Szolnok Megyei Néplap, 1973. április (24. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-30 / 100. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1973. április 30. „A MUNKA MÁMORÁÉRT* Csanády János; Betonívek alatt Az üzem, hol férfivá érlelt a munka és az ifjú évek, ma napfényesebben fogad — mint ki arccal fordult a fénynelt, s most melegebb szóval becézhet, mi egykor elmaradt. Komor is volt még ez az új hon, komor, szabad; nyolcára kemény munka árán, a súlyosodó fiú vállán növesztett férfiszárnyakat — betonívek alatt. Ki búcsút mondott a mezőknek, pacsirtáknak: égimezöknek, a templomsötét falunak, hogy olaj és vas fesse itt át rabszolgasorsra négerárnyát — itt lett szabad. A puszta, meztelen szabadság; több nem jutott! S kemény mesterek: háborút járt, dallamtalan, nehéz szavuk szállt — és indulók, mik fiatal kedvünkkel égre- csaptak, vörösben égve! ■ír Földek helyett motor nehéz tűz; mindig értettem szavalok, földek helyett motor, nehéz tűz, vas-világ, mely új embert növeszt; mindig értettem ezt — és úgy állok újra kapudban, mint ki arccal fordult a fénynek, s most melegebb szóval becézhet, mint jövőnk felé feleútban. Erdélyi József; Uj híd — új világ Szebb volt a régi Erzsébet-híd, nem volt bár ilyen légies, ez is szebb lenne olyan sárgán: hasonlítna a régihez. Az ember 6 és új szépséget egy folyamnak lát és szeret — ó és új híd közt hadd teremtsen arany hidat a képzelet. Szeretem én ezt az új hidat, örülök, hogy még itt vagyok; ha látom, emlékezetemben, ezzel a szép új híddal szemben, az a régi szép felragyog. \ Oj élet ez, a Lánchíd is új benne, csupa munka és szorgalom; a Lánchíd budai felében, az újhodó várpalota tövében, zúg, dübörög a forgalom. Tenyérnyi asztal mellett ülve \ e láz reám is átragad. \ mint egy nemes versenyben írom ezeket a verssorokat. Mintha erdő, tenger viharzó, nagy zene érné fülemet, s mint egy sziv-lélek Budapesttel, írom mint fiatal karmester e vers alá a nevemet, írom mint új, fiatal költő, — nem festem a szakállamat: hetven esztendő terhe nyomja, de jó órában legyen mondva, mégsem roskasztja vállamat... Szepesi Attila: Üvegöntők Akár a háttér piros villogása, mely a csontokat megmutatja itt: föltérképezve a testnek magányra — serény sejtjeit és vérköreit: úgy izzik, — • fegyelmezetten a lélek, belső lakom, csak arcod hatja át, s vigyázom, mint e csarnok a váll-élek létezéséből kimért mozdulatát. S bár valahol bennem az ösztönösség eltaszítana, s magányt vetne H kettőnkre is: áttűz a rostokon, mint az üveg tűnő árnyékai I között a láng, az éltető közösség, mellyel körülvesz konok századom. Berda József: Vers a péklegényekről í. Látnád a péklegényeket, mily izmosak ők s hogy villog meztelen testük! Ismerik sorsukat s tudják; kevélyebb és mezítlenebb szépség az övék, mint a magunké: csupa szikrázás, mely ki és befelé tündököl, mint kedve a robbanó napnak. De te nem tudod, mért olvad össze, mint párzó szerelem, izzadó testük kamasszaga a sülő tészta illatával, melyből kenyér csak azért lesz talán, hogy húsuk friss illatát érezd boldogan, ha ízzel harapod majd a finoman ropogó héjat, mely oly fénnyel csillog éppen, mint az ő meztelen combjuk rózsás karcsúsága... 2. Hej legények, ti kemény húsok a pékmühelyekbe n; nem fogytok el soha már, úgy szaporodtok, mint a mindennapi kenyér. — Nincs szebb, s méltóbb munkája senkinek. Szőkék és barnák vagytok ti, akár a boldog tészta, mely kezetek meleg tapintásától formává dagad majd... Teherben-megszépült fiatalság a tiétek, izmos péklegények! — Ha munkátok után fáradt inakkal nyugovóra tértek; álmotokban kenyeret-dagasztó angyalok csókolják cserepes szájatok s nem látjátok, meztelen combotok mosolya mily büszkén fénylik-árad, mintha nagy darab bronzok férfias érccsillogása volna a sötét szobában. Danyi Gyula: A munka mámoráért Sírjon, kinek édes a sírás: könnyít szívén, könnyeimet már elhullatta a nagyszülém, s mi haszna lett? sűrűbb a harmat sírja füvén. Engem haragra gyújt a fájás és öklömet vasnak érzem és vassá válnak mind a kövek, s kővé keményül csontomon az izomszövet Meddig lesz még kibúvó a könny a tett alól, önsirató tehetetlenség meddig rabol a lélekből embert, ki mindent csak elnapol?.„ ' Szívében mikor hévül már át, ki arra várs ■ lopják el a kukoricáját s kocsmába jár, csak perchez köti örömét a tudata már... Mikor pihen le úgy az ember, hogy tagjain munkaadta öröm futkároz, míg mondja: ím éjjeleimnél rövidebbek a napjaim... Közös portán mikor ragyog fel gondja, soha? Mikor lesz a munka, a gond, szép otthona, s tőle a parasztnak mámora, nemcsak bora?... E nélkül az élet nem élet csak nyűg és nehéz kezed lábad viszed: nem könnyülsz bármerre lépsz és szerelmed is csak lombtalan szeretkezés. Emlékezz csak játékaidra voltál gyerek, a munka az, ha mindent feledsz, míg végezed, azt is, minek mindenki rabja: a kenyeret.*. Mert szív nélkül tenni-venni csak. rettenetes keress valamit, bármit is csak nagyon szeress, s akkor majd nem kell az óra, nem kell a szesz Akkor, majd a munka szárnyat ád, az részegít, átjár a jó vér és a szemed fénnyel telik, s védeni is megtudod, amit építesz itt. SIMON FERENC: BÁNYÁSZOK PALICZ JÓZSEF: CSAPOLÁS AZ ÖNTÖDÉBEN I .......... * ff? X'.' 8$ **""***'' I SZABÓ LÁSZLÓ: TUTAJOS
