszal ha ez a bolond szél még jobban ne- kivaduL

Erre csak bólintok.

Az égett zsír szaga émelyít. Lábam alatt, a konyha döngölt földién hóolvadás pocsétáia. Finánclábas a cigarettám is. Perzselt szőr füst ié köhögésre in serei. Az ősi, divatjamúlt sémát veszem hát elő. hogy a megrekedt beszélgetést előbbre lendítsem .

— Enyje, kérdezze már meg. miért zavarom?

Bazsóné még tudja az illemet.

Mosolyog, a csípőjét i3 megringatia kissé, és a vállán át veti oda:

— Majd megmondja, ha akarja.

Meg is mondom:

— Maga negyvenöt januárjában, egy éppilyen zi- mankós napon, megmentette egy szovjet tiszt életét. Egy félhalott, súlyósan sebesült ember életét... Így volt?

Bazsóné csak félszemmél pillant rám. Figyelmének java a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja, és a serpenyőt ismét a lángra helyezve kérdezi:

— Ki beszélt magának erről?

— Egy szovjet tábornok. Moszkvában. Ismeri, föl is kereste magát. Pár nappal azután, hogy a páncélosai visszafoglalták a falut... Nem hiszi?

— Nehezen.. i Hogyne, jártak nálunk tisztek, aztán tábornok is lehetett éppenséggel egyikük, de... enge- met akkor még nem hívtak Bazsónénak,

— Tudom. A lánvnevét jegyezte meg a tábornok. A többi az én bűnöm. Ügy jöttem ide. hogy előbb a tanácsházán puhatolóztam.

K tornácon dobaj. hely- ben-táne, topogás, majd nagyot zörren a megveteme-a dett ajtó és a konyhába a ház nyúlánk, hőlepett iskolás lánya viharzik be.

— Hű, micsoda pocsék egy idő! — süvölti. — Tisztára jegesmedve lettem, anya!

Meglát, meg is torpan, de nem jön zavarba csak a hangját fogja halkabbra: — Csók-lom.

™ Zsuzsa, a kislányom mondja Bazsóné. — Tedd kényelembe magad, aztán asztalhoz. Bablevest főztem palacsintával, Zsuzsa A kislányon takaros bőrkabát: Leveti, és a havat is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt, csibészes hajáról és bájos esetlenséggel — hiszen még csitri — a kezeslábasa ujját tűri föl. Nem. nem az evésnek gyfirkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel te a tűzhelyről, meleg vize-i

vesz, és karjára törülközőt csapva, kézmosáshoz lát.

Mire elkészül, az asztal túlsó végén egy mélytányérban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbászkarikák. De két egymásra borított lsrx>stá- nyér között ott a palacsinta tésztája is. Továbbá két mázas cseréptói. Az egyikben szilvalekvár, a másikban pedig tei feles túró. iól megszórva kristálycukorral.

— Láss hozzá, életem — mondja Bazsóné.

Hátát a konyhaszekrény sarkának veti, kezét karba fonja, és csak most fordul ismét felém.

— Tehát... tiszt volt az a sebesült — mondja.

— Nem tudta?

— Künn a kút mellett, egv hókupac tetején ta:ve- székelt az árva. Se ing se zubbony rajta. Egy szál nadrágban hagyták itt. Éppen kötözték volna, azért volt félmeztelen, amikor Bicske felől betörtek, és a kötözőit mind lelövöldözték a német tankok... Szertudták megukkal menekíteni Szergejt.

— És a németek? A ha- lálfejes SS katonái? ök mit szóltok a maga sebesültjéhez? Vagy... nem is látták? El tudta rejteni előlük?

Bazsóné tekintete felhős lesz. Dús szépen ívelő* szemöldökének hirtelen szárnya törik. El is fordul. A tűzhelyen matat valamit, és tompa megfáradt hangon mondja:

— Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se pusztult el. A többi nem fontos. A többi csak engem illet. Meg azt a tisztet, ha úgyan emlékszik még rám.

Megdöbbenek, a szavak is cserben hagynak, ahogy kapkodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy dolog, amit csinált, de csak sokára és csak ismételt unszolás árán tudom rávenni, hogy a kérdésemre feleljen.

— Nem. nem tudtom elrejteni a sebesültet — mondja. — És hova is rej/

Urbán Ernőt

ÉVFORDULÓ

gej. Igen: Szergejnek hívták. Csodálom is. hogy tiszt volt. Én húszévesnek néztem.

— Vérzett?

— Nagyon. Válltól bokáig az egész bal oldalát végigverte valami sorozat. Mi is csupa vér lettünk, amire fedél alá be a hátsó szobába tudtak cipelni a szomszéd bácsival.

— A maga szülei hol voltak akkor?

— Bújtok Hátul a kertben. A krumnlisveremből csinált» bunkert az édesapám. Én is csak muszájból. az ételt melegíteni tartózkodtam a házban, mikor a kútnál jajgatni kezdett Szergej.

Csend, csak a kislány kanala koccan oda egyre ritkább időközökben a tányér széléhez, és a szélvihar huj- jogatosa fokozórito odakünn eszelős üvöltéssé.

— Tehát... a szomszéd bácsi segítette becipelni Szergejt — igyekszem ismét továbblendíteni a beszélgetést. — Aztán mi történt? Mesélje már el, ne kéresse magát.

Bazsóné fölhúzza, majd leejti a vállát:

— Mit meséljek még? A szomszéd bácsi el onnan, mert ögv vert. úgy robaj- Iott az akna. mintha az ablak alatt végszám repeget- ték volna a vásznat, én meg.. bekötöztem Szergejt. Ahogyan tudtom. Mert hat sebből szivárgott a vére. Szivárgott? A combjából, ígv az ágyéka táján, csak úgy bugyogott. Lüktetve. Biztos valami fontos eret szakított föl a golyó.

— Honnan volt kötszere?

■— A kútnál találtam. Mondom hogy éppen kötözték volna Szergejt. amikör jöttek a tankok. De nem lett elég. hamar átvérzett a kötés... Volt egv szép nyári ruhám, a keresztanyámtól kaptam. Azt hasogattam föl pótlásnak.

— Nem sajnálta?

— Meg is sirattam... De... azt se nézhettem, hogy a sebesült elvérezzék nekem.

Bazsóné elmosolyodik, éss ettől a fanvar. fura kis mosolytól valósággal süldő lánnyá fiatalodva folytatja:

— A ruha még hagyján, azt nem nagyon bánta, annak utánacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is nehezteL

— Az is tönkrement?

— Persze. A toll is. nemcsak a ciha. Valósággal ragadt a vértől. Két vánkosunk meg egy dunvhár.k bánta, hogy a társai neu?

tettem volna? Még félmeztelen volt. épp egy öreg pulóvert próbáltam rákínlódni, amikor az SS-ek berontottak.-— Hányán?

— Ketten. Egy szakállas meg egy egészen fiataL

— És?

— Tárgyaltak egymás közt. Pusztuljon a rusztá, egyből szétveri a fejét, mondta a fiatal. Mire a szakállas: úvvis kaputt, hagyja a fenébe.

— Maga tud németül?

1 — Értek. Félig német község voltunk, játék meg napszám közben ragadtok rám a legszükségesebb szavak.

— Aha... És aztán?

— Könyörögtem. Állva

!s, térden is. Meg a puskáját is elkaptam a fiatalabbik halálfejesnek. Mert csak ütött volna, hiába mondott mást a társa... Á, nem lehet meg nem is érdemes elsorolni. hánvan jöttek még aztán! Volt köztük rendes ember is. Volt.

A legrendesebb vagy két tucat ulfcraszeptil-teblettá- val is megaiándékozott. Nagy kincs volt az akkor. Életmentő szer. Hanem a többség?!

Bazsóné legyint, és ismét elhallgat.

— Meddig tartott ez a szörnyű állapot? — faggatom.

— Három nap — három éjjel.

— Hogyan bírta?

— Nem tudom. Annyi bizonyos, ha aludtam is. csak ülve, a Szergej lábánál aludtam egy-egy keveset.

— És a bátorság? Hogyan volt bátorsága újra meg újra megvívni annyi SS- szel?

— Nem volt az bátorság.

Sajnálat Sajnáltam Szergejt. Ha elfogta a sebláz. szegénv feje £olvt'-n az anyját szólongatta önkívületében. Meg sírt is. „Mama, mamka”, és csak úgy patakzott a könnye.

Bazsóné ismét elmosolyodik.

— Asszonyom! — üt szíven ez a derengő, keserédes mosoly. — Valójában hány éves volt maga akkor?

— Tizenöt múltam,

— Mennyi? — kiáltok föl.

Valami nagyot koppan.

Zsuzsa, a kislány ejtette el a kanalát és csak néz, bámul, az anyját bámulia. mintha megbabonázták volna.

Tekintetében ijedtség, imádat és hitetlenség is.

Bazsóné rászól:

— Egyél életem Miér nem eszel9 — mondja. — Mind megfásul, tisztára -i- oőtalp lesz az a palacsinta.

Berták László:

a

lüy él: Csokonai

V

Vitéz Miháj

A népszerű sorozat legújabb kötete Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulóiára jelent meg. Nem regényes életrajzot kan Berták könyvében az olvasó, hanem világos körképet, korrajzot a 18 század végének Magyarorzságá- rőL a történelmi, társadalmi viszonyokról, a felvilágosodás és a nagv francia forradalom magyarországi hatásáról, a költő szülővárosának Debrecennek az életéről, légköréről. így, ilyen háttérfestéssel lesé érthető igazán Csokonai munkássága hányatott élete, tragikusan korai halála s jelentősége, kora és a ma számára.

A 18. század végének egyik

legsokoldalúbb egyénisége, a felvilágosodás legnagyobb magyar lírikusa volt. Emberi, költői nagyságáinak számos jelén túl a szerző a pedagógus Csokonai portréját is megrajzolja, ismertetve a mai értelemben is modern pedagógiai szemléletét, nevelési módszereit.

Levélrészletek, visszaemlékezések, versidézetek, s a nagy versek születésének körülményeiről. ihlető forrásairól szóló részek teszik színessé, közelivé és elevenné-, a gazdag illusztrációs anyag (dokumentumok, a kor nagy alakjainak, a költő barátainak és pártfogóinak képei) pedig mozgalmassá a jó tipográfiáid kötetet

Tizenkét éves kortól érdeklődésre tarthat számot a gyermekolvasók körében, de felnőtteknek is ajánlható.

Mivel a magyar történelemnek erről a korszakáról (a 18. század vége, II. József kora) igen kevés gyermekek számára szóló könyv található könyvtárainkban, emiatt is törzsanyag mind a gyermekmind az iskolai könyvtárakban.

• •******?

KOS KAROLYt

Én és az írás

Pilinszky János:

Ne félj

Én megtehetném, és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem, játszom magammal, ennyi az egész, siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet, mi most csak fölkérődző förtelem, mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok gyújtanám hogy pusztulj ott és vesszenek veled, kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád, elüldögélnék benn egy délutánt, agyamba venném, ágyad merre van, a képeket a fal mintáival,- a lépcsőt, mely az ajtóig vezet, hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, a tűzvész honnan támad és hova szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron a tátott szájjal síró fájdalom megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom: gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végigömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent, *

így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem. Vigasztalást a játék sem szerez, az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed, Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél, s ha értenéd is átkaim, — ne félj.

Bevallom, nehezen szántain reá magamat, hogy elmondjam, néhány elgondolásomat író-magamról és az írásról.

Nehezen, mert egyrészt az én szellemi alkatomat élet- szemléletemet, lelki beállítottságomat egy igen-igen régi korszak nevelte, alakította ás építette be a maga egykori. azóta immár visszavonhatatlanul a múltba süllyedt keretébe. És ha az azóta elmúlt félszázad minden eddg valónál hatalmasabb világ- forradalmának vajúdásánál születő új világrend új em- beríársadalmának újjáalakuló életszemlélete módosította, formálta, korszerűsítette is egykorú lelki alkatomat. életszemléletemet, viszont annak fundamentuma — tagadhatatlanul — mégiscsak régi.

Másrészt, akár elhiszi ezt valaki, akár nem, de valóság. hogv nem a magám jószántából lett belőlem író. Annak idején szabad akaratomból választó ttom élethivatásom munkaterületének az építőművészetet. Választásomat nem volt okom megbánni, és amíg nem kényszerültem reá, sohasem, még álmomban sem kívántam a cirklit és vonalzót elcserélni más munkaeszközzel. legkevésbé az írótoilal. Nem azért, mintha az irodalmi alkotómurjjíát nem becsültem volna meg. Sőt! Máig is hiszem és vallom, hogy az irodalmi alkotás ( a szép- irodalmi, nem a tudományos) az emberi szellem és lélek legértékesebb és legmagasabb rendű kulturális tevékenysége. De azért, mert nem éreztem magamban elhivatottságot a szépirodalmi alkotómunkára.

Megelégedtem a magam olvasói szerepével. Mert szerettem éc megbecsültem mindig a cselekménves és meggon- dolkoztató. lelkemben nyomot hagvó és érdekes irodalmi olvasmányt. Tetézte gyönyörűségemet, ha a szövege illusztrált volt. Később,

már építész koromban csak azért olvastam el a szöveget is. mert az illusztrációk érdekeltek. S ha voltos mégis akkoriban valamelyes irodalmi vonatkozású elgondolásaim. úgy azokat nem írásban próbáltam megfogalmazni (mert arra a legoarányibb tehetséget sem éreztem), hanem rajzolt képekben igyekeztem azokat megrögzíteni. (Mint ahogy a középkori piktor falkéosorozatban mesélte el az írástudatlan népnek eevházi és világi szentek legendáit.)

Ilyen grafikában fogalmazott irodalmi elgondolásomból született meg kezdő építész koromban '1009-ben) első, egészében feldolgozott grafikai képsorozatom, melyben Attila hun király tragikus halálának történetét Dróbál- tam elmesélni, s amelyhez csak utólag komponáltam ugyancsak megrajzolt kísérő és magyarázó bailadaszöve > get. (Az már aztán nem raj tem múlott, hogy gz de 3