Szolnok Megyei Néplap, 1973. július (24. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
1973i július 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 GÁCSI MIHÄLY: KÉSELÉS Pardi Anna: Júniusban Nagyanyám júniusban halt meg, rózsák gyászindulója harsogott, piros, fehér, rózsaszín, sárga hangjegyek tolongtak a kiskertnyi kottapapíron. Kiskertből ő csakhamar .elindult, fájós gyomrára szorítva két kezét, búzatáblák konyha kövezetén járt, a hepe-hupás föld vödreiben, pipacsokkal, levágott kakásfejekkel, egy tál élet az egy tál ürességgel megSzemhéja dermedő mezején hét aranypötty libáját hívogatni kezdte, míg — menekülő bárány a közelgő farkassal — egy tál élet az egy tál ürességgel mégis j. osztozott. ■ 5® ■ S ott feküdve, ott fehéren,' száz heves szívdobogást kapó fehér rózsaszálnál fehérebben, bármily élő moccanást magához szorított. Ám azokra, akik ágyát körülállták, alig ismert rá. Csak bólintgatott. Tasnádi Varga Éva: Csak néhány perc... A fák 'mögött fekete víztükör, részegen táncol millió bogár, csörren a lánc és mindjárt partot ér egy messzesikló csónak árnya már. Arany kenyér a hold, szelíd, kerek, mint kiskorom vacsoraasztalán, mikor a dongó verset dünnyögött, s piros gyűszúvel varrt ifjú anyám. Csörren a lánc. Valakit várok én. Fűszál remeg. Lépése dalt doboL Csak néhány perc, csak néhány pillanat, s jör már felém az úton valahol. Csörren a lánc. Nem, nincs most semmi sem, magam vagyok. És ő van. Semmi más. Egy ősi ritmust játszik a szívem, erről zizeg a föld, a víz, a hars. Csörren a lánc. Hullámzó nagy vizek csónakja mögött összecsapjatok! Tündöklő sásból hálót szőjjetek, s takarjátok be, álmos csillagok. a legény. Igaz, ilyen szégyen ritkán esett meg, mert amikor először bámult a lányok után, apja, vagy testvérbátyja kaszára fogta a fiút, betörték, szinte úgy, mint igáslónak a fiatal csikót. A kaszálni tanítás ünnep volt, majdnem olyan szertartásosan történt, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár a fiókáját tanítja röpülni. Az első kaszás pedig tanult és tanult, arca ragyogott az örömtől, a büszkeségtől, de közben a napot nézte. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a dél. S amikor jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kiskutya, volt úgy, hogy a kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradságát eltúlozva azt mondta: — Etessen meg, édesanyám, mert nem bírom a karomat felemelni a száraiig. És akkor az anya boldog nevetéssel fogta a kanalat, és kaszára érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Később nehéz szekerek tördelték darabokra a dűlőutakat, magba szökött pipacsok fehérre sápadt szirmát kavarta a boszorkányszél, gépek zümmögése és az emberek állatokat nógató kiáltása a zajt, az a határ csöndjét. Ismertem a zajt, az emberét és a gépét is. Gyermekkoromban, ó, hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzes-gépet, amellyel izmos bivalyok lihegtek asztagtól-asztagig, mintha nagyranőtt testvérjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a nálam nem sokkal idősebb cimborákat, a törekes-fiúkat, akik már gyermekfejjel felnőtté váltak az én szememben, mert hitem volt és mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet teljes jogú ember, aki eszével, vagy dereka feszítésével megkeresi a saját kenyerét. Ám a zsákosokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok száját, olykor kezükre pattant egy- egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint az ujjhegyre szálló katicabogár. Néha a zsákba merítették a markukat, és gyönyörködtek, sokáig gyönyörködtek. Aranyásó sem nézhette mohóbban a hirtelen megtalált kincset. Csak a kazalosokat nem irigyeltem soha. Jóizmú legények voltak ők, erősek, mint a fákat nyűvő mesebeli ember, és mégsem irigyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetején. Ám nem mindegyiknek sikerült feljutni oda! Ma is elémvillantja az idő azt a hirtelen elsápadó legényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt és vízért sóhajtott. Testét teljesen beborította a szalma, mint a halotti lepel. S úgy jött az a félájult sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ö, azt a hangot, én már nem tudom elfelejteni. E nehéz emléket talán csak a kévevágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők is, tudtam akkor is, hogy a munkájuk veszedelmes. Mert a gép szája nemcsak a kévét nyelte el, hanem a törött kaszát, a lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És a gép elnyelte, bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mosolyogva, úgy magasodtak a határ fölé, mint a teremtés őrangyalai. Így magasodott föl az a lány is, akinek köszönhetem cT legbájo- sabb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már kenyérkereső vízhordófiú voltam, amikor belészerettem a nálam évtizeddel idősebb kévevágó lányba. Legszívesebben őt itattam a kanna fedeléből, mert, ha felkapaszkodtam hozzá a létrán, huncutkodva, szerelmesen megrángattam a szoknyáját. Rátarti lány volt pedig. Szóba se állt a legényekkel, még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak megfenyegetett a mutatóujjával. Simon Lajos Heinrich Böll: Nyomozási jelentés K eresek egy tízéves, valószínűleg sápadt, sötéthajú, szomorúságra hajlamos, nagy barnaszemű kislányt. Okom van feltéte- • lezni, hogy szép. Ismerem születési idejét, gyermek- és ifjúkora tartózikoási helyeit: Düren, Heisenberg, esetleg Palenberg, Aachen. Egy pontosan meghatározott évből, 1887-ből keresem. Úton van a Düren és Golzheim közötti országúton, Golzheimba igyekezvén, esetleg onnan jövet, nem tudom. Ha Golzheimbe megyen, egy üres tálat cipel, ha onnan jön, egy répalevéllel teli edényt. A Düren—Golzheim közötti távolság hét kilométer, a kislány teljes útja tizennégy1 kilométer. Nem tudom, menynyi időre van szüksége egy tízéves kislánynak ahhoz, hogy ezt az útszakaszt megtegye, egy olyan úton, amelyről nem tudom, vajon már akkor is kopár, fasor nélküli volt-e. Tételezzük fel, hogy legalább három, esetleg hat óra? Azt is elképzelhetjük, hogy odafelé és vissza az úton az üres és a teli tálat esetleg le kellett tennie, hogy vékonyka karjait megpihentesse. Nem tudom, hány kiló répalevelet hozott a rokonoktól, vagy ismerősöktől, azt sem, ajándékozták vagy csak olcsóbban adták neki. Három óra? Négy vagy hat? Nyolc kilogramm, tíz, esetleg hét? Nem tudom. Azt sem tudom, mennyi pénzt takarított meg az üzleten. Tíz pfenniget? Harmincat vagy csak hetet? Nem tudom. A lányka úton van, • és én keresem. Máriának hívják és néhány évtizeddel később az édesanyám lett. Az édesanyámról sok mindent tudok, erről a kislány-? ról semmit. Nyolcvanöt éve gyakran átutazom Golzheimon, Golzheim előtt gyorsan, Golz- heimban a megengedettnél gyorsabban, Golzheim után ismét viszonylag csökkentve a sebességet gépkocsimmal. Tételezzük fel, száz kilométeres sebességgel megyek. A hét kilométert • három, négy, esetleg hat perc alatt robogom végig. Persze minden attól függ, mennyi mezőgazdasági jármű csoszog az úton, miiként lehetséges őket megelőznöm, s milyen, a szembejövő forgalom. Hat percnél több időre semmiképpen nincs szükségem. Ha egész idő alatt, amíg a kislány úton van, gépkocsival mennék, három óra alatt Darmstadban lennék, hat óra alatt valahol Augsburg és München körött, ezalatt a lányka még mindig az úton poroszkálna. És milyen sűrűn tette meg a kislány ezt az utat. Egyszer? Többször? Minden évben? Miként hívják azokat az embereket, akiktől a répalevelet hozta, hogy hét vagy harminc pfenniget félre tehessen? Mindezt nem tudóm. Ha a kislány nyolcvanöt évvel később látná az .országúton a gépkocsikat és az egyikben a fiát? Lát engem vajon? Én nem látom őt, habár mindig is őt keresem. Semmit nem tudok róla, legalábbis nem sokat. Szigorú édesanyja van, öt leánytestvére és két fiú, egy, enyhén szólva könnyelmű apja, aki sokat szeret inni. Vajon mibe kerül egy pohár sör, egy konyak? Biztosan többe, mint amennyit a tízéves kislány a háromtól hat óráig tartó ballagással az üres és telj edénnyel megtakaríthat. Szeretnék beszélni vele, megikTérdlném, hogy mindenről kikérdezzem. Hogy megtudjam, mire gondol. Két, három megfakult képről ismerem a kislány-édesanyának keserű, kedvtelen arcocskáját. Néhány anekdotát is tudok róla. A ponyvaregények becsapott gyámoltalanja volt. Látom a sokévtizedes fakó fényképen, hogy valamikor nagyon szép volt. Klasszikus gyámoltalan, klasszikus arccal. Katolikus, erős janze- nista színezettel, örömtelen puritán, egyházellenes, elkeseredett. Vágynék a kislánnyal beszélgetni az országúton. Nem az édesanyámmal, vele sokszor beszélgettem, de a tízéves kislánnyal soha. Mit gondol vajon, mit érez, mit vall be önmagának, mit rejt el maga és mások elől? Mit gondol iszákos, könnyelmű apjáról, aki két perc alatt többet vedel, mint amennyit ez a lányka három vágy hat órai szerzetesi gyaloglásával megkeres. Most, nyolcvanöt évvel később szeretném ízekre széd- ni és összezavarni a tovatűnő időt —, hogy a lánykával szórakozzak. Magammal vinném, s bizonyára szívesebben maradna kinn a sivár országúton, minthogy visszamenjen megkeseredett anyjához, kinek örökké takarékoskodnia kell, mert egy érzéketlen férfi mindent elherdál. Mesélnivaló, is lenne sok az öt leány testvérről, a két fiúcskáról, a családjával nem törődő apáról, a széttörő külsőségekről. Dehát végül is mindez érdektelen számomra. És azt a kislányt keresem szenvedélyesen, aki később az édesanyám lesz. Mindaz, amire gondolhatnék, amit elképzelhetnék, kinyomozhatnék, unalmas, mert tudom, miként bogozzák ki. Jól. Rosszul. Nem is annyira rosszul. Nem is oly ' kiválóan. Egy azonban biztos: a valószínűséggel megegyezően. 1 Egy kicsit kérdést intézve így vagy úgy a problémához: irodalom? Nem azt keresem. Tízéves lánykát keresek, akiről nem tudok semmit. Nyolcvanöt évvel később, ugyanazon az országúton robogok, és nem látom, nem hallom, semmit sem ismerek róla. Sok mindent elképzelek, majdnem mindent, de — mint említettem — az engem nem érdekel. Keresek egy tízéves kislányt, sápadtat, sötét szeműt, szomorúságra hajlót, amely mindezek ellenére meglepőén gazdag humorral van megáldva. Nem az emlékét, a reá vonatkozó tárgyakat, hanem őt magát keresem. És egy valószínűen vöröshajú, sovány, szeplős tízéves kisfiút keresek, aki 1880-ban reggelenként az esseni Schwanenkamp utcából az iskolába futkároz. Victornak hívják, és számos évvel később az apám lesz. Apámról is tudok néhány dolgot, de erről a tízéves fiúcskáról semmit. Tudok néhány történetet, elmondott emlékeiből is őrzök néhányat és mások is meséltek róla nekem, de őt nem ismerem. Legszívesebben széttörném az idők rendjét, hogy apámat néhány percig élve lássam. mielőtt a róla szóló emlékezések hagyománnyá válnának. Látni szeretném iskolatábláját, könyveit, füzeteit, vékony karéjnyi kenyérkéjét, zsebkendőjét, s az is izgat, hordott-e már akkor is szemüveget. Néhány apró mozaik megmaradt róla, életéről, melyekből összerakhatóvá válnék egy ember életútja. Nyomozni lehetne, kombinálni, elképzelni róla az igazságot. Zsánerkép keletkezne, a hagyomány szerint vöröshajú, sovány fiúról, aki reggelenként a Krupp-gyár falai tövében iskolába megy. Ismert a környezet, én nem a fiú emlékeit, hanem őt magát nyomozom. Szeretnék szemébe nézni, látni a zsebkendőjét, a füzeteit, az iskolapadját. Victornak hívják a fiút, 1880-ban tízéves és később az apám lesz. És saját magamat is keresem, tízévesen, kerékpárral, az iskolába baktatva. Nem az én emlékeimet, sem azt, amit mások ismernek rólam. És feleségemet keresem tízévesen, gyerekeim, barátaim, testvéreim. Szétrombolnám az átkozott időt. Látni 1923-at, 1935-öt, 1917-et, az iskolába vezető utat, játszva az utcán, áhíta- tosan a templomban, a gyóntatószékben. Szeretném minden tízévesnek a gyónását hallani. Mindent elképzelek: tízévest egy maradék birtokon 1957-ben; tízévest 1958-ban egy gimnázium udvarán; tízévest 1960-ból egy parkban. Mesélnek . róluk emlékeznek rájuk, fényképek tanúskodnak létükről. Minden kéznél van; iskolai eszközök. katonakönyvek, imakönyvek, gyermekrajzok, levelek, naplók lapjai; felhasználhatnék őket. Én ennél többet szeretnék. Szemeik nedvébe nézni, kezemet szájuk elé tartani, hogy érezzem lélegzetüket, látni akarom a kenyeret, melybe harapnak, az almát, melyet mások régiósainak. 1930 vagy 1935, labda a kézben, körvonalak az aszfalton; minták a tálon, amelyben Mária egykoron a répalevelet hordta az országúton, s a tízéves, vöröshajú, sovány szeplős kisfiú cipőjét keresem, akit, Victornak hívtak. N em akarom visz- sza a múltat, ami elmúlt; a jelent keresem. Nem azt, amit mesélnek, nemcsak az igazat, a megváltoz- hatatlant. Az elmúlt idők jelenét akarom. Be- és kiszállni, ahová és amikor én szeretnék. A Lipcse téri ugrókötelet keresem, és a kenyeret, amelyet a makadám úton az iskolaudvaron ettek; látni szeretném még egyszer a krétavonalakat a Teobur- ger utca járdáján; a szélmalmot a Schwanenkamp utca házának az udvarán; a sört, melyet a Peltzerger utca aszfaltján kiöntötték. Korsóban hozták, hogy az öreg egyszer otthon maradjon; a fényes üveggolyókat a Kreuzmacher utcából. És az almát, melybe egy lány 1940-ben beleharapott, vagy a másikat, melyet egy másik lány 1935-ben szedett kosarába. Nem emlékként, nem anekdotának, nem vitrinben őrzött talizmánként, nem azért, mert az akkor volt. többé nincs és soha többé nem is lesz. A hajat akarom vissza, amely leesett fejemről. Révész Tibor fordítása
