Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-08 / 158. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1973. Július 8.

CSONTOS GÁBOR:

HOLUBÁR

lig érkeztek meg az üdülőbe, Él elborult az ég. Ki sem pakol- ffWi tak a bőröndjükből, csak bá■gbaS múlták búskomoran a levelük

JjtjL jS» visszáját mutogató fákat. A vihar két és fél óráig tartott, majd este újrakezdte. Annyi víz leesett, hogy az már bentről nézve is sok volt. Fanyalogva ettek, majd felmentek a szobájukba.

— Ma fel sem vettük a gumicipőt — mondta csüggedten Kovács I.

— Nagyon kell az eső — vigasztalta Kovács II.

Elválhatatlan barátok voltak és miután győzelemre vitték üzemük ping-pong csapatát, minden nyár elején egy hetes jutalombeutalót kaptak a Balaton mellé. Az a bizonyos első nagy győzelem öt évvel ezelőtt volt. Azóta így június elején együtt verték a labdát s együtt lesték a szomszédos üdülő kertjét, ahol eddig minden évben akadt valami remek kis csaj, akivel elszórakozhattak. Főlég cseh lányok, mivel a testvérüzemből ide jöttek nyaralni a szalagon dolgozó lányok Brúnóból vagy honnan, s a magyar gyár dolgozói pedig az ő nyaralójukból Trencsény- teplicre. Hanem most még a lányokban sem reménykedhettek.

Másnap azért kisütött a nap, bár a Balaton fölött tejfehér pára úszott, amiből még a délelőtt folyamán totyakos kis felhők lettek. A Balaton zöld vizét ekkor már jól láthatták, viszont az ég lett megint szürke.

— Medárd van — jegyezete meg Kovács I., miközben gumicipőjét szárogatta egy ronggyal. — Egyszerűen nem lehet kimenni az udvarra, mert vizes minden.

— Még nincs Medárd, s különben sem hiszek benne — vigasztalta -elsősorban magát Kovács II.

Alkonyaikor azért egy félórácskát pingpongoztak, két eső között, azzal sem törődve, hogy a vörös salak tocsogósra ázott a ping-pong asztal körül, mert a műanyag tető alá bevert a vihar.

Másnap reggelre viszont megjöttek a csehek. Két Skoda is állt az utcán, amikor a boltba indultak Mackó-sajtot venni. A sajt nem hizlal, viszont jó kondiedző.

— Két cseh kocsi —. állapította meg -Kovács II.

— Lesz még több is, ahogy én őket ismelem — bólogatott a másik Kovács. Megvették, majd megették a sajtot, eb bámultak a Balaton felé, ahol most is volt bőven tejfehér köd, viszont egyszerre csak elkezdőit emelkedni, és változatosság okáért egyből el is tűnt. Valószínűleg megsemmisült.

— Odanézz, a köd smafu! — lelkesedett Kovács I. Kovács II. ellenben nem felelt, hanem tátott szájjal a szomszéd üdülő felé bámult. Látta már Kovács I. is, hogy minőségi változásról van szó. Akkorát nyelt, hogy jó ideig fent jnaradt az ádámcsutkája. Amikor végre megszólalt, másra nem is telt:

— Egy cseh' bige!

A látvány megrázta őket s lelkűk fenekéig hatolt. Kovács II. tért először magához, ami érthető, mivel ő fedezte fel a lányt. Megmarkolta az ütőjét.

— Hátha hajlandó ping-pongozni — mondta.

— Hátha — eredt a nyomába Kovács II. S utána tette még — nagy magyar nemzetközi gesztikula.

— Öööö, eee — kezdte Kovács I. a nemzetközi magyar nyelv nemes szókincsét bevetve, majd egyéb magánhangzók után vízszintesen előre tartotta az ütőjét és jól tagoltan befejezte a mondatot: — Pingpong?

— Ühüm — bólintott egészen normálisan a lány és mosolygott. Ettől a mosolytól előre elvesztették három meccsüket együttesen és külön-külön. Kovács II. megelőzte Kovács I-et, ami azt jelenti, hogy előbb lépett az asztal felvégén levő tócsába. Természetesen a tócsa nélküli végen állt a lány.

A játék meglehetősen változatos volt. A kis labda hol a háló alá szorult, hol a lány mögötti pocsolyákba toccsant bele. Kovács I. hasznossá tette magát, beállt a lány mögé labdaszedőnek és még örült is, mert csodálhatta a lábát.

A lány nagyokat nevetett, amitől Kovács II. kétszer is melléütött a labdának, de lehet, hogy volt azért benne némi szándékosság is. Az ugrabugráló két férfi aztán még inkább nevetésre ingerelte a lányt és egy necces szerva után elnézést kérve széttárta a két karját, lettől a fehér pulóver alatt megrezzentek kemény keblei. A Kovácsok ettől egyetemlegesen csuklani kezdtek. Nagysokára Kovács I. mégis meg tudott szólalni. Félhangon azt vetette oda Kovács II-nek:

— Én teljesen kész vagyok.

— Én is. De nem vindikálhatsz jogokat.

— Én szembe látom.

— Én pedig hátulról. Helyzetem mégsem nevezhető hátrányosnak.

— Perverz kutya vagy. —■ S nyomatékül egy leütéssel próbálkozott Kovács

II. A labda egészen a két üdülőt elválasztó kerítésig szállt, sőí átgurult a kis drótajtó alatt.

— Nem megyek érte — makacsolta meg magát Kovács I.

A lány, aki eddig élénk figyelemmel hallgatta szavaikat, most ismét felnevetett és a tócsákat -és nedves fűcsomókat ügyesen kikerülve ugrándozott a labdáért.

— Látod, neki kell értemenni! — fújt dühösen Kovács II.

— Legalább oldalról is látom, sőt most meg szemből — vigyorgott győztesen Kovács I. — Egyem a lelked, te kis... Ezt természetesen a lány felé fordulva mondta, így aztán hiába keresgélte a szavakat, semmit sem talált.

— Nana! — szólalt meg ekkor a lány is. Még persze nevetett.

— Nana! — ismételte zordonan Kovács II. — Nehogy valami marhaságot mondj, mert ha nem is ért magyarul, megérzi, hogy disznólkodsz.

— Bár már ér°zné! — sóhajtott az előbbrevaló Kovács.

— Csigavér! — intette a másik.

Ekkor a helyzet gyökeresen megváltozott, amitől nem csak a két Kovács, hanem a lány is lelombozódott. Egy atlétatermetű férfi tűnt fel az üdülő ajtajában, megállt a lépcső tetején, ahogy a lány az előbb, így majdnemhogy magasabbnak tűnt, mint maga az üdülő.

— Magasságos ég! — sóhajtott Kovács I., amihez a másik csak kontrázni tudott.

— Jön Holubár — sziszegte a lány — jó lesz vigyázni!

— Maga tud magyarul? — döbbentek meg egyidőben a Kovácsok.

— Én tudok. Azt hittem, maguk nem tudnak. Eleinte.

— Aztán szépen kifigyelte a szövegünk

— méltatlankodott Kovács II. és átadta ítovács I-nek az ütőt. Az nem éppen lelkesedett, hogy éppen most... sietve tisztázni igyekezett:

— Kije magának ez a Holubár?

— Vőlegényem.

— Kettő kitelne belőle — nyűglődött Kovács II és úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egész ping-pong ügyhöz.

A vőlegény, ez a Holubár, eközben leközlekedett a lépcsőn, nagyokat szívott széles mellébe a nedvdús levegőből, csak úgy ugrándoztak mellén, vállán és karjain az izomkötegek. Igazán elképesztő volt!

Kovács II. mint valami véletlenül erre lézengő idegen, csak úgy magának megjegyezte:

— Ha Toldi lennék is, százszor meggondolnám. Dehát én nem vagyok Toldi...! -— Azzal alávaló módon az óriás elé lépett és fölényes nyelvtudását csillogtatva megkérdezte: — Spaciren, spaciren?

— Hűm, hőm! — bólintott zordonan Holubár, majd balját Kovács II. vállára helyezte, amitől az majdnem benyomódott a földbe. A lány az előbbinél valamivel halványabban felnevetett és visszakézből olyat nyesett a labdán, hogy Kovács I. teljesen paff lett és hülyén bámult a fű közé bújt fehér gömb után.

A játék képe ettől kezdve teljesen megváltozott. A lány kipirult képpel nyírta, nyeste, kiflizte a labdát, Kovács I., aki pedig Kovács Il-t is több ízben 3:l-re verte, de a 2:0 se volt ritka, most úgy ugrált, akár valami kerge bakkecske és egy valamire való ütése nem volt.

Tulajdonképpen senki nem szólt semmit. Csak a kis labda pittyegett finoman az asztalon, meg Kovács II. nehézkes láb- dobogása hallatszott. Amikor a lány feladta a meccslabdát és Kovács II. elhibázta, Holubár boldogan felkacagott. Néhány mackós lépéssel Kovács I-hez közelített, megragadta a kezét, megrázta alaposan, félő volt, hogy letöri, majd azt mondta:

— Tűrhető voltál, hapsikám. Máskor is edzhetsz a kislánnyal .elvégre nem vagy teljesen analfabéta. Én nem bírok az efféle törékeny szerszámmal bánni. Egyébként Kovács vagyok, amolyan kétszer kovács, mivel a szakmám kazánkovács. A másik Kováccsal is kezet fogott, aki Kovács I-hez hasonlóan csak a keresztnevét merte megmondani, nehogy csúfolódásnak találja venni ez a kétszer kovács, hogy ők is mind a kétszer Kovácsok.

— Gyere be, nyuszikám! — ölelte magához menyasszonyát a kétszemélyes kétszer kovács, aztán még visszaszólt a két amatőr ping-pongözónak: — Különben a barátaim csak Holubárnak hívnak. Agyő, fiúkák!

Ezek megnyúlt ábrázattal nézték, hogy hóna alá veszi "a csodálatos minilányt, behajlított jobbkarjára ültetve, vállizmaival támlát tartva a lány feje mögé. Jórészint csak a kétlábon járó óráis fotelt látták, meg a lány lóbálódzó két csinos lábát.

— Legalább ne hilinkókázna a lábával

— juttatta kifejezésre elégedetlenségét Kovács I, Kovács II. csupán néma fej- bóiintással helyeselt

GÁCSI MIHÁLY: TURBINAHAZAK ÉP ITÉSE

KORSZERŰ

MŰVELTSÉG

Az előző cikk befejezéseképpen arról szóltunk,— hogy minden tantárgynak, minden tudományágnak megvan a maga egysizeregye, — amit nem lehet gondolkodás útján kitalálni, amire nem lehet „rájönni”, amit adott esetben meg kell tanulni, hogy bármikor felidézhető módon elraktározhassunk tényeket, adatokat.

Ám eddig csak az egyszeregy típusú tanulnivalókról szóltunk. Eléggé kézenfekvő, hogy a felnőtt ember számára nem elégséges, ha csak annyit tud a világról, annak mennyiségi, nyelvi, művészi, fizikai, kémiai, földrajzi, biológiai, tudományos és gyakorlati dolgairól, mint amit egy általános kisdiáknak 4—8 év alatt el kell sajátítania. A világ megtanulandó, méghozzá kívülről megtanulandó, „egyszeregye” sokkal- sokkal gazdagabb, bonyolultabb, hogysem az, aki egy kicsit is tájékozódni akar a természet és az ember dolgaiban, mellőzhetné. De még a lexikont se nagyon lehet használni, ha sok-sok tény nincs előre elraktározva — saját fejünkben.

Nézzünk egy példát! —

üssük föl a Magyar Irodalmi Lexikont Balassi Bálintnál. Rögtön az elején megtudjuk, hogy nevét kétféleképpen írta: Balassinak és Balassának is. Azt is megtudhatjuk a lexikonból, hogy 1554 októberében született és 1594-ben halt meg. Mindössze negyven évet élt. De már a következő sorok egyikében ez áll: „Élete jellegzetesen nyugtalan, reneszánsz élet”. — Mármost mit csinál ezzel a meghatározással az, aki nem tudja, mi az, hogy reneszánsz? Ahhoz már tudni kell valamit fejből, hogy hol keressen... Valamit már korábban meg kellett tanulnia a művészetek történetéből, ha úgy tetszik egyszeregyéből, hogy tudja, melyik lexikon után nyúljon, egyáltalán „eszik-e, vagy isszák” azt a reneszánszt? Jó, hát ezt megtanultuk, nyúlunk a.művészet- történeti lexikonért, nézzük meg, mi van itt a reneszánsz címszó alatt. Azt mondja a szöveg: „Szó szerint” újjászületés, a XV—XVI. századi európai kultúra és művészet

összefoglaló elnevezése. Kettős értelme van: 1. Mint

egyetemes történelmi fogalom a kor politikai-társadalmi életére, a tudomány, az irodalom és a művészet egy bizonyos jelenségére vonatkozik. 2. Stíluskategóriaként elsősorban a művészettörténet használja, főleg a XV—XVI. századi olasz művészetekre és szélesebb értelemben stí- luskategódraként”.

Aztán folytatja még a lexikon hosszan-hosszan, példákkal illusztrálva a XV—XVI. század elsősorban olaszországi művészetének történetével. Rögtön jegyezzük meg. hogy aki nem tudja, mit értsen a stílus szó alatt, tovább keresgélhet a lexikonban, pedig csak Balassi Bálintról szeretett volna megtudni valamit. S ha, mondjuk, a hosszú leírásból már megismerte, mit kell értenie reneszánszon, — még mindig nem biztos, hogy azt is tudja, mi a „reneszánsz egyéniség”. Pedig a lexikon Balassit éppen ezzel jellemezte! Ahhoz hogy valaki jól értse ezt a meghatározást, hallani kellett már valamit Leonardo da Vinciről, festészetéről, tudományos. sőt hadászati munkáiról, Michelangelo freskóiról és verseiről, a Mediciekről és a zsoldosvezérekről, s csak ezek után lehet fogalipa arról, milyen is az a reneszánsz egyénileg ami lám, Balassira is jellemző;

A korszerű műveltséghez minden hozzá tartozik? Nem feltétlenül. Balassi csak példa, hogy kiderüljön, nem lehet mindent az önálló gon- dolkodára, meg a lexikonokra bízni. Rendkívül sok dolgot el kell raktároznunk a fejünkben, ha igazán műveltek. tájékozottak akarunk lenni. Ezek nélkül az emlékezetünkben megőrzött tények és adatok nélkül, nincs a gondolkodásnak fogódzója. Gondolkodni csak valamin lehet a semmin, az ürességen, az ismeretek hiányán legföljebb, csak a filozófus meditálhat

Azért kellett erről ilyen hosszasan beszélni, — mert mostanában mintha divattá válna, hogy a korszerűség jegyében a tanulást a megtanulást, az adatok fejben való elraktározását feleslegesnek

tartsuk. A sok adat. tény ismerete már-már a korszerűtlenség látszatát kelti. Ez pedig nevetséges. Semmifajta műveltség nem képzelhető el megfelelő — és nem is kis számú — adat — tény ismerete nélkül.

Akkor hát a sok tény ismerete adja az igazi korszerűséget? — Ez legalább ugyanolyan nevetséges feltételezés, mint az előző. Ha manapság sokan szidják, támadják az iskolát és mindenfajta oktatási intézményt, az adatok és tények „bifláz- tatása” miatt, akkor az nem azért van, mert az adatok jelentős részére nincs szükség. (Természetesen vannak olyan adatok és tények, amelyek elvesztik fontosságukat Közismert példa, hogy a gőzgépről, a gőzmozdonyról a jövő iskolájában feltehetően egyre kevesebbet fognak tanulni a gyerekek, de az is valószínű, hogv a gőzmozdony tényét mint a műszaki fejlődés egy fontos állomását, soha nem lehet elhagyni, ismerete nem válik feleslegessé.)

A nroblema gyökere

ott van, hogy az iskolában korábban — s részben még ma is — az adatokat a tényeket önállósítva, a valódi összefüggésekből kiemelve tanították. Ha egy érettségiző diáknak az a fontos, hogy tudja, mikor czületett az író és mikor halt még. mikor házasodott meg és mikor írta egyik vagy másik fontos versét, mert feleletében ezt értékelik elsőrendűen, akkor nyilvánvaló, hogy az érettségire való felkészüléskor biflázni fog. S a példákat lehet szaporítani. Ha a történelmi tudást a csaták és békekötések évfordulóján mérik, akkor minden diák — s minden pedagógus, akinek ez a dolga — azzal foglalkozik, hogy a gyerekek a csaták és békekötések dátumát minél jobban „bevágják”. — Ilyen gyakorlat volt, részben van is. A támadások tehát jogosak, csak éppen a fürdővízzel együtt a gyerekeket is ki akarják önteni. Gondolkodtatni kell — tényekkel. Ez a dolog veleje, s ez a neheze is.

(Folj/tatjutc.)

Bernáth László