Szolnok Megyei Néplap, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-11 / 35. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1973. február 11.

Rideg Sándor:*

IRTÁS SZÉLÉN

Hátával a szélhordta hókupacnak támaszkodva, magányosan ácsorgóit Lehota háza, s hallgatta a szél gur- gulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban.

A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába.

Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon. melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juh" szélen.

A szürke árnyékkal függöny özött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotá- né a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadozott:

— Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segítenek magukon... Én szerezzek neked gazdát? Várod, hogy megdögöljek az ágyban köl- kestül...

Azután példákat mondott másokról és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban. mint az ő sűrű sóhajának lehelete.

— Mit akarsz velünk? — kérdezte cseneőn. mintha az istennel beszélne.

Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megvakult ab’ak e’őtt, szeme sarkában, mint letörülhetetlen pecsét világított a ború. mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se ő, se más.

— Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyör- gött legutóbb egy nagyoa- rasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna:

— Ügyéé! Ilyenkor minv- nvájan azt mongyátokl Szátokba folyik a víz, mi... Majd szólok...

Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogv cuclit' rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan a'att két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég Azon gondolkozott, mi lehet rettenetesebb. az éhség-e vagy a hideg?

— Meg kék fördetní a gyereket — nyögte az asz- szony.

— Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A szélespofájú hosszúnvelűt akasztotta karjára, és indult

kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé.

Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé.

Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél.

Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán.

A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák galy- lya úgy kelepeit, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett.

Az irtás széléh arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot. s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egyszerre megtorpant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és futásnak eredjen.

Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környékén — barátságosan nevető arccal puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosz- szan nézte a megriadt Lehotát és megszólalt:

— Fényes nappal ? ... Vagy talán verebet akartál fogni az, orroddal ? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem !...

A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebot- lott frissen fényezett csizmáiéval néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét.

— Aztán nehogy nekilódulj — szólt----mert beléd

e

resztek. No, mehetünk.

— Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang. s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rosszhírű kis- istene, és talán megverjék.

— Írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken.

— Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád. bent. Ö még nem ismer téged... — Lehota szálfának dőlve nyöszörgött. térde ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok... — Megfizetem a büntetéspénzt. — mondotta.

— No, aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt.

— Nem megvek! Érti? — kiáltott Lehota. — Ég mi jogén tegez engem?

Minden elszátnsága a szemébe olvadt föl, faffvos könnve véS'gfo’yt beretvá- la+ian. szeglete« arcán, szűkült. mint a farkasverembe esett eb. s minduntalan ki- t.éote magát kísérgetője keze közül.

Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskáin csövét Lehota arcába. A szája cs'korgott, mintha kavicsot rágott volna:

— Az anyád szentséges!... Égrengetőjit a zsivány fajodnak!.^,

Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota föl- hemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nye.ét szerette volna még egyszer megmarkolni.

A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a bejeit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva.

Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak, Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, á legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen pirosságban lobbant föl a szeme e'őtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul. mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatokban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele.

Az erdőőr dü'öngve töröl- gette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát. s mintha megrémült volna tőle, elsietett hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó.“

• Az író születésének 70. évfordulója alkalmából.

'Srr i

/^••«9» .jVtlä-. Si

íg)

, * $1 • * 'á

/s. 1

■ü'U'A

«fjrT . «

Í-V

t. <

V' ’- fíV c

• i, . •<

• r**# X'«:

PALICZ JÓZSEF RAJZA

Bet told Brecht:

A kezdet öröme

Ó kezdet öröme! Ó reggeli óra!

Első zöld fűszál a téli dermedtség Után! Ó könyv első oldala,

Meglepetéssel szolgáló! Olvass lassan,

Különben hamar a végére érsz!

Ó üdítő vízcsepp

A verejtékező arcon! És a frissen

Vasalt ing! Ö szerelem kezdete! Elmélázó tekintet!

És kezdete a munkának, mikor olajat

Töltesz a hideg gépbe! Az első rántás és a beugró

Motor duruzsoló zaja! Első szippantás

Füstje, tüdőbe hatoló! És te,

Üj gondolat!

Boldog Balázs fordítása

Hetvenöt éve, 1898. február 10-én született a jeles német lírikus és drámaíró.

Húzzuk meg pont »sem a választóvonalat

Az utóbbi időben

sokat beszélünk a kispolgári- ságróL Most ne vitassuk, hogy azért-e, mert növekszik a hatóköre, vagy pedig csupán azért — amit egyébként hiszek, — mert az általános és egészséges szocialista szellemű változás folyamata mellett mind feltűnőbb. ami még megvan belőle. A régiből, a kispolgáriból. Egy bizonyos, a „kelleténél” éa a tűrhetőnél nagyobb súllyal és hatással van jelen társadalmunkban, közéletünkben.

Mi lehet ennek az oka? Mi a magyarázata, hogy még mindig oly szívósan tartja sündiszmóállásait a közösségellenes, individualista magatartás, az a szemlélet, amely a boldogulást csak az anyagi javak mennyiségével képe« mérni, amely nem ismeri el. mitöbb, kigúnyolja a nemesebb eszményeket.

Számos összetevőn túl — amibe beletartozik az is, hogy van még a kispolgári magatartásnak bizonyos gazdasági-társadalmi alapja, valamint az a történelmi helyzet. amely az átmeneti társadalom sajátja, és még sok minden — eszméink hatása, pontosabban: nem elég hatásossága is hozzájárul a kispolgári gondolkodás és életmód konzerválódásához. Nyomban tisztázzuk: nem

eszméinkkel van baj. hanem azok terjesztésével, példaképül állításával — nem sze- reterrí a kifejezést, de le kell írni: — népszerűsítésével.

Elég V»117!C-e,ahogyan

a mi szocialista eszmerendszerünket, magatartásnormáinkat szembeállítjuk a kis- polgárisággal; megnyeri-e az embereket, nyújt-e követésre méltó példát. ösztönzést? Mesterházi Lajos Írja le e kérdésekről töprengve a következő sorokat: „Az a furcsa, hogy a mi nemzeti önismeretünkben és sorsunk szemléletében nagyon sokszor érvényesül a romantika: sokszor a káros, leszerelő romantika. Ahol pedig a romantika igazán helyén volna, annyira „szárazak” maradunk. A magyar nép életében I. István király óta nem volt olyan jelentőségű változás, mint amit ez a mi nemzedékünk hajt végre. És nem is olcsón. Megértem, hogy nem loboghat mindig fennen a történelmi lelkesedés mámora, tüze. nem is erről van szó. Hanem arról, hogy a tűz parazsának valahogy igenis minden tettünket át kellene melegítenie. Nem akármi az, ami nekünk feladatul adódott..

Igen. igen, de mi is az a történelmi változás, amihez fogható ezer éve nem volt népünk életében? A szocialista társadalom felépítése. Fordítsuk ezt le a napi feladatok nyelvére, mert hisz „a tűz parazsának minden tettünket át kellene melegíteni'’. Nincsenek barikádok, puskaropogás, még csak' államosítások, földfoglalások sincsenek. Van viszont olefin-program, Tisza II. építése, komplex szarvasmarhatenyésztési program. zárt- rendszerű cukorrépatermelés meghonosítása. Még a fülnek is rossz hallgatni ezeket a száraz dolgokat — mondhatja valaki. És itt álljunk meg.

Ugyanis ez a véleményem legfeljebb a kispolgár', sznobságáról árulkodik, de nem történelmi szemléletről.

Félre ne értse senki.

Nem hiszem, hogy hamis romantikát kellene szülni ott, ahol nincs igazi. Nem kell feltétlenül ódát írni az olefinprogramról. (Noha Petőfi tudott szép verset írni a vasútépítésről!) De igenis lehet beszélni. írni azokról az emberekről, akik e sorsformáló programok megvalósítói. Nehéz dolog ez — szólhatnak ellene, — mert ma már a termelő építőmunka olyan bonyolult mechanizmus, hogy elvész benne az egves ember. Hogyan lehet a nagy gépezet egy fogaskerekét kiemelni és megénekelni? Ez a tetszetős érvelés is nyomban megdől, ha a lényegről nem feledkezünk meg: ugyanaz a technikai forradalom, amely a kapitalizmus viszonyai között valóban ilyen körülményeket szül. a szocialista társadalom keretei között nem az elemberte- lenedés. eígépiesedés irányába hat (egyébként a kapitalizmusról sem volna szabad ezt ilyen egyértelműen állítani). hanem az ember egyéniségének kibontakozását, kiteljesedését eredményezi. Nem is csak azokra gondolok, akik az élet egy- egy területén valami kiemelkedőt alkotnak, hisz ők naevrészt meg is kapják a publicitást. Ieaz, hosv többnyire ünnepelve* nagy szavak hangoztatása, miszt'kns tiszteletkörök leírása ez, de méels valami.

Azoknak a népszerűsítése

ML7ŐSI KAROLY (1907-1971):

Kö^elebS Petőfihez

A Petőfi-kutató posztumusz könyve a költő és családja életének legvitatottabb, legkevésbé tisztázott állomásait vizsgálja. A húsz tanulmány többsége a költő pályakezdésének és , utolsó esztendőinek életrajzi problémáival foglalkozik. Időrendet követve az első dolgozat a költő születési helvé- nek kérdését taglalja. Petőfi etekintetben nem volt következetes : alkalmanként

Kiskőröst, Szabadszállási, Félegyházát nevezte szülővárosának. E bizonytalanság a mai napig nem tisztázódott. Mezősi e vitában Félegyháza mellett érvel. Jelentős irodalomtörténeti értékű a Petőfi megbuktatása Szabadszálláson c. írás. továbbá sok új. a közhiedelmet cáfoló bizonyítékokat tartalmaz a költő utolsó napjának leírása.

A tanulmányok rendkívül gazdag, elsősorban levéltári forrásanyagra támaszkodnak. A bennük található család- történeti vonatkozások látszólag nem kapcsolódnak közvetlenül az életműhöz, ám gyakran adnak magyarázatot a még meglevő kérdőjelekre, föltárják az indokolatlannak tűnő cselekedetek hátterét, indítékát A kötet újkori Petőfi irodalmunk értékes darabja

Mezősi Károly volt egyetemi magántanár, múzeumigazgató, Petőfi-kutató. Történészként elsősorban az Alföld településével, irodalom- történészként pedig a Petőfi-család történ étével. valamint Móra Ferenccel foglalkozott. Főbb művei :5 Bihar vármegye a török uralom megszűnése idején

(1943): Petőfi és családja Dömsödön (1964).

hiányzik közéletünkben, akik tömegméretekben gondolkodnak, dolgoznak és élnek új módon. A szocialista építés egy-egy területén, a termelő munka, a kultúra, az államigazgatás szférájában cselekvő, szocialista módon gondolkodó emberekre gondolok. Tekintve, hogy itt az emberek sokaságáról van szó, nem elég az előbb említett kiemelkedő személvek példájának az ismételgetése, hanem ennek az átlagnak, mint típusnak a bemutatása is szükséges. Pontosabban: Szigorú választóvonalat kellene húzni a szocialista-kollektivista társadalomért dolgozó, igazi értelme« és tartalmas munkáséletet élő. a nép érdekeivel mindig azonosulni tudók és az antiszociális, a szocialista életformával

szembeforduló, a nép érdekeit semmibevevő, javíthatatlanul úrhatnám életmódot folytató, a vimaszul manipuláló, üzletelő. harácsoló újgazdagok, bürokraták között.

Állítom, hogy a valóságban. a közfelfogásban ez a választóvonal nem mindig ilyen pontosan meghúzott. Egy-egy ember presztízse, tekintélye, súlya a környezetében nem mindig attól függ, hogy e választóvonal melyik oldalán foglal helvet. Ez a tény. az értékrend ilven összekúszáltsáea megnehezíti. hogy a tudatosan cselekvő. szocialista hitű. gondolkodású emberek életformája. egyöntetű, egyértelmű péj daként elfogadható legyen.

Ml lehet ennek az oka? Egy sor kérdés feltev' • 'Vel lehet az okot megközelíteni. Például azzal, hogy a sajtó de méginkób1- az irodalom, a film. a színház hozzáiá- rul-e elég erőteljesen ahhoz, hogv a szocial!'-*« állampolgári öntudat erősödjön, hogy