Szolnok Megyei Néplap, 1973. szeptember (24. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-16 / 217. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. szeptember 16. mi falunkban, aki egyszer elvált, az elvált asszony lesz amíg él — mondta Mária, akivel szegről- végről rokonok vagyunk. — Nem veszi el senki, kivált, ha gyereke van. Nőnek a tegnapi kislányok; tegnap még iskolába járt a gyerek; ma pedig már festi a haját, miniszoknyában jár, udvarolta^ vagy éppen ő „udvarol”. A legényeknek pedig nem sürgős a nősülés. Találnak lányt, bármiféle szórakozásra, minek kell akkor elvált asszony? Nekem a férfi nem hiányzik. Az isten tudja, mi hiányzik nekem. Talán a szeretet. Egy kevés szeretet. Ez annyira hiányzik, hogy néha, sötétedéskor megállók a csukott ablak előtt — jó lenne kinyitni, de minek — és elerednek a köny- nyeim. Nem fehetek róla, ilyenkor gyorsan megfőzöm a vocsorát, utána megmosdunk, fürdünk mind a ketten. Magam mellé veszem a fiamat. Az igazat megvallva, sokáig nem volt csak egy fekhelyünk,\ a nagyre- kamé. Amikor még együtt Voltunk Istvánnal, az urammal, mi aludtunk ott, a gyerek a bölcsőben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra, István meg... az anyja kínja tudja, hová lett. A tartásdíjat se küldi rendesen. Más asszony bíróságra megy — joga van hozzá. Számomra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaölelem magamhoz a kisfiút, hadd emlékezzen, ha egyszer majd hiányzik az életéből a melegség. Megvagyunk kettesben — ha késik a tartásdíj, száradjon István lelkén. Kenesek én. Beosztjuk azt a kis pénzt, aztán ha elfogy, várunk az új fizetésre. De azért banánt vettem a fiamnak tegnap is, pedig az utolsó tíz forintomat adtam ki érte. Persze, sok ilyen ■asszony van, ezt csak azért mondom, hogy azt ne higy- je, beképzelt vagyok. Ha aztán mellettem elalszik, csókolgatom tovább, mint a bolond, ahol csak érem. Nem lát senki és csókolni olyan jó, ha nem úgy, akkor emígy. * • * ...Napokig hármasban járunk oviba. Mellénkcsapó- dott egy mulya férfi. A gyerek összebarátkozott vele. Másnap csokival várta. Neki is arra van dolga, azt mondta. A gyerek bemegy a kapun, intek neki egy puszit, szokás szerint, a férfi meg ott áll, nem is a gyedeket nézi, hanem engem. Eleinte faképnél hagytam, mit kezdjek vele? De a harmadik, vagy a negyedik nap egyszercsak elkezd beszélni, alighogy bement a gyerek, ffogy őt idehelyezték munkára, a trafóházat csinálják a tanácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tudom, én miért vagyok magamban? Aki beszélni akar, annak jól jön a hallgatás is. Elég annak, ha valaki szó nélkül hallgatja. Néha az ember önkénytelen bólint, vagy asak a fejét rázza, hogy neki elege van az egészből már régen — az isten látott ilyent, azt is bíztatásnak veszi! Beszél és kísér- get, amerre fordulok, úgy fordul ő is. Ejnye, megnézem már: milyen a képe? Hát bizony, elég csajla kis ember vagy, gondolom, ahogy nézem a fonnyadt kis bajúszát, ritkás haját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra. így ezen, amint magamban elgondolom. nem állhatom meg, a mosolygást. Erre közelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik, amit mond. Észre sem vettem, oda se figyeltem, már,,tudtam az életét. Nőtlen. Anyja valahol Pesten van. szívbeteg és visszeres a lába. , Keresi az igazat, ilyeneket mondott. Szerettem volna ellökni magamtól. Mind ezt mondjátok; közben a fene tudja, hány tartásdíjat nassoltok el. A bárányhimlőtől kezdve elmondta a betegségeit. hogy majd a szánakozás, az talán elindít felé. Engem? Én már tudom, mit jelent az álmatlan éjszaka. Tudom, mi az, sírni yalakii után, hiába. Nekem aztán beszélhetsz, fonnyadt- bajszú. Elhívott moziba, két hét után. Jó film, megható — nyavalygott a fülembe. Azon a szombati napon Pistikét elvitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzájuk. Ügyis moziba készültem, jó menjünk. Aztán mit szól ehhez a kedves mamája, Pestén, a visszeres lábaival? Tudja, ha nem mehetek haza, annak oka van — nyugtatott. Harminc éves leszek nemsokára Mária — bazsajífott ájtatosan. Mária ... Nem vagyok én a pécsi szűz — gondoltam, s csak most vettem észre, fél fejjel magasabb nálam. Na jó, menjünk. Ült mellettem, szótlan komolyan. Már végefelé járt a film, amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagytam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj, ezt se gondoltam volna. Mit akar ez? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remegjen. Alig álltam meg, hogy ne simítsam végig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom mikor simogatták. ... A kisfiú most már reggelenként mindig megkérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az, ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk? Megfigyeltem, a kisfiam zavar mellettem az ágyon. Talán hazudtam önmagámnak, de egyszercsak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan nagy lett ez a gyerek. Meg aztán nem is egészséges az együtt alvás. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell. venni, határoztam el. Igen, de miből? Elsejétől elsejéig épp, hogy kitart a pénz, a rekamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bácsi- , hoz, a művezetőnkhöz; szeretnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá, szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajú- sza alatt dörmögött, amikor végighallgatott és azt mondta, rendes asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan benn kell maradnom? Ebből ne csináljon magának gondot, Marika — nézett rám másnap reggel a fonnyadt bajszú. Hát hiszen elmegyek én érte. Aztán odaballagunk majd a gyárhoz, megvárjuk magát. Legalább összebarátkoznak a fiúval. Jó, jó, elhozod, de mi lesz. ha megunod, akartam mondani, de nem szóltam, kicsit bántam azt is, hogy szóbahoztam ezt az egész túlóra históriát. Valahogy megjött a kedvem a munkához. Nem fáradtam el, ha tizenegy órát dolgoztam is. Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámborogtak, lesték az egyes műhelyt már . félórával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rászoktam a halk dúdolgatásra, mindennap zuhanyoztam, szerettem volna nagyon-nagyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a kapuban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, de- hát hogy’ jönne az ki, ha én hívnám? Néha már-már haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mulya vagy kis- apám, néztem rá némi szánakozással, míg a kezemet fogta. Holott, nem mulyaság volt ez, talán az érzéseit hagyta növekedni, mert eléggé megtörte a sorsa ahhoz. hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azt azonban lassan már követelődzve kérte, hogy többször maradjunk kettesben. Igen, de az én fiam elől nem lehet ám csak úgy megszökni! Egyszer mentem le késő este, alig sétáltunk egy órácskát, és amikor hazamentem, az én drágalátos nagylegény fiam, kék volt a sírástól, s még éjjel, álmában is sze- pegett, felsírt. Azon a napon, amikor az új fekvőhelyt hazaszállították, sokáig benn kellett maradnom a gyárban. Fél hatkor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosz- szú drótkerítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszaladtam egy percre, menjenek haza, itt a kulcs, mondtam a fiamnak, de úgy, hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megterítve várt, rajta bor és mindenféle hideg ételek: szalámi, «ajt, cukrászsütemény. Vacsora után megfürdettem a gyereket, durúzsol- tam a fülébe szépeket, hogy ő mától kezdve nagyfiú lesz, külön alszik, új sez- lonon, hű, milyen finom lesz, ott lehet ám csak szépet álmodni. Nem szólt semmit, úgy láttam örül neki. Már feküdt, amikor kis öklével a szemét dörzsöl- getve megkérdezte: a bácsi ittmarad? Itt, kisfiam, mondta a „bácsi”. Hallgattam. Simogattam a fiam arcát és fejét. Később rájöttem nem egyéb ez: mint türelmetlenség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókoljam az álmot. Aztán odajött ő is, egészen közel, kezét a vállamra tette, a tenyere forró volt, nem forróbb az én vállam- nál és mióta a kisfiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akartam ráborulni, hanem arra a kézre ott a vállamon. Az uramnál se éreztem ezt. Soha. ölelkezésünk pillanatairól nem tudok beszélni. Fájdalom és öröm csapott fel bennem, sírni és nevetni szerettem volna egyszerre, mint akinek elment az esze. De akkor a sezlonon elkezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu..„ Oda kellett mennem hozzá. Babusgattam, csitítottám, de a hangom annyira remegett, hogy suttogni sem tudtam. Amint föléhaj oltani, átfogta a nyakamat. Végtére odafeküdtem mellé, hátha akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szabadulni akartam tőle, s a kezét lefejteni a nyakamról, felneszeit újból, már nem sírt, de annál erősebben karolt át. A szobában sötét volt, hallottam a párom nehéz sóhajtásait, láttam cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett, nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot láttam volna közvetlen közéiről, lángolás, tűz kapott el, már azt sem tudtam hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szívem fölött, szorítottak. mint vaspántok, mintha a lélegzetem is elakadt volna. Szabadulni akartam a szorításból, de minél jobban törekedtem erre, annál jobban fojtogatott. ... Arra ébredtem, hogy körülöttem vaksötét van, szemközt a rekamié fölött nem világít a cigaretta parazsa. Felugrottam, villanyt gyújtottam. Elment, bizony elment, elment a szerelem. Azóta várom minden reggel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös, rosz- szalkodik. Észrevette, hogy nem vagyok vele. Lessük az utcát, már tudjuk, kire várunk. Hol van, merre tűnhetett? Hallja-e, hogy hívom? IMRE LÁSZLÓ: Elment, bizony elment j 5 I FAZEKAS MAGDOLNA RAJZA $ PALICZ JÓZSEF: ILLUSZTRÁCIÓ Pardi Anna: Nyári reggel Harmattól ütögetett füvek hangjára táncbaszökik az üvegajtó a kerítéssel, tűszúrások csigalépcsőjén, illat felvonóján fenyő hegyi tornyába feljutva az időbeosztás örökzöld kilátóján figyeli a táncot égy árva kis madár, kislány szalad ki egy percre megnézni, ott van-e a virág, az öreg cseresznyefa és a sövény a helyén, mert ha ott van, minden jól van. Sziits László: Az eltörött mozdulatok eltörött mozdulatainkat szétlebbenő gőzfelhőkben meginduló busz peronján mozicsamokba érkezően gépkocsiban havas mezőben már mindenütt — jaj mennyi mennyi — eltörött mozdulatainkat lassan ki győzné számbavenni? halomba rakva emeletnyi hevernek csak egymásra hánytan aranyló műfogsor-hegyek az auschwitzi éjszakában női hajak erdeje lágyan összemosódva és zizegve apróra tördelt életek ki illeszthetné őket egybe? jön a tavasz már hitegetve jön a tavasz s majd jön a nyár is felejteni nem tud a világ emlékezik még a világ is nyakadon csilloghat gyöngykaláris kezed tétován visszaint és eltörött mozdulatainkat őrzi tovább a drótkerítés Galsai Pongrác: Eoykritikus A szesztestvér Valamikor régen, évekkel ezelőtt, hármasban ültünk Illyés Gyula tihanyi malomkő-asztala körül: a költő, a füredi körorvos meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a „Tücsökze- né”-t, s ha egy-egy szonettet bevégzett, partfisnyéllel kopogott fe; az emeletre... aztán a „Petőfi” új francia kiadása... aztán a német prózaírók körülménves, tincs-csavargató stílusa... aztán a Marie Bell-társulat beszédkultúrája... aztán a mi irodalmunk... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. * * — Nem tüdőm — mondta Hívás — észrevettétek-e? Üiabban elszaporodnak a sommás krttikai közhelvek, szállóigeként kovái vgó általánossások... Ha megengeditek. elmondok egv történetet... Illvés kiitta a borát. s folvtatta. — Idén tavasszal néhánv íróbarátommal meghívtak az esvik Duna menü' faluba, irodalmi estet tartani. A műsor első része, annak rendje-módja szerint, lezajlott. Utána rövid cigarettaszünet következett: ismerkedés, barátkozás a közönséggel. Hát amint lelépek a dobogóról, s megállók a terem sarkában, odatörleszke— dik hozzám egy erősen kapatos ember. Nyilván a szomszéd italboltból hajtotta át a kíváncsiság. ..Maga fs elvonókúrán volt?” — kérdezi, s néz rám. a részegek bámész merevségével. Mit mondjak erre? Tiltakozzam? Inkább tréfára vettem a dolgot. „Én is” — feleltem. S már kíváncsian vártam a folytatást. Az atyafi lehorgonyzóit mellém. „És ugye magának se használt?” —kikérdezte.' — „Nekem se” — mondtam. „No lám! Pedig maga író. No lám”. — Ezen elgondolkozott. ■— „Engem már négyszer akartak leszoktatni. négvszer vittek be a klinikára messe sikerült.” Nem állhattam tovább, megkérdeztem: Honnan tudta, hogv elvonóVórán voltam? K’ mondta?” A nárás szempár Irt«»5 dacosan nézett rám: ..Nem szégven az kérem! Az újság is megírta...” Az újság? t
