Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-23 / 223. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. szeptember 23. Görbe ház Zencérto szakmunkás“ a Körös pariján Tekintélyes kunszentmártoni sarokház — ahogy régebben mondták: görbe ház —, közel a Köröshöz... Az elfelejtett világhírű keramikus, a falu szülötte, idős Bozsik Kálmán volt műhelyét keresem. — Nyoma sincs! — mondta az udvarban dolgozó asz- szony. — Sajnálom.:: — Én nem! — így a válasz. ki tudja miért. Az utolsó kunszentmártoni fazekaskemencének már nyoma sincs. A hajdani híres céhnek jobbára múzeumban vannak a tárgyi emlékei. Sajnos a céhiratok ott sincsenek meg, így nem tudjuk mikor forgott a faluban először fazekaskorong. Néhány nagyon szép buté- lia maradt ránk, a múlt század első évtizedeiből, korsók, tányérok, egyéb használati tárgyak az 1860-as évekből. A későbbi írásos utalások, de maguk a csodálatos motivációjú használati tárgyak is arról vallanak, hogy a szentmártani fazekasoknak eleven kapcsolatuk volt a mezőtúri, szentesi, hódmezővásárhelyi mesterekkel. A századvég leghíresebb szentmártani fazekasa Kegyes Balázs volt. Munkáit, ahogy általában a korabeli fazekasokét, a használati célszerűség jellemzi, díszítőművészete ennek szigorúan alárendelt, de mégis, egyszerűségében is nagyszerűi látványos. Kegyes Balázs idős Bo- •zsik Kálmán nevelője volt, *o tanította korongozásra a •serdülő legén ykét, majd ^vándorútra küldte. A« fiatal mesterjelölt bejárta az országot, mindenhol ’ megfordult, ahol fazekaskoMezőtúron, Badar Balázs mellett dolgozott. Messzi földön híres mestere művészi hagyatékával alapított Kunszentmártoniban önnálló műhelyt. Akkoriban, a századfordulón már két jelentősebb mester dolgozott a faluban: Fodor Mihály és Szekeres Kálmán. Vásározó fazekasok voltak, tehetségüket felőrölte a hajsza, a keszpénzü piac igénytelensége. Idős Bozsik Kálmánt pedig — aki ekkor még nagyon is fiatalember volt — hamar szárnyára kapta a hír. Világkiállítások. nagy nemzetközi fazekas tárlatok sorára vitték műveit. New-York, Los-An geles, London, Párizs, Amszterdam... sorolhatnánk. .. Ez lett talán a zseniális alkotó művészi veszte is. A pénzes megrendelő ugyanis diktált! A mester alkotó formanyelvét a kor csicsás polgári ízlésvilágához kényszerítette. Az egyszerű, tiszta — tehát népi — formákat, hamisan klasszicizáló, egyébként mesteri technikát igénylő, de mégis erőszakolt formák váltották fel, az alföldi díszítőelemek biedermayer „turmixá” torzultak. Beteljesedett volna a gyer- mekkorabéli cinikus jóslat? Hírneve csúcsán keserűen mesélte segédeinek a következő életepizódját: „Az öcsö- di határban, a Koplalóban legeltettem a disznókat, oszt gyúrtam az agyagot. Mintáztam a legelő jószágokat, a viadarakat, amit láttam. Egyszercsak jön egy fényes hintó. Megáll, kérdeznek tőlem valamit. hogy merre. Mondom. Közben az úr aki hátul ült. meglátta a szobraimat; Azt mondta, hogy: gyerek, gyerek, de jól csinálod, de mégse legyél ám szobrász, se semmilyen művész, mert e honban felkopik az állad, ha nem azt csinálod, amit kérnek tőled. Ne- , kém elhiheted, én az ország első szobrásza (?) vagyok!” Az egykori természetet mintázó kis kanász mégis művész lett. De meg kellett alkudnia a kor ízlésvilágával. Legszebb, legmaradandóbb alkotásai éppen azok a tányérok, korsók, amelyeket saját .ízlése szerint, önmaga gyönyörködtetésére készített Kísért a régi ízlés, sajnos; ma is. Bementem egy házbaj ahol tudtam, hogy Bozsik hagyaték van. Hozták a cirá- dás, az agyagot megcsúfoló kanosokat vázákat. — Ugye, de gyönyörűek —• lelkendeztek. A sublót sarkán, egy nemesen egyszerű korsó árválkodott. Észrevették, hogy azt nézem. — Az nem olyan szép! No- hogy azt is ő csinálta, de az nem valami mutatós. Nem „mutatós”. hanem gyönyörű, az arányaitól, a vonalaitól, leheletfinom színeitől. Csodálatos virágok, a „írókás asszony” kezemunká- óa. Megtaláltam írókás asszonyát. Harangozóné — 59 éve özvegy, az első világháborúban esett el az ura — született Bozsó Mária, az egykori Körös-szépe. 1908-tól 42 évig pingálta Bozsik Kálmán kerámiáit. — Honnan tanulta Mari néni? — A réttől, az erdőtől, meg a víztől, meg az égtől, ami benne kéklett. De az öb- lönyt a Mester Ür adta a kezembe. — Mi volt az... ? — Az öblöny, hát amiben a festék volt. Az íróka, meg a iúdtoll, amibei festettem. Emlékszik még a mesterre, kérdeztem a 86 éves asszonytól. — Hogy nem lehetne őrá emlékezni. Nagy ember volt, jó ember volt. A mai világnak való ember lett volna. Ügy érezte a szívében, ahogy a maiak érzik. Amikor jött a front negyvennégyben, végigjárta az utcában a házakat, hogy ne higgyék ám el emberek, amit ezek a piszkos faa... hogy is monta már?, no nézze, nem elfelejtettem. .. —Fasiszták? — Azok, azok. Amit azok mondanak az oroszokról, hát az nem igaz. Mert az oroszok jó emberek, én tudom, mert köztük éltem. Hát ezt mondta az én mesterem, pe úgy is beszélt ám az oroszokkal az ő nyelvükön, mint én most kegyeddel. Az írókás asszony Kétségkívül szocialista érzelmű ember volt. az oroszországi hadifogság nem múlt nyomtalanul, de bükkfa természete volt, a megbántásra makacssággal felelt. Szemére vetették, hogy a báróknak, grófoknak dolgozott. A szűklátókörűek, csak a jómódú iparost látták a mesterben, nem a tehetségét nézték. Körülményei bekény- szerítették valamiféle agyagos szövetkezetbe, ahol virágcserepeket csinált. Nem bírta ki, lelkileg összeroppant, s a „nehéz éveket” nem élte túl, Kincset érő hagyatéka szerte a nagyvilágban, New Yorktól Kunszentmártonig. Fiai, Béla és Kálmán, megpróbálkoztak tovább éltetni apjuk művészetét, de tehetségük nem párosult szerencsével. Ifjú Bozsik Kálmán tragikus véget ért. Béla pedig elvándorolt a faluból. Ütá- na ízzott még valameddig egy-két fazekas kemence, a kályhások megkísérelték új tartalommal telíteni a nagymúltú szentmártoni cserepes hagyományokat, de a rosszul szervezett vállalkozás hamar kudarcba fulladt. Az egykori cserépkályhások, többnyire nyugdíjasok már, ma is keserűen mondják: Pedig vihettük volna valamire. Bementem a nagy áruházba. Népi kerámia alig. — helyette giccses bóvli. Nem az áruház mentségére mondom: máshol is így van, legfeljebb a Körös- vidék fazekas-fellegvárában ez sokkal feltűnőbb. Lesz-e még valaha írókás asszonya a falunak? Elviszi - e még valaha szentmárton hírét a messzi emberek közé egy-egy áldott tehetségű kéz? Végleg ott veszne a karcsú formákba kívánkozó sárga agyag a temető körüli szelíd hajlatokban? Kár lenne.., De ne sirassuk el Kun- szentmárton szép hagyatékú íazekasmúltját. A híres tiszafüredi kerámiának sem volt már évekig avatott papja, amikor egy fiatal mester ifj Szűcs Imre hazament Kántor bácsitól Füredre és műhelyt alapított. Miért ne lehetne itt Kunszentmárton- ban is így? Néhány tehetséges fiatalt el kellene küldeni a karcagi, vagy túri mesterekhez. majd hazahívni őket pár év múlva, segíteni, hogy műhelyt építsenek. Azt mondani nekik, hogy gyújtsátok össze a régi szentmártoni kerámiát, idős Bozsik Kálmán legigazibb munkáit, és újítsátok meg tehetségetekkel a hagyományokat, váljatok messze földön híres mesterekké. Kunszent- márton és mindannyiunk büszkeségére. TISZAI LAJOS Rcteses tál, id. Bozsik Kálmán munkája fanul ók ? » VASKOS BARNA ALBUM. Az első bejegyzés dátuma pirossal aláhúzva: „1959. március 18-án az új tagokkal kibővített ifjúsági bizottság első ülése.” Alatta tizenegy név. Közülük jónéhány azóta az országhatáron túl is ismertté -vált. Katona Ágnes zongorajátéka. Kovács Albert hegedűművészete, Szendrey Karper László klasszikus gitárjátéka nemcsak Európa, hanem több más kontinens hangversenylátogatói körében is elismerést szerzett a magyar zenekultúra számára. Az album kevésbé látványos — de semmivel sem kevésbé hasznos! — tevékenységükről tudósít. Tizenöt évvel ezelőtt több pályakezdő művésszel együtt az elsők között kezdeményezték a szakmunkásképző kollégiumokban, munkásszállásokon, nyári táborokban rendezendő komolyzenei hangversenyeket. (Az albumban szereplő dátum megtévesztő: az 1957 nyarán a Zeneművészek Szakszervezetének égisze alatt alakult ifjúsági bizottság tagjai az első két évben még nem vezettek naplót...) Az elmúlt másfél évtized alatt körülbelül 1100 koncertet, baráti találkozót tartottak a leendő szakmunkások körében, átlagosan nyolcvan fiatal előtt. Később munkásszállásokra is ellátogattak. Mintegy 700 hangversenyt adtak javarészt olyan fizikai dolgozókból álló közönség előtt, amely még életében nem lépte át a koncerttermek küszöbét. Az akcióban résztvevő százötven művész útba ejtette a nyári építőtáborokat, szakmunkástanuló üdülőket. A becslések szerint 300 alkalommal léptek föl ezeken a helyeken. A SZÓBAN FORGÓ koncertekről sokat írtak az újságok, s nem volt ritka a rádió- felvétel és a tévéközvetítés sem. A nyilvánvalóan elismerésre méltó cél miatt: a szakmunkástanulók zeneértővé nevelése megérdemli a közfigyelmet. A művészek is mindmáig szívügyüknek tartják ezeket a hangversenyeket, amelyek egyáltalán nem ideális körülmények között zajlanak. Félreértés ne essék: teljesen önként vállalt kötelezettség gyanánt, amiért tiszteletdíjat sem fogadnak el. Jelenleg tizennyolc öt-öt tagú csoportjuk lép föl évadonként húsz szakmunkásképző kollégiumban, s mindenütt három műsort mutatnak be. Mindhárom afféle kötetlen ismerkedés a komolyzenével. Esetenként egy-egy zene- történeti korszakkal, egy-egy nagyszerű művész munkásságával, vagy például valamelyik hangszerrel. A három kollégiumi zenés est után két zeneakadémiai hangverseny szerepel a gondosan összeállított programban. Két éve ugyanis rájöttek arra, hogy nemcsak a klasszikus értékű zenével kell megbarátkoztatni a zömmel 14—17 évesekből álló közönséget, hanem a konecerttermekkel is, különben később többeket a hely sjjokatlansága tart vissza a zeneélet helyi központ jai tői. Az évad végén még egyszer találkoznak a fiatalok a művészekkel, immár többé kevésbé ismerősökként. Isimét a megszokott környezetben, a kollégiumban. Ezúttal zenés eszmecsere a program. Mindarról beszélgetnek, amit az évad során hallottak. Nyaranta a badatonboglári szakmuhkás- tanuló üdülő a hangverseny színhelye. Minden héten más-más — szintén öttagú — művészcsoport tartózkodik itt, s három konoertet ad. Egyet helyben, az üdülő előcsarnokában, a másik kettőt pedig a Siófokon és Balatonlellén nyaraló szakmunkástanulók számára. A számok nyelvén alighanem képtelenség érzékeltetni, hogy tizenöt év alatt hány fiatalban sikerült e rendezvények révén felébreszteni az érdeklődést a komolyzene iránt. Még csak fel sem lehet becsülni, hányán váltak közülük többé kevésbé rendszeresen hangversenylátogatóvá. Lehet, hogy szám szerint nem sokan. De annyi bizonyos, hogy túlnyomó részük számára Bartók, Chopin, Glinka, Muszorgszkij. Verdi neve immár ismerősebben cseng, mint azelőtt. S minden bizonnyal szép számmal akad közöttük, aki már nem csavarja el a rádió keresőgombját, ha az éterből az 5 zenéjüket hallja. KAR VOLNA AZONBAN illúziókba ringatni magunkat. A többségben valószínűleg elhalványul ezeknek a koncerteknek az emléke. Sőt, talán a hatása is. Végtére 'is a szakmunkásképzés két-há- roméves ideje alatt a legjobb esetben is csupán tizenkét—tizennyolc alkalommal részesei a fülük számára megszokott beatzenétől gyökeresen elütő muzsikának. S ha egytől egyig igazi művészi élményt nyújtó esteket • tételezünk is föl, akkor sincs többről szó, mint a lehetséges hangversenylátogatók táborának gyarapításáról. Ezek a fiatalok ugyanis csak tikkor kötnek tartós barátságot a zene- művészettel, ha a késöbibek során kitel* jesedik bennük mindaz, aminek az alapjaival megismertették őket. Azaz, ha a kulturális értékeket becsben tartó emberi-társadalmi közegbe kerülnek. Csakhogy ilyen közeg kialakítása többnyire épp tőlük függ. Hiszen a főváros, a néhány vidéki város kivételével másutt még nemigen fejlődött ki állandó hang- versenyélet. Pedig lehetőség már van rá: az ország különböző részein működő zeneiskolák évről évre újabb és újabb fiatalokat bocsátanak ki, s közöttük szép számmal akad ígéretes tehetség és igényes zeneértő egyaránt Érthető, hogy egyre több helyen követik a pesti példát. 1970-ben Győrött alakult meg a Zeneművész Szakszervezet első vidéki ifjúsági bizottsága. Azóta Kecskeméten; Pécsett és Sopronban is munkához láttak a helybeli fiatal művészek. Nyilván azért, mert fölismerték: tulajdonképpen saját jövendő hangversenyközönségüket teremtik meg, ha nem bízzák a véletlenre a komolyzene iránti vonzalom fölébresztését a szakmunkástanulók körében. Ennék a rétegnek a zenei nevelése a legelhanyagoltabb. A hasonló korú középiskolások kötelező tantárgyként sajátítják el a zenei műveltség alapjait. Igaz. ez korántsem jelent sokat, de mégiscsak több a semminél. Nem csoda, hogy közülük néhányan előbb-utóbb utat találnak Bachhoz, Beethovenhez. Miért ne történhetne ez nagyjából ugyanígy a szakmunkástanulóknál is? — teszik föl a nagyonis kézenfekvő kérdést a győri, kecskeméti, pécsi, soproni fiatal művészek. S nagyon jó, hogy a maguk módján, válaszolni is igyekeznek. LEGFÖLJEBB az egy kissé elgondolkoztató, hogy miért csak az említett négy helyen érzik ennek szükségét. Aligha árt, ha a tizenötötdik évforduló alkalmából nemcsak az eredményekre gondolunk, hanem — erre is.., Veszprémi Miklós Kahána Mózes nevét egyre inkább most ismeri, jegyzi meg a hazai olvasóközönség, holott az irodalom korosabb nemzedékéhez tartozik. Nem ő, hanem a történelem tehetett arról, hogy évtizedeket kellett várnia művei magyar nyelven való megjelenéséig. ám úgy tűnik, apadóban a régi adósság. Most, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában kibocsátott munkája, a „Lemegy a nap” félévszázaddal nyúlt vissza a múltba, hogy fölidézze elénk Szovjet—Moldva egyik falucskáját, a közösen gazdálkodás első, meghatóan elszánt és naív lépteit. Jánku anó és a többiek egy határszéli, a román királysággal szomszédos településen élnek, érthető tehát, hogy amit tesznek, azt azért is cselekszik, hogy „odaát” lássák mire jut — ahogy magukat nevezték — a „vörös-paraszt kollektíva”. A szerző mély megértéssel, szeretettel ábrázolja alakjait, a falusi élet mindennapjait, a családok küzdelmét a többért, jobbért. Könyvszemle r Uj könyvek A végső próba Sok nehéz próbát tett a háború az emberekkel, de végsőnek — a legszörnyűbbnek is, az utolsónak is — a nyilasok vérgőzös uralma bizonyult. Bátor vállalkozás volt Gerencsér Miklósné, amikor e hónapokat állította tel regénye pilléreként, hogy közöttük emberi sorsok ku- sfca szálait szője meg. Bátor vállalkozás volt, ismételjük, mert a téma, a helyzet könv- nyen túlírtságra csábít. A szerző ezt eredeti módon kerülte el: a szereplők, a cselekmények hitelesek. Dokumentumokat tanulmányozott. szemtanúkkal beszélt, s így formálta a „Fekete tél” oldalait a könyvét, amelv Győr legnehezebb, legfeketébb napjait fogta át 1944 őszétől 1945 márciusáig. Németek, nyilasok, a tőlük rettegők nagy tömege, s a velük szembeszegülök maroknyi csoportja: így együtt igaz az egész. Nehéz olvasmány Gerencsér műve. mert bár egyetlen városról szól, valójában az egész ország közállapotait ábrázolja, s nem az írói fantáziát szabadon engedve, hanem a tényékhez ragaszkodva. Egy vidra, egy autó Mennyivel bájosabb. kedvesebb. emberhez közelebb álló Lutra, mint a Manó-mohi’! E summázattal tesszük le a Móra Könyvkiadó két újdonságát. Fekete István újra megjelentetett „Lutra” című művét, a Uptom Sinclair regénvét, a ..Manó-mo-' bil”-t. Fekete István ember-! és természetismeretét méltatni fölösleges, ismerik, értékelik az olvasók, amint azt — egyebek között — a vid-' rahím történetének negyedik hiadása is bizonyítja. Pihentető, szép olvasmány, természet és ember együttélésének, küzdelmének krónikája, nádasok, lápok, titkainak tudója. A mostani kiadást Csergezán Pál illusztrálta. M. O.
