Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-30 / 100. szám
1973. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MOLDOVA GYÖRGY: KAL1NA PÁL M agára emlékezem most. Kalina, meg arra a nyárra, mikor még együtt dolgoztunk. Még középiskolás koromban útépítő voltam. Anyagmozgatónak neveztek ki, ami igen jólesett, mert legalább a nevemben nem voltam tróger, a munkámban igen. Vili bácsi, a művezető odavitt egy katonasipkás munkáshoz: — Na, Kalina! Itt hagyom magának ezt a fiatalembert, becsületszavamra. nyomja a melót, fixumfertig gyerek. — Mondanom sem kell, hogy a művezető soha az életben nem látott, és csak azért dicsért, mert félt, hogy a nyakán maradok. Pedig engem egész biztos elvittek volna, mert olyan vállam volt már akkor is, mint egy kis bikának. Őszintén szólva le is néztem a kis keszeg paraszt- embert, akihez vezettek. Ö is nézegetett, aztán biccentett: ugorjék fel, fiatalúr, a ( kocsira. Gyorsan fel akartam kerülni, felléptem az első kapaszkodóra, bal lábbal lendítettem, mint egy tomamutatványnál. és éreztem, hogy valami beleakad. Hátranézek, de mondtam is a csizmadia hiszekegyet; szájba rúgtam Kalinát. Kiköpte egyik fogát, vér is jött vele, de csak csendesen szólt: — Minek engednek ide ilyeneket, a munkához egy kis ész is kellene. Hogy a nagyon jó isten áldja meg magát! — Felmászott utánam, beültünk az ülésre, aztán hallgattunk. Bennem' forrt a harag, na a Kalina hét szentségedet, vagyok én olyan legény, mint belőled egy tucat, aztán diffamálsz engem, nem akartalak szájba rúgni, de most már nem sajnálom, nagyon rád' fért. Ö is valami kellemeset gondolhatott, egész úton köpködött. Kiértünk a Vizafogóra, és megraktuk a kocsit cementtel. Kalina sandított rám: Hic Rhodus, hic salta, ami magyarul annyit jelentett, hogy a pofád, az nagy. de tudsz-e valamit Én még sohasem rakodtam cementet, kicsit féltem is tőle, de hát ezt nem lehetett mutatni. Szenvtelen arcot vágtam. Megérkeztünk az Ikarusba, itt kellett leszómi a zsákokat. — Nekem rossz a lábam — mutatta Kalina —, én inkább adagatom. — Valóban most, hogy ld is nevetett, olyan volt, mint maga a bicegő Lucifer. — No, lehet dobni — álltam a kocsi alá. — Csak nyugodtan, fiatalúr — csendesített —, majd a hatvanadiknál. — Száz zsák fért a kocsira, ötven mázsa. Fütyülni kezdtem, de valami halkat, mert végig akartam énekelni, a Schneider Fánihoz pedig nem lett volna elég pejs- lim. Tehát: Megrakták a tüzet Mégis elaluszik... Az ötvenedikig simán ment, de akkor jött a neheze. — Rakja a bal váltamra. H át a hátralévő ötven zsákban nem sok hasznát lelhette a Fővárosi Útépítő Vállalat, szakadt a papír, ömlött a cement. — Csak puhára, fiatalembert — jegyezte meg az éjjeliőr az ötödik után. Ettől fogva vigyáztam Roggyant innal, de fütyülve másztam fel Kalina mellé. Nincs az a szerelem. Aki el nem múlik. — Szép munka volt, fiatalember — ismerte el maga Kalina —, nem hittem volna magáról. Felfújtam levegővel a mellem, hogy még erősebbnek lásson, és tempós járással mentem mosdani, minden lépésnél kicsit dobbantottam, mint az öreg jC&Máfól Uittam a Mázsa téri világcirkuszban. Végtelenül meg voltam magammal elégedve. Kalina jó szavait köteles elismerésként fogadtam. Ettől fogva összemelegedtünk, ráértünk beszélgetni, mivelhogy órabérben dolgoztunk. — Tudja, Gyurka, a nő csak térdtől fölfelé érdekes, addig nemigen. — Sokat látott már ilyet, Kalina? — Hát, láttam eleget. — Sok szép jutott' magának? — Jut az mindenkinek. Szép asszony, az sok van, jó asszony, az ritka. Ezért nem is vettem magamnak asszonyt. Meg ilyen bicebócához nem is igen jöttek volna. B észvevően bólogattam. Szerettem Kalinát, de azért kicsit kevesebbnek tartottam magamnál, és voltam elég szemtelen néha ld is ftyilvánítaná. „Hja. kénem, én hordtam, amit ő csak adogatott.’' Persze, nem szóval, mert nem akartam én bántani, de egy—egy olyan „miafe- nétokoskodszvelem”-et jelentő vállrándítással. Kalina nem szólt semmit, pedig értette ő az ilyesmit; nagy lapiasztalatú ember léven, hagyta a csikót futni. Egyszer elmentünk a Gyapjúfonóba törlőrongyért. Hoztunk vagy negyven mázsát jó súlyos, százötvenkétszáz kilós pakkokban. A gyárban a munkások rakták fel nagy nyögésekkel. Szörnyű módon káromkodtak, egyrészt mert nehéz volt a bála, másrészt azért mert egy fiatal szűzlány külsejű elszámolónő állott mellettünk, és pirulgatott. Különösen egy vörös égimeszelő éktelenkedett, de abbahagyta rögvest, amikor megszólalt a nő: — Tapasztól Ha nem hagyja abba ezt a mosdatlak beszédet, úgy fenékbe rúgr>m. hogy a kedves édesanyja P7 ania rrUnsodáinva] sem tudja majd összevakarni. — Kalina elismerően megemelte a katonasaoká- ját. 5 tudott ugyan különbet is. de bát eev nőtől ez ío szén, Egész ütőn nevettünk. csak akkor áll+ el a nevetés, mikor beértünk: ki a hóhér fogja ezt lerakni? Átment a kocsi Amerikába, nem a rendes Amerikába, hanem a teleo hátsó részére. amit az amerikázás kegyes népszokásáról neveztek el így. Elég az hozzá, hogy nem tudtunk mit kezdeni a csomagokkal. Truman (polgári nevén Szeder bácsi), az amerikai gondnok vakarta a fejét; ezt csak háton vihetik, fiatalember! Kiválasztottam a legeslegkisebbet, mert tudtam, hogy a nagy súlytól különféle betegségeket lehet kapni. Ez is volt vagy kilencven kiló, azt hittem, beleszakadok az utolsó métereken. Nem is volt kedvem vagánvkodni. — Én ezt nem csinálom tovább, Kalina mester. — Nem-e? Aztán miért nem? — Csak, én még nősülni akarok. — Nem súly ez — mutatott Kalina egy elefántbálára —, alig van az talán még kétszáz kiló is. — És, az magának nem súly? — Hát, nemigen. •— Á szálának? — Nem a számnak. Megpróbálom én mindjárt — és Kászálódott is le a sánta lábával a kocsiról. — Maradjon csak — intettem le —, elviszem én. — Nem akartam átengedni neki a trófeát. Truman is felmászott a kocsira, aztán együtt görgették előre. Megálltam a kocsi faránál, szétvetettem a lábam. — Hát, jöhet: a mehet — közöltem keresetlenül, ők meg rátették a hátamra az „alig van ez talán még kétszáz kiló is”-t Először nem is éreztem a .súlyt, nekiindultam, hát nem tudtam felemelni a lábamat Minden idegem megfeszült központi ideg- rendszerem távírója küldte a parancsot a lábmozgató izmokhoz, de azok üvöltöttek: „Igen. ti ott a központban tudtok utasítást adni, de gyertek ki a területre, aztán nézzétek meg a helyzetet konkrétan. Szempontjaink nemink is vannak !” Tartottam egy kicsit a hátamon a csomagot virtus okáért, de aztán igen csendesen felszóltam: _ Vegyék le. Kalina szaki! — Levették. Traumán mondta is, hoev nemigen vihető át ez a bála Kalina csak nézegette szemével a súlyt: — És ha én átviszem? — Maga? — Én! — Ne csináljon már a maeascáaos Krisztusból bohócot. Én megeszem, ha átviszi. — Hát azt nem kívánom — tartott mértéket Kalina — de azért valamibe fogadhatunk. — Egy korsó sörbe — ajánlotta Truman. — Az kevés — mondtam —, fogadjunk ötbe! — Fogadjunk egy hordóba — élezte ki a kérdést Kalina. — Egy hordóba? — Csakis. — Hát legyen! Kalina óvatosan közelítette meg a kocsit, mintha félt volna, hogy a bála hirtelen felébred és megugatja. Megállt, meghajtotta felsőtestét. olyan volt, mint egy fejre állt, nagy L betű. Arca oldalról látszott, teljesen megfásodott. Kalina titokban jobb lábával egy keresztet rajzolt, hátulról kezdve előre felé. Truman engedte rá a hátára. Kalina tartotta egy kicsit. aztán megindult. Igaz, hegy úgy járt, mint ahogy az atomembert elképzelem magamnak, de járt. Szépen, meggondoltan rakta lábát, én meg mentem mellette, és hüledeztem. Fütyült, kacskaringósan szállt a hang: „Nem kellesz már, Zichy Tóni, tahi követnek.” Simán el is vitte az ajtóig, de itt jött a bökkenő. Mikor bevittem a százkilós pakkot, örültem, hogy letehettem, és pont a nagy élével felállítottam az ajtóban, úgy állt ott. mint egy jobbfajta csőszkunyhó. Kalina meghajolva nemigen tett ki többet egy jó méternél, és pont tarolta volna. Kalina megállj tanakodott, hátán kicsit imbolygóit a súly. — Tegye le, aztán átemeljük, nem fér így be! — Be kell annak férni, sokba került a lakodalom — szűrte a fogán át a szót, T udta, hogy a kötésben nem volt' az, hogy egyszerre kell végigvinni a pakkot, de semmi ember aki .nem toldja meg ennyivel. Feje jobbra-balra ingott, aztán csak egyszer megmakacsolta magát, megállt a feje. Centisre dülledt ki a két halántékér, csak az arcát figyeltem, és alig vettem észre, hegy emelkedni kezd a kétszáz kiló. Karja mereven küzdött, hátával állandóan toporgott, és alakjának bugylibicskája lassan nyílni kezdett. A gyenge idegzetű Truman eltakarta a szemét: — Nahát, jójcakát neked, kedves Kalina, nincs doktor, áld összefoldozzon! — Én néztem leesett ál^l mikor itt volt Udodov, az a kétmázsás ruszki súlyemelő, az sem emelt sokkal többet. Kalina felemelte fejmagasságig; de fejével' megtámasztotta, a katonasapka libbent, de a csomag már bent volt Letette, aztán erősen ráült, nem lihegett, orrán vette a levegőt, de a melle úgy ugrált, mint a labda a falon. Leültem mellé, és hallgattunk egy sort — Hát megvolt, Gyurka) — Meg, Pali bácsi, jár a hordó sör. — Hagyja el. Gyurka, nem azért cselekedtem, hanem csak a virtus kedvéért. — De bizony én megfizetem, még ha az egész havi fizetésem rámegy, akkor is! R áment volna az én szegény fizetésemnek a háromszorosa is egy hordóra. Kalina látta, hogy nálam nem viccre megy a dolog, helyben hagyta: — No, jól van, Gyurka, akkor megisszuk, részletekben. — Aztán még sok nyáron át ittuk hol Maglódon, Kaltná- éknál. hol nálunk. Kőbányán. a sörforrásnál. Egy kicsit aztán e1 szakadtunk, de lesz még idő. Pali bácsi, hogy itt hagyom ezt a sok hóbelevancot, és elme°vek. fe’ mászol maga mellé az ülésre — tudom, szívesen fogadna. í TA1HASI LAJOS: Május Világomat küszködve építettem •magam köré húsomból, földrerontott dühök helyén a megvert s győzedelmes szegénység tornyaként s a küzdést megraktam értelemmel és a szörnyű nehéz robotról letöröltem a szégyent. Elsők vagyunk e földön, kik a zsarnok tulajdont megtapossuk, hogy örökre vesszen a bűn, s lerontva sok bilincsét, a boldogságot megsejtse az ember. Kérges kezek, töprengő elme lett a szentség, remény, hatalom és a bíró, áldást, tömjént istenről nem reméltem s papokra, püspökökre és urakra törvényeim vas-súlyát rávetettem búvük szerint, ám véres bosszú nélkül, Tábornokot csináltam közlegényből s úri ringyók unalmát odalöktem a munlca elé, kézcsókra, térdepelni anyánk fáradt kezéhez, mondván: ez itt az én világom, s ez a törvény. DÉSI HUBER ISTVÁN RAJZAI KÖVEZŐ MUNKÁS TANULMÁNY AZ „ÜTTÖRÖK”-HÖZ ILLUSZTRÁCIÓ JÓZSEF ATTILA EGYIK VERSÉHEZ RÓZSEHORDÓK
