Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. július 15. Korszerű műveltség Az előző két cikkben szó volt arról, hogy tények, adatok egyszeregye nélkül nincs gondolkodás, nincs se korszerű, se korszerűtlen műveltség. Azután arról is szó esett, hogy ha mindig csak a tényeket, adatokat kérik számon érettségin, vizsgákon, vetélkedőkön, akkor éppen a gondolkodás marad el. Most már itt az ideje válaszolni a címben kérdésként is megalakuló kijelentésre: milyen is hát a korszerű műveltség? Megint kezdjük egy negatívummal a választ. Nemrég a televízióban a Nobel-díjas, magyar származású fizikus, Wiegner Jenő mondotta, hogy 30r—40 évvel ezelőtt még lehetett olyan fizikus, aki saját kora minden fontos, fizikailalg érdemes tudományos eredményét ismerte, érthette. Ma már elképzelhetetlen mindez egyetlen személyről. Matematika tudósok állítják, hogy vannak olyan részterületei a matematikának, amit ugyanúgy nem értenek, mint a laikusok. Mindebből talán következik, hogy a műveltséget és a korszerűséget nem lehet azon mérni, mennyi tényt, adatot ismer fejből valaki. A korszerű műveltség fokmérője csak a gondolkodás dialektikája, rugalmassága lehet. Mit jelent ez? próbáljuk példákkal illusztrálni. Petőfi és 1848. mostanában az évforduló apropójából sok könyv, újságcikk témája, s hallhattunk a televízióban egyetemista fiatalokat, akik őszintén elmondták: számukra idegen Petőfi, annyira mások a mai körülmények, hogy élete példája érdektelen nekik. Elfeledkeznek arról, hogy egy eszme igazságát felismerni, aztán vállalni is ezt az igazságot, akár a halál árán, ez örökérvényű példa. Természetesen a jelen más típusú feladatokat állít a forradalmárok elé. Aki azonban dialektikusán gondolkodik a történelemben, az képes egyszerre látni az azonosságot és a különbséget, s az ebből adódó következtetéseket. Egy másik példa a természettudomány köréből. Heisenberg a világ ma élő talán legnagyobb fizikusa írta le egy szemléletes példában, miért nehéz megmagyarázni laikusoknak a modem atomfizikát. Képzeljünk el egy zárt szekrényt, amit belül még egy fal két rekeszre oszt. Ezen a belső falon ván egy lyuk, amin egy atomi részecske ide-oda mozoghat. Ha ez az elemi t részecske egy bizonyos határon alul kicsi, sebessége viszont, amivel a lyukon át ide-oda szaladgál egy határon túl nagy, akkor olyan állapot jön létre, amelyben már nem lehet azt mondani, hogy most a szekrény egyik felében van, most a másikban. Mint állapot, mint energia, mindkét oldalon jelen van, s ezt a matematika nyelvén le is lehet írni. . Egy rugalmatlanul antidialektikusan gondolkodó ember ezek után azt hi- hetné: lám, megbízhatatlan a világ, már az sem igaz, hogy valami egyszerre csak itt, vagy csak ott lehet, s nem lehet két helyen is ugyanakkor. Pedig ez a fizikai — és logikai — törvény változatlanul igaz, a testek és a sebesség bizonyos méreteinél, arányainál. Csak ha túllépi ezeket a határokat, akkor érvényesek más szabályok. Ezt tudomá- *sul venni csak a dialektikus gondolkodás képes. Még egy elég gyakori példa ezúttal a művészetek területéről. Valakinek nem tetszik egy műalkotás, — film, szobor, festmény, stb. — mert rokonszenvesnek találja ugyan a témát, de a bemutatott gondolat, a kifejezett érzelem olyan formák között jelenik meg, ami számára nem rokonszenves. Másoknak nagyon tetszik egy festmény technikája, a színek, a kompozíció, noha amit a művész közölni akar vele, érdektelen a számára. Mind a két eset a gondolkodás antidialektikus jellegére vall, mert elképzel művészi tartalmat, a formáktól függetlenül. Nem érti, érzi, hogy a tartalom nem más, mint a forma közvetítette gondolat, amely csak azért testesülhet meg, mert akadt forma, amely kifejezni tudta. A példákat lehetne szaporítani, de talán ennyi is elegendő annak bizonyítására, hogy nem könnyű dolog — még az élet köznapi dolgaiban sem — dialektikusán gondolkodni. Talán az is kiderül, hogy valóban tények, adatok, összefüggések ismerete nélkül semmiképpen nem lehet ilyen gondolkodást elvárni. Most már csak az a kérdés, hogy miként függ össze bizonyos tények, adatok ismerete és a dialektikus gondolkodás? Arról már beszéltünk az imént, hogy nem egyszerűen mennyiségi összefüggésről van szó. Ilyen alapon egy tudóst se lehetne korszerűen műveltnek tartani, mert ha érti is a saját szakterülete minden csínját-bínját, az élet más dolgaiban éppen olyan járatlan lehet, mint egy számadó juhász. Másrészt viszont elképzelhető egy számadó juhász, aki korszerűen műveltnek tartható. Például akkor, ha tudja, milyenek a gazdaságos fajták, melyek a legelőnyösebb birkafajták az ő területén, ismeri a különböző tartási formák előnyeit és hátrányait, az oltóanyagokat és a betegségek megelőzésének módját, saját foglalkozásának múltját, jövőjének lehetőségeit, azt, hogy munkája eredményessége milyen következményekkel jár a gazdasági egységre, ahol dolgozik, ha van fogalma arról, mi előnyös és mi hátrányos a gyerekének, a családjának, az országnak, és kíváncsi más számadó juhászok és más foglalkozású emberek életére is. A korszerű műveltség helyes modellje, amely felé törekedhetünk, amelyet reális célként és reális társadalmi igényként magunk elé tűzhetünk: egy-egy szakma minél mélyebb, egyben minél átfogóbb ismerete, s ezzel összefüggésben azoknak a kapcsolatoknak az ismerete is, amely a többi emberhez köt mindannyiunkat. (Éppen ebben adhat oly sok segítséget a művészet.) Ez a szakmai ismeret, ha együtt jár a természetes kíváncsisággal minden ismeretlen iránt, és a dialektikus gondolkodással, amellyel minden új ismeretet a meglévők rendszerébe tudunk elhelyezni, hogy a valóságról, önmagunkról hű képünk legyen: ez áll a legközelebb az igazsághoz. Röviden szólva tehát a korszerű műveltség így összefogható: szakma, kíváncsiság, dialektikus gondolkodás. Lehet, hogy sokak számára túlságosan egyszerűnek hat ez a mű- veltségmodell, de jobbat nemigen lehet találni. Eny- nyi az egész, ilyen kevés ... és ilyen rettentően sok. Bernáth László Az élet roppant bonyolult. Naponta ezer problémát vet fel, amit bosz- szús fejcsóválás- sal igyekszünk megoldani. Az efféle megoldások tekintetében én mindig körültekintő vagyok. Mielőtt döntenék, előbb tüzetesen mérlegelem a lehetőségeket. Elvem: az óvatosság! Lakásomat nemrég tatarozták. Befejezés előtt az a fogas problé* mám támadt: merre nyíljon az ablak? Kifelé vagy befelé? — Hát flem mindegy? — kérdezte a mester, aki a tatarozást vezette. — Persze, hogy nem — válaszoltam. — Mert ha kifelé nyílik, a szél könnyen bevágja. — Akkor nyíljon befelé — javasolta a mester. — Na igén, de ha befelé nyílik, sokkal kisebbnek tűnik a szobám! — Akkor nyíljon kifelé — hangzott a tanács. — Kényelmetlen lesz tisztítani... — Akkor nyíljon befelé. — De ha befelé nyílik, lemosáskor a padlóra csorog a koszos víz. hamarkodottan a mester. — Igen ám, de ha berúgok és friss levegőt óhajtok szippantani, könnyen az utcára cseppenhetek. — Akkor nyíljon befelé. M. Lipszkerov: DILEMMA — Hadd nyíljon akkor kifelé. — Lehetetlen, hisz ha kinyitom, nekimennek a járókelők! — A tizenkettedik emeleten? — meresztette rám a szemét a mester. — Nos, akkor a madarak — helyesbítettem. — Akkor hadd nyíljon befelé. — Jó, de ' akkor Véletlenül én megyek neki. — Akkor nyíljon kifelé — vélekedett nagy el— Jó, de így egy részeg behajolhat az utcáról s a szobámban köt ki —érveltem. A tizenkettedik emeleten behajol valaki? — ámult a mester. — A részegnek a tenger is térdig ér, a tizenkettedik emelet pedig övig! — Hát akkor * nyíljon kifelé. — Robbanás esetén* könnyen kitörhet — érveltem. — Miféle robbanástól? — Bármilyen robbanástól! i— Hát akkor nyíljon befelé — hagyta rám köny- nyelmű hangon a mester. — De akkor... — Nyíljon kifelé. — Igen ám, csakhogy... — Akkor— — De... i — Rendben van — mondta a mester, — én megcsinálom úgy, ahogy tetszik Mindennel készen lett, amikor észrevettem, hogy szobámnak nincs ablaka. A mester befalazta. . Megkönnyebbülten felsóhajtottam. A szobában mély csönd, teljes sötétség honolt, ám ettől eltekintve nem voltam nyugodt. Ugyanis hátra volt még egy életbevágóan fontos probléma megoldás: merre nyíljon az ajtó? Mert ha kifelé nyílik, akkor... Ha viszont befelé nyílik... Szóval, az élet roppant-roppant bonyolult. (Fordította: Baraté Rozália) ’Tfó/UJÜttA Mezei András: Mindenkoron i. Mikor az ostobák ledobták a toronyból a madarat hogy zuhanjon akár a kő lenn a tajtékzó agarak mindenkoron az volt a szép ha egy vérengzés elmaradt kinyílt a szárny a kőből is és fennmaradt és fennmaradt II. Szárnyak ura hívlak madárnak vállamból sajgó hazámnak mindes sivárság körzete angyalok repülőtere III. . Madár repül a kő zuhan a szabadságnak ege van a vak törvényt mert ismeri szárnyai alá rendeli a kő zuhan madár repül a végtelen átlelkesül mert értelemmel mérhető lehúz emel áz egy erő a szabadságnak ege van a szabadságnak szárnya van a kő zuhan a madár repül beteljesül beteljesül IV. Megszüli jobb és balkezét a hegedű a mesterét a viselőjét a palást akár a harag Ézsajást FAZEKAS MAGDOLNA RAJZAI Darabos Zsuzsanna: Bátyám piros almája Hiába tornyozta asztalomra akaratos estém üres papírjait — valami szépet kell írnom, mindenkinekjót, eszembe csak az jut: a tanya melletti temetőnél mennyire féltem; öregasszonyok meséi jártak-mentek szívemben; a hold pesti mosolyával nézett rám, vihogó fiúk virtuskodva, mindentértő öreg bátyám rámborította ócska bőrkabátját (mint őrá azóta halála a földet) oltalmazón,, és nagy piros almát dugott reszkető kezembe. Szép volt az alma. Oly szép: Beleharapni sem mertem. Weöres Sándor: Rövid dal Ne félj. ne félj... Harmattal jő az éj, boglyas felhők sietnek a Hold előtt — Gyermekkorod sok réme, a Mókus és az Egyszem tudod: nem él... Viola-árny a térség, meghallgatod meséjét, de nem hiszed. A bokrok nem beszélnek: élettelen zörögnek. Ne félj... Nyár volt, így volt... Talán televíziós készülékek boltját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, mikor elém állt egy öregember: — Kaszát vennék, de nem tudom, hol találok. Nem tudja véletlenül? Megdöbbentem, meghökkentem, nem tudtam hirtelen felelni. Hogyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló csevegett a kezemben, gondjaim közül immár kipusztult az a fogalom, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzám az aratásról, csak gépekre gondoltam szüntelenül. Szinte hűtlenül elfelejtettem az alig egy méter hosszú, nemesacélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, boronához képest olyan semmiségnek látszik és mégis olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szinte most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó marokszedő lányokat: — Vigyázzatok, mert a saroglyábán van a kasza. Ekéktől, boronáktól, szöges elevátortól, rúgós lótól is óvták a gyermeket, de ha meglátták, hogy apját utánozza, fenni akarja a kaszát valamelyik siheder, csattant a féltő, dühös kiáltás: — Elmenj a kaszától, te, mert hátrakötöm a sarkad! Ismertem egy gyógyíthatatlanul szívbeteg parasztot, aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rokkant meg fiatalon, akit igazság szerint már pásztornak sem lehetett volna alkalmazni. Naponta többször is rátört a roham, ilyenkor öntudatával egy pillanatban veszítette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lob- banásával, szinte állati reflexszel háromnégy lépésnyire ellökte magától a kaszát, mielőtt földre zuhant. Ha elérte a baj, már nem keltett izgalmat. Az előtte járó kaszás vissza se fordult, csak a mögötte haladó állt meg egy verejtéktörlésnyi időre. Figyeltem a beteg embert: mikor eszméletre tért, mikor feltápászkodott a földről, először megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s kicsit szédelegve indult az eldobott kaszáért. Kézbevette a szerszámot, hümmögve nézte, hogy nem esett-e csorba az élén, aztán elővette a fenőkövet és olyan szeretettel simogatta a kényes tüköracélt, mint amikor megbántott kisfiút cukorkával engesztel az ember. A kaszának erkölcsi súlya volt, ezt egy csillagfényes este figyeltem meg, rhikor kihallgattam, hogyan fenyegette meg egy legény csalfaságra hajlamos szerelmét: ‘— Majd meglátod Erzsiké, egyszer szörnyű vége lesz ennek... Csend. De csak .egy pillanatig tartó. A sötétben fel vihogott a lány: — Aztán, hogy lesz ennek szörnyű vége? — Ügy teszek, mint a Tóth Antal. Nekem is akad még egy kötél valahol. A lány erre már nem vihogott, de kacagott. Mint a jó tréfán, petcekig nevetett, aztán, mikor abbahagyta, elölről kezdődött a civódás. S ennek a végén azt mondta a legény: — Meglátod, egyszer beledőlök a kaszába érted. Vártam a vihogást, a nevetést, a kacagást. Pillanatok, percek múltak, döbbenetes csendben. Aztán suttogva mondott forró szavakat hallottam, megtörte a lány makacsságát a kasza tisztelete. Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám, oly fenséges volt a tisztelete, hogy lélekig maró szégyennek tartották, ha katonaköteles koráig nem tanult meg kaszálni
