Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

1973. szeptember 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Rendhagyó irodalomóra O. AZ OLVASÖ NÉPÉRT mozgalom indulása óta mind többször es egyre tágabb körben hallható ez a kife­jezés. A szülő eleinte nem tudja mire vélni, milyen is lehet az az óra, amelyre nem kell készülni, a „rend­hagyó” kifejezést utoljára a nyelvórákon hallotta, olyan „engedetlen” igékkel kap­csolatban, amelyek nem haj­landók alkalmazkodni az igeragozás törvényeihez — no de az irodalomban? Hi­szen ott úgyis minden rend­hagyó, lévén minden író és költő öntörvényű alkotó, — ám miként lehetne maga az óra rendhagy ót mikor fel­adata éppen az, hogy rend­szert teremtsen, megkönnyí­tendő a művek gazdag ára­mának befogadását? Hogy felel meg céljának az óra, ha maga is „elhagyja” a rendet? Nem hagyja el. Az elne­vezésen lehetne vitatkozni, de tulajdonképpen „szemlél­tető-óráról” van szó. Óráról, ahol nincs feleltetés és nincs magyarázat, ahol csak a mű szólal meg, előadóművészek tolmácsolásában. De hol itt az újítás — mondhatnánk — hiszen minden tanár fel­olvas verseket, prózai szö­vegrészeket is, és ha jó ta­nár, akkor előadókészségben sem szűkölködik? CSAKHOGY, ha van is némi rokonság a katedra és a színpad között, a tanár mégsem színész. Lehet, hogy vonzó előadásmódja közel­hozza az írót, de aligha mindegyiket. Talán szépen tolmácsolja kedvenceit, de vajon hogyan közvetíti azo­kat, akik esetleg csak élete valamelyik szakaszában ide­genek számára? Fiatalon ta­lán a „Közelítő tél” nem kelt benne visszhangot, ké­sőbb esetleg a „Minek ne­vezzelek?” ébreszt kellemet­len asszociációkat. mert öregedő hitvesét legszíveseb­ben sárkánynak nevezné... De nem válogathat: neki a tantervben előírt anvagot ta­nítania kell, s egyelőre még a tananyagon belüli mozgás­tere ugyancsak szűk. Az előadóművész viszont mentes a kötöttségektől. Re­pertoárja személves vonzal­mait tükrözi, öt egy-egy korszak, tananvagrész szem­léltetésére hívják meg, s az adott időszak jeles költőit szabad választás alapján mutatja be, de még magát a kort is önként választotta, belső rezonanciái alapján. Ezért hívják egyszer egyik, másszor másik előadómű­vészt. A rendhagyó óra mégsem merül ki versmondásban. A művészekhez énekes is tár­sul, a versekhez' a kor ze­néje. Egy lépés tehát ez a módszer a tantárgyi kon­centráció (más műszóval: integrált oktatás), felé, ahol nem merednek merev vá­laszfalak a testvérmúzsák közé, a kor szellemisége pe­dig egyszerre többféle mó­don szólalhat meg. (A tan­terem díszítése, reproduk­ciós albumok kézből kézbe adása ilyenkor a kor kép­zőművészetét is hozzákap­csolhatja az előbbiekhez.) A rendhagyó óra célja: a művészi élmény adta kathar- zis. A művészetek, s első­sorban az irodalom megsze- , rettetése ama kóstoló alap­ján, amit egy-egy óra szűkre határolt perceiben adhat, sokszor nagyon is hatásosan. OKTATÄSMÖDSZERTANI szempontból a rendhagyó óra napjainkig a faltörő kos szerepét játszotta, rést nyi­tott a lexikális közlés me­rev bástyáin, s egyengette az utat a ma már polgár­jogot nyert „mű-központú” tanítás felé. Mért sokáig az volt a ta­nítás célja, hogy lexikális ismeretekkel töltse meg a diák fejét, a tankönyvekben az életrajzi adatokat frázi­sokkal teli, nehezen érthető és unalmat sugárzó szöveg­tömeg követte, mely szürke egyhangúságával nemcsak a műveket takarta el, de egy­formára is gyúrta az alko­tókat; az élveboncolásra emlékeztető verselemzések pedig agyonmagyarázással tették lehetetlenné az igazi hatást. Hiszen a mű éppen azzal ad élményt, hogy a be­fogadóban gondolatok és ér­zelmek sorát indítja el: a túlmagyarázás pedjg ezt a „lélektől lélekig” hullámzó áramkört szakítja szét. A MÜ-KÖZPONTŰ taní­tás arra törekszik, hogy az író önmagáért szóljon, hogy a mű nyomán támadt érdek­lődés más művekre és az al­kotó személyére, az alkotás körülményeire is kiáradjon. Csupán példaként: aki isme­ri és szereti — mondjuk — Csokonait, az biztosan meg­jegyzi magolás nélkül, hogy mikor élt, s faol, megérzi a debreceni ízeket szavában, s gondolatait is felismeri, hogy hozzákapcsolja őket a felvilágosodás eszméihez, hi­szen a Rousseau-val való lélekrokonságról valló sor („mint egy ftousseau Erme- nonvillében ember és polgár leszek”) önmagáért szól. De így van ez mindenkinél: Dante elképzelhetetlen Fi­renze nélkül, Shakespeare mögött is ott a Tower. Er­zsébet udvara, s a londoni kézművesek cégtáblái. A műtől mindig eljutunk — saját kíváncsiságunktól űz­ve — az irodalomtörténeti tényékhez. Fordítva ritkán: adatok és unalmas szövegek aligha indítanak el az író­hoz (legfeljebb rosszul si­került szobrához), a megta­nult adatok pedig használat­lan lim-lomként peregnek ki az emlékezetből, mikor már jeles-szerzésre nem al­kalmasak. Az Olvasó népért mozga­lom indította el a rendhagyó irodalomórákat, s ma már arra törekszünk, hogy min­den óra közelítsen hozzájuk, ha előadművészt nem is le­het, nem is kell minden órára meghívni. A jó tanár pótolhatja, s ahol úgy érzi segítségre van szüksége, hanglemezeket is fölhasznál­hat, mind a versmondás, mind a zene közvetítésére. Bozóky Éva Tör rengés a mun kár művelődésről Egyének a brigádközösségben i. Nem kétséges, hogy a munkások művelődésének egyik nagy lehetősége a szocialista brigádmozgalom. A brigád a termelésben elsősorban munkaközösség, a szabad időben azonban már emberi közösség, amelyben az egyedek képessége, haj­lama, érdeklődése érvénye­sül. Egyszóval a brigád sok­színűsége. Éppen ezért a művelődésben a brigád nem őrizheti meg azt a szerve­zeti egységét, melyet a ter­melés feltételez. Mert ki-ki egyéni adottságai szerint töl­ti szabad idejét. Így lehet hasznos, így lehet emberfor­máló. Következésképpen nem tartom célravezetőnek — őszintének — a kollekti­ven tett kulturális vállaláso­kat. Arra a kérdésre, hogy formálisnak tartja-e a kul­turális vállalást, egy nagy­üzem fiataljainak 34 száza­léka igennel felelt, 49 szá­zaléka pedig részben érzi annak. (Kedvezőbb erről az érettebb nemzedék vélemé­nye.) Nos, akárhogy van is, elképzelhetetlen, hogy egy brigádban mindenki egyfor­ma érdeklődésű és tehetsé­gű legyen. A szocialista .brigádok ön­művelése tehát — egyes ese­tektől eltekintve — nem tör­ténhet kollektiven. A bri­gádközösségekből kilépnek az egyének, hogy a műve­lődési klubok, körök, csopor­tok kis közösségeiben talál­kozzanak más — de érdek- • lődésükben rokon — brigád­tagokkal. A brigádközösség felbomlását jelenti ez? Sem­mi esetre, mert nem csor­bítja a termelőközösség funkcióját. Ellenkezőleg, az egyén sajátos tudása, kedv­telése inkább jótékonyan hat társaira. Hány munkás lett olvasóvá úgy, hogy munka­társa dicsérte a könyvet; hányán léptek énekkarba, színjátszó csoportba, mert, valaki a brigádban megked­veltette velük!? versenyében elsikkadjon a cél: az önművelés öröme... 111. 11 mészáros rajos rajza Kis csoportos művelődés azonban illuzórikus tervez- getés mindaddig, amíg nincs megfelelő kulturális intéz­ménye a vállalatnak, vagy a munkások lakóhelyének. És itt ismét a pénz szól be­le az ember dolgába... Meg­lepődtem, amikor hallottam, hogy egy filmrendező ott­hagyta az egyik gyár műve­lődési házában szervezett filmankétot, mondván: ilyen helyen nem tud beszélgetni. Munkások is szóvá tették, hogy nem vonzóak sem a művelődési házak, sem prog­ramjaik. (Feltehetően üze­mi, vállalati kultúrtermekre céloztak.) A közművelődés lelke ma á klubfoglalkozás. Ez nyújt­hat kellemes helyszínt, te­vékeny részvétéit, belefeled­kező beszélgetést és baráü társaságot a művelődőnek. Ennek van emberi arca. De- hát ehhez szakkörök és klu­bok sorát kell létrehoznunk; méghozzá egyéni arcéllel (saiátos programmal, elhi­vatottsággal) rendelkező klubokat. Csakis így születhetnek maguk örömére művelődési mutíkákkollektívák, maguk kifejezésére összefogott ama­tőr csooortok. Az alkotó klu­bok életkénesek és haszno­sak. Csakhogy vigváznunk kell. hogy > a „színpadképes­ség” túlzott igénye ne riasz- sza el a maguk örömére éneklőket, színjátszókat, versmondókati. Vigyáznunk kell, nehogy a díjszerzés Mellőzzük a formális vállalásokat és honosítsuk meg a valóságos önművelő igyekezetét. Tapasztalatok, javaslatok összegyűjtésével, tényekre alapozott töpren­géssel, a személyiség fejlesz­tés és szakképzés ismereté­ben — érdemes volna ki­dolgozni a brigádfoglalko­zások legjobb „módszerta­nát”. A vállalati művelődé- si intézmények — az SZM'f kulturális szakembereinek irányításával' — váljanak a brigádok művelődésének specialistáivá E sajátos nép­művelés gyakorlatában le­gyen amolyan „gyűjtőlen­cse”, mely figyelve a bri­gádélet minden tapasztala-» tára, kezdeményezésére — a szocialista brigádok önműve­lésének érzékeny és lató (!) útkeresője leend. IV. A munkásművelődés nagy lépést tett előre az általá­nos iskolai végzettség meg­szerzésében, s ezzel együtt a szakmai képzésben. Való-- ban társadalmi üggyé vált ez a megyékben. Cikksoro­zatunkban ezzel nem fog­lalkozhatunk, mivel elsősor­ban a munkásművelődés kis csoportos, öntevékeny for­máit, . a személyiség kibon­takoztatásának lehetőségeit mérlegeltük. Művelődési szakemberek megyei, országos vizsgálata késztetett e töprengésre. Nem a mindentudás maga- biztosságával, hanem kizá­rólag a mérlegelés és to­vábbgondolás, sőt vitatko­zás reményében íródott e cikksorozat. És nagyon örül­nénk, ha munkások és szak­emberek körében ezzel fel­ébresztenék a közös töp­rengés, az építő vitatkozás vágyát. Balogh Ödön naplójából Illyés, ki maga is szóra­kozott a történeten, itt rö­vid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tar­kóján összeszedte s rendbe­hozta a szélben szétszóró­dott üstökét. Hátradőlt a székben. Nevetgélt. — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltöget­te_. a poharakat. De egyikük se mozdult. Vártuk a poént. — Először én se értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista va­gyok? De előadás után egyik helybéli barátom előkészí­tette a megyei lap legfris­sebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit. A lap közölte az írók fényképét, s pár soros életrajzot is adott róluk: Ez astán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Barátom hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvan- kilenc éves volt. Barátném Huszonkettő. Barátném arra számított, hogy a Nagy Filozófus, aki­nek két Kossuth-díja van, személyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven lesz Gyulai Pált! A cikkíró meg­dicsért, hogy jó költő va­gyok, én írtam a „Puszták népé”-t, Kossuth-díjatj is kaptam... De nem mulasz­tott el megróni, mert úgy­mond, az utóbbi időben nem megyek helyes irányba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-baltá támoly- gok és ingadozom... Egyéb se kellett az én borissza is­merősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben já­runk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapin­tatosan, finoman, költői mó­don fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés és a po­hár után nyúlt. — Egészsé­günkre! — csupa fontos és örökér­vényű' dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Ti­tokba. amelynek birtokában egvszer s mindenkorra meg­oldhatja az életét. A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fonto­sat. A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen fövetlenül szereti, hogy Leopardi állítólag böl­cseleti műveket is írt, hogy a ködös idő árt a hörgők­nek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét. Piroska regényhős. És szerencsétlen asszony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt. Olvassátok és sírjatok: szüleit korán elvesztette, el­ső szerelme hősi halált halt, a második megcsalta, házát elárverezték, barátnői cser- benhgyták, férje disszidált, gyermekei rossz társaságba keveredtek — ennél vihar- vertebb nőt csak egv másik regényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végte­lenül könyörtelen. De az ember könvörülete véges. És ezzel a véees szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mér­téken felül meH akarják hatni: ilvenkor gyanút fog. és elzárkózik. Bizonyára ez az oka. hogy Piroska tizedik sorscsanása semmivel sem rendítette m«<? lobban, mint a leeelső. Sőt. a történet derekán — ahol az asszony a fiatalko­rúak b’ráiának rimánkodik — már unatkoztam is. Beleásítottam a zsebken­dőbe, amelyet a könnyeim­nek szántak, Barátnémnak tehát csa­lódnia kellett. Ezért nemsokára otthagyta a Nagy Filozófust, és hoz­záment az Egészen Jelenték­telen Fiatalemberhez, aki­vel boldogan éltek, míg el nem váltak. A regénybeli Piroska sor­sáról Nagy Lajos jut eszem­be. — Ha megyek az utcán — mondotta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szemben, megállók, leemelem a ka­lapom, s mély részvétet ér­zek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán tovább­megyek, és még egy teme­tési menet jön velem szem­ben, megint megállók, me­gint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem ér­zek. S ha mondjuk, még to­vább megyek, és egy harma­dik temetési menettel is ta­lálkozom. újra csak leeme­lem a kalapomat, mert tu­dom mj az illem, de akkor már se részvétet nem ér­zek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utca­sarkon — úristen! — a ne­gyedik temetési menet is az utamba kerül, úsv viselke­dem. mint egy kőszívű ke­gyetlen és illetlen fráter: se mee nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam — mert mindennek van határa-» Fontos és Ha egy nyolcvan éves öregasszonyt jellemezni aka­rok — mindenekelőtt azt kell elmondanom róla, hogy nyolcvan éves. Jellemezni, persze, lehet ravaszabbul is, de nem ér­demes. Az évszám megjelölése helyett például azt is mond­hatom, hogy az említett asz- szony „már nem fiatal” — ami szintúgy igaz; s utána rátérhetek a részletekre, annyi „jellemző” tulajdon­ságot sorolva fel, amennyi jólesik: beszélhetek a sze­me színéről, orra formájá­ról, szíve jóságáról, meg ar­ról, hogy kiváló réteseket tud sütni. Ettől kezdve min­den úgy megy, mint a ka­rikacsapás. Egy kis taointat, némi stirális ügyesség, és már ott tartok, hogy saját öreganyámat Anita Eckberg élemedettebb változatával téveszthetik össze. Pedig — nem győzöm hangsúlyozni — minden szavam igaz volt. Sőt. lelkiismeretem meg­nyugtatására a „hibákat” sem hallgattam el. Kijelen­tettem oéldául. hogv a moz­gása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég sima”, a hangia „rekedtes” stb. — ami szintén mind igaz: vál­lalom érte a feie1őcs£<*et! Kritikusi gyakorlatomban többször mevké»dek: írlak meg mindent a szívem sze­rint. de ha e.gv mód van rá — ne közüliem az öregasz- szony életkorát. Ez azért mellékes fontos — mondták —, mert vannak ennél az öregasz- szonynál öregebb öregasszo­nyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejé­hez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt éves­nek is nézhetné akárki), mert az öregasszonyok érzé­kenyek, és mert „ne szólj szám. nem fáj fejem”. .Meg­kértek továbbá, más művek kapcsán, hogy a kleptomá- niág fiatalembernek dicsér­jem meg a bajúszát. Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatalembernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódí­tóbb vágású bajúszt keve­sen hordanak Budapesten. Megvallom, sokszor kísér­tésbe estem, hogy eleget te­szek az ilyetén kéréseknek. Miért is ne? Csakhát... a kritika igaz­sága a kimondatlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jel- / lemzés sorrendjétől, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késleltetésétől az eré­nyek és hibák elosztásától, az indulat mértékétől, a ki­fejezés pontosságától — igen. talán még a kötősza­vak használatától is. Ezért fontos, hoev a pél­dabeli nőszemélvrél azon­nal tisztázzam: nyolcvan­éves. Később aztán már be­szélgetek a szén kék szemé­ről is — senkinek sem lesz kedve máius éjszakákon ró­la álmodozni... Csalódó? A negyedik menet \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom