Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. július 1. Lugossy Gyula: AZ ÜJ KOCSI O rbán négy teljes évet várt a kocsikiutalásra. Kitartóan, némán, egy szerzetes türelmével. És keserűen fortyogó gyűlölettel a világ valameny- nyi autótulajdonosa iránt Pedig ez a négy év igazán semmi... Semmiség ahhoz a tíz évhez képest, amennyi idő alatt a kocsi árát gyűjtötte össze. Mennyi lemondás! Mennyi remény, menynyi elfojtott indulat, bizakodás! De érdemes volt. Ezen az aranyfényű, koraőszi délutánon végre ott csillogott szeme előtt a halványszürkére lakkozott vadonatúj kocsi, a legfrissebb rendszámmal, antennával, rádióval. Krómlécein, mint megannyi tükörben, ott ragyogott az egész világ! S amint belebújt, a mattfényű üvegablakok elhatárolták Orbánt az egész világtól, csak szelíd, simogató visszfényét engedve be mindannak, ami oly szorongatóan nehezedett rá. S amikor elindult, amikor a tér, a távolságok, a színek csodálatos kavargásban vették körül! Mintha új életre született volna ebben a pillanatban. Néhány perc alatt kiért a város házai közül. Nem volt gyakorlott vezető; bár öt éve szerezte a jogosítványt. Kevés alkalma nyílt- az autóvezetésre. Nem kért kölcsön kocsit senkitől, hiszen jól ismerte a közmondást: fogkefét, autót, feleséget... S ezt az íratlan törvényt, amely annyi megalázó, fájdalmas pillanatot szerzett neki, most, hogy életében először, saját kocsijából pillantotta meg az országút napsütötte, végtelenbe futó betoncsikját, diadalmas örömmel tette magáévá. Már a legelső kilométeren megfogadta, hogy kincsét senkinek, de senkinek nem adja kölcsön! Ügy fog a kérelmezők arcába nevetni, ahogy az övébe nevettek volna valaha... Ezt az fekete ébenfényben csillogó volánkarikát, ezt a tenyérbemászó sebességváltókart, ezeket a szűz-érintetlen kapcsolókat, ezeket a sokáig csak reménytelen messzeségből csodált műbőr üléseket nem érintheti idegen kéz. Már sehol a város, sehol a kőrengeteg, amely a hivatali munkát, a hétköznapok taposómalmát, örök és kielégíthetetlen vágyakozásokat jelentett Orbán számára, amióta csak élt... A főnök félelmes, szemüveges tekintetét, a határidőket, a levonásokat, a törlesztéseket, a kollégákat, az irigységet, a haragosokat, a gyötrő kisebbségi érzést. De most végre mindentől és mindenkitől megszabadulva, szinte úszott a horizont felé. Sehol semmi más, csak napsütötte erdők, mezők, dombok, síkságok... Nemsokára lefékezett, az útszélre kanyarodva, egy soha nem látott vidéken. Leállította a motort, és hosszan szorongatta tenyerében a slusszkulcsot. Üjra meg újra saját kövérkés, piszeorrú arcára bámult a visszapillantótükörben, mintha kívülről látta volna most önmagát, a többi ember szemével: bámulattal és irigységgel. Nem, most már soha többé nem lesz magárahagyatva, magába bör- tönözve. Ujjaival végigtapogatta a kárpitot, az' üléseket, a sebességmérő csillogó üvegkorongját, a kapcsolókat, a pedálokat. Bedugta, kihúzta, megint bedugta, megint kihúzta a slusszkulcsot... Szinte lihegett a gyönyörűségtől, olyan mérhetetlenül boldog volt. Hány év, hány hónap, hány nap és óra pergett a semmibe emésztő lassúsággal, amíg ez a pillanat végre elérkezett! ^ A kocsirádióból régesrégi, csodaszép melódiák áradtak. Minden az övé, minden, minden... A kocsi az utolsó fillérig kifizetve, biztosítva. És ő kivett három, régóta tartogatott szabadnapot, hogy bejárassa, hogy megismerje, hogy össze- nőjjön vele. Végképp megmámorosodva kiszállt a kocsiból, s végigtapogatta a lakkozott bádogtestet, a lökhárítókat, a reflektorok okosan figyelő szemét. A süllyedő nap bíborfényt szórt e megvalósult álomra. Aztán visszaszállt a kocsiba, és továbbhajtott. S mind jobban megittasulva az alatta rohanó földfelszíntől, a semmitől se korlátozott mozgás őrjítő varázsától, egyre sebesebben hajtott. Félszemével figyelte a sebességmérő mutatóját, hogyan kúszik számjegyről számjegyre... Nyolcvan, kilencven, száz, száztíz, százhúsz... Mintha az ember megszabadulna saját teste annyiszor megútált súlyától is. Félkezével fogta a kormányt így gyújtott cigarettára. Saját arcába mosolygott a visz- szapillantó tükörben. Aztán szomjasan újra az úttestre. Még mindig gyorsíthat, még bírja a motor!... Már közeledett a balatonvidékhez. Túlságosan nagy lett a forgalom. Orbánt zavarta a sok autó, inkább elkormányozta a kocsit egy másik irányba. A széles betonon újra dombok, erdők között futott, a távolban valahol egy vár bukkant fel az egyik dombtetőn. A nap elérte a horizontot, és lángoló fényekkel lövellte tele az égboltot. Sehol egy jármű, sehol egy emberi lélek... Csak az örökösen elforduló földfelszín, a messzi futó egyenes betonsáv. Hát nem a végtelen szabadság ez? Orbán nyílegyenesen haladt a kocsival, mozdulatlanul tartva a kormányt. Nem nézett semerre, csak az útra. Végtelen idő, boldog idő telt már el az indulás óta. ...Amikor egyszercsak valami furcsa történt. Valami megmagyarázhatatlan. A kocsi jobbra lendült a farával, mintha motorcsónak lenne, és oldalt ragadnák a hullámok. Orbánt nem hagyta el a lélekjelenléte. Finoman balra húzta a kormányt, hogy visszavegye a kocsit az út közepére. De az akkor még veszedelmesebben csúszott az út széle, a fehérre meszelt kőcövekek felé. Orbán halálos hideget érzett a torkában. Tudta mit kell tennie, kormányzott is, de a kocsi nem engedelmeskedett. Hirtelen megperdült a tengelye körül, es háttal fordulva a menetiránynak, Orbán újra megpillantotta azt az útszakaszt, amelyen eddig jött, az erdőszélt, amelyet pár pillanat alatt hagyott el. Felordított, és eszeveszetten csavargatta a kormányt, hogy visszaforduljon, de a kereket ekkor már ellenállhatatlan erő ragadta ki a kezéből, őrülten csattant valami, s a gyomrába, gerincébe hatolt... Már nem látott semmit. Mintha iszonyú kalapácsütések csattognának a kocsi törékeny bádogtestén, mintha ellenállhatatlan erő emelné fel, dobná, forgatná, taszítaná mint egy pelyhet... Orbánt összevissza dobálta a kocsi belsejében, megszűnt a fent, a lent, a jobbra, a balra... Aztán hirtelen csend és mozdulatlanság. Magához tért. Talán csak néhány pillanat telt el, hiszen furcsa közelségből jól látta a nap bíborfényét a fűtömegen. Amint visszanyerte az öntudatát, fel is kiáltott, eszelős rémülettel. A kocsi szűk belseje megszázszorozva verte vissza ezt a magányos hangot. Végképp feleszmélt, és megértette, hol van... Hanyatt feküdt az összetört üléseken. A kocsi mennyezetéről hatalmas horpadás meredt a szemébe. Derekába vad fájdalom hasított, de tudta, hogy sérülése nem komoly. Még egyszer felkiáltott, rémült megkönnyebbüléssel. Kibámult az ablakon. A kocsi félredőlve állt, de a kerekein, pontosan az útmenti árokban, bizonyára jónéhány bukfenc után. Odafenn a töltésen az országút, a fehér cöveksor, időnként el- száguld egy-egy autó, csak fényes villanásukat látni... És köröskörül a mező, valamiféle szántóföld, távolabb az erdőszél mintha integetne a halványuló napfényben. Madarak keringenek, szellő mozgatja a fűszálakat. Csend és mozdulatlanság, ember sehol. Orbán észbekapva megpróbálta kinyitni az ajtót. Először az egyiket, aztán a másikat. De nem sikerült. .A bal oldali összehorpadt, a jobb oldalira félig rádőlt a kocsi. Ekkor gyorsan letekerte az ablakokat. De hiába próbálkozott, egyiken sem fért ki. Várt, hátha észreveszik az országúiról. De nem vette észre senki. A rádió nem szólt, hiába kapcsolta be, a motor nem gyulladt be... Orbán egyedül maradt, rettenetesen egyedül. A nap egyszercsak eltűnt a horizont mögött, s a vidéket elborította a szürkület és a hűvösség. A félelem hullámokban támadta Orbánt. Újra meg újra próbálkozott az ajtókkal, de hiába. Végül öklével verte a bádogfalat, a tetőt, a szélvédőt. Fogoly lett. Aztán elveszítve a fejét, azt se nézte már hova üt, tajtékozva, szorongva, dühöngve, kiabálva és sírva... Hiába, nem jött senki. Honnan is jött volna? Csak a sötétség sűrűsödött könyörtelenül, mintha végtelen mélységű tengerbe süllyedne alá az egész földfelszín. Odafent felragyogtak a csillagok, előbújt a hold... Áthatóan finom tücsökzizegés áradt mindenhonhan. Aztán bagolyhuhogás, békabrekegés, távoli, öblös, viszolyogtató hangok... Közeledett az éjszaka. És le is szállt az éjszaka. Semmi se történt. Orbán dideregve, megdermedve, elhagyottan gubbasztott abban a bádogroncsban, amit délután még autónak neveztek. Átláthatatlan feketeség vette körül. És vérfagyasztó, a képtelennél is képtelenebb mozdulatlanság. Valamikor felvirradt. Valamikor rá is találtak Orbánra a következő nap folyamán. Egy darus autó kihúzta a roncsot az országútra, és feszítővassal felnyitották az ajtaját. Orbán kimászhatott végre börtönéből... Hazaszállították a roncsot, az emberek az utcán megbámulták és ujjal mutogattak rá. Jobban megbámulták, mint újkorában... A biztosító és a szerviz kisütöt- tötték, hogy a bal hátsó gumi defektet kapott. De az is lehet, hogy gyári hiba okozta a balesetet. Orbánnak minden kárát kifizették. Vadonatúj kocsit kapott, megszólalásig hasonlót az elsőhöz. Ó azonban tudta, hogy ez már nem az a kocsi, ez már nem az a szerelem. Nem erre vágyott, nem erről álmodott. Feléje sem tudott nézni jó ideig. Hogyan is felejthetné el azt a délutánt, azt az éjszakát? Sok, nagyon sok időnek kell még eltelnie, amíg újra rászánja magát, hogy beleüljön... De meglehet, s lelke mélyén attól is tart, hogy soha többet nem lesz képes a magáévá tenni... Ügy, mint egy igazi vezető, egy igazi férfi. SZOLNOKI MÜVÉSZTELEP, 1927 (ZÁDOR ISTVÁN RÉZKARCA) Korszerű műveltség Sokan emlékeinek még rá. micsoda országos vita kerekedett Kund Abigél tőréből. Néhány esztendeje történt, hogy a televízió Kicsoda-Micsoda vetélkedőjén egy kislány már majdnem mindent kitalált ahhoz, hogy rájöjjön a kérdésre: Kund Abigél hosszú hegyes* tőre a megfejtés, amely kioltotta Bárczi Benő életét. Tudta már a kislány, hogy egy versben szereplő tárgyról van szó, sőt azt is, hogy egy Arany-balladában szerepel ez a tárgy, de ennél tovább nem jutott. S amikor — már vesztesként — elárulták neki, hogy a Tetemrehívás című Arany-balladáról van szó, akkor megmondta, hogy ő bizony ezt nem is ismeri. Az már korábban kiderült, hogy több Arany-balladát ismer, de ezt nem. Az esetből hírlapi vita rab- bant ki. Volt. aki úgy érezte: szegényebb lesz az anyanyelve annak, aki például ezt a balladát nem ismeri. Mások éppen a Tetemrehí- vást nem hiányolták, de sok más verset, regényt, szerzőt igen, és elpanaszolták, hogy iskoláinkban úgyis túlsúlyba kerültek a természettudományos tárgyak, a matematika, a kémia, a biológia, a fizika, és a humán tárgyak háttérbe szorultak. Ezzel pedig éppen a fiatalok érzelmi nevelése marad el, ezért issi- várodik el annyi ifjú leány és fiú érzelmi élete. Nosza. felhördültek — írásban, s még inkább a szóbeli vitákon — a természet- tudományok hívei és a sírán- kozóknak szegezték a kérdést: mi Newton harmadik törvénye? S bizony, amúgy műveltnek, tájékozottnak ismert emberek is ijedten kapkodtak emlékezetükben, hátha sikerül felidézni, hogy is van az, ha A test hatást gyakorol B testre? Nem sok embernek sikerült a válasz, még azoknak sem, akik gimnáziumi érettségi bizonyítványt őriznek odahaza, tehát egyszer erről már hallaniuk is kellett. — S maga követeli Kund Abigél tőrét?! Amikor a világ alapvető mechanikai mozgástörvényeiről sincsenek pontos fogalmai? — szólt ilyenkor az ítélet. — Pedig hol vagyunk már a mechanikától a fizikában. Az atomfizikát kellene megértenie a korszerűen gondolkodó embernek. Nemcsak azért, mert illik, hanem azért, mert a világot, hétköznapjainkat, munkánkat sem érthetjük enélkül igazán. Téves elképzeléseink vannak a valóságról, ha nem értjük az atomfizikát. No de végül is mire van szüksége a ma emberének ahhoz, hogy műveltségét korszerűnek, megfelelőnek, az ország és a társadalom igényei szerint is megfelelőnek tartsuk? (Szándékosan nem a gyerekek, a fiatalok korszerű műveltségét említettem, mert nekik nem a ma, hanem a holnap igényeinek kell megfelelni.) Arról kell tehát a jelenben beszélni: mi a mai felnőttek korszerű műveltsége, mi az, ami fontos a felnőtt ember számára: Kund Abigél tőre, vagy Newton harmadik törvénye? Vannak, akik erre a kérdésre megkerülik a választ, és azt mondják: semmiféle adat nem fontos. Az évszámokat, a történeti adatokat, a verseket és a fizikai törvényeket meg lehet keresni a könyvekben, a lexikonokban. Az a fontos, hogy ezeket a könyveket meg tudjuk találni, a szükséges adatokat ki tudjuk keresni belőlük. Az igazán fontos az, hogy gondolkodni tudjunk. Fölismerjük a dolgok lényeges ösz- szefüggéseit, az ellentmondásokat és feloldásuk lehetőségeit. Az ilyen vélemények jegyében azután roham indul az évszámok ellen, az adatok ellen, a versidézetek ellen. Csak hát az a baj ebben az érvrendsz'erben, hogy elfeledkezik arról: gondolkodni nem lehet konkrét tények, adatok nélkül. Az egyszeregy ismerete nélkül nem lehet sem szorozni, sem osztani, sem hatványozni, sem gyököt vonni. Az egyszeregyet pedig nem lehet alkalmanként matematikai lexikonból kinézni. Gondolkodni se nagyon lehet rajta, csak tudomásul venni, hogy a mennyiségeknek ilyen összefüggései vannak. Ezeket az összefüggéseket pedig bekell biflázni, s legalább a negyedik általános iskolai osztály végére, ha álmából verik fel azt a gyereket, akkor is rá kell, hogy vágja: 9x7=63. Enélkül nem megy. I\o, oersze, „ az egyszeregy megtanulását senki sem akarja lexikonokkal helyettesíteni, csak éppen arról feledkeznek meg sokan, hogy nemesek a matematikának van egyszeregye. A földraizé például az, hogy ha ránézünk egy színes térképre. akkor tudjuk: mit jelent a'zöld, a kék, a barna. £ ez. valamint az Egyenlítőtől és a sarkoktól való távolság milyen kihatással lehet az adott terület időjárására, mezőgazdaságára. A magyar történelem egyszeregye, hogy mikor koronázták meg Istvánt, mikor volt Dózsa felkelése, a mohácsi vész, Buda visszafoglalása a töröktől, a márciusi forradalom, a kiegyezés, az első világháború, a Tanácsköztársaság, a második világháború és a felszabadulás. A magyar nyelv egyszeregye a helyesírás. S így lehetne végigmenni az iskolai tantárgyakon. jelezve csupán: mennyi minden van, amire nem lehet gondolkodással „rájönni”, amit meg kell tanulni, adott esetben „bebiflázni”. (Folytatjuk.) Bernáth László
