Szolnok Megyei Néplap, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
6 SZOLNOK MEGTE1 NÉPLAP 1972. november 12. Látogatás Kolozsváron és Farkaslakán NAPOK ÓTA bóklászunk már Kolozsvárt és kömyér kén, csatangoltunk, míg a szobrász Szervátiusékhoz értünk. Éppen az utolsó délután, Székelyföldre indulásunk előtt. Szálas de törékenynek látszó ember fogad: az apa, az idősebbik művész. Nemrég érkezett Farkaslankáról, ahol fiával együtt faragja a barát. Tamási Áron síremlékét. Most egyedül van, nem dolgozik, pihen. Elkészült Körösi Csorna tábláján faragja a feliratot. Nem fáradt, de — újra mérem — erősen törékeny. A mester szobájába, egy erdőbe lépünk valósággal. Apró kicsinyektől nagy szálakig sorakoznak körénk a szobrok. Mint egy mesebirodalom. Mítoszok, s a más világok alakjai kelnek itt életre: a Genezisből, profán vagy misztikus kantátákból, a magyar monda-1 kincsből. Asszir-babiloni, s görög hagyományok, s még ki tudja, miféle istentiszteletek élnek bennük tovább s ,megél-megmarad bennük, fölöttük mélázóan mesterük is. De ha jobban tekintgetni kezdünk, nemcsak ennyi a teremtés. Nincs itt talpalatnyi hely sem, ami ne viselné keze nyomát- Erdő köré lakható világot — ő varázsolt fiával. Asztalt, hozzá zsámolyt, széket. Elgondolták, terveztek és faragták a követ, magát a kedves, sátortetős házat is. Talán csak odakinn a falba épített gótikus kő-gerenda- darab egyedül más mester munkája. Kerülünk beljebb, s a műteremben ismét a teremtés, a mítosz. Hasábok, gúlák és oszlopok, gyökérből, márványból. De faragja a művész a követ, a márványkemény tiszafát is. A terem közepén épp egy ilyen áll most. Óriási, csonkolt fatörzs, készülő szobor anyaga. Mondja is, hogy ebből hasad elő a figura majd. S látva a szobrok ősi nyugalmát, értjük is rögtön a disztinkciót. Hogy nemcsak úgy dolgozik — szabad akarata szerint. Inkább úgy, ahogy a faragó pásztorok, ahogy a természet, s a folyó csiszolja köveit- Naggyánőtt türelemmel, s magából csak annyit juttat érvényre, amennyit a természet enged. Ami azt jelenti: nemcsak fizikumával birkózik ilyenkor — legbensőbb magával elsősorban. Most egy kicsi szobrocskára mutat. Lobogó haj, komoly felnőttes gyermek- arc. Büszkén mondja: fia önarcképe tizenöt éves korából. Majd hogy csodál-* kozva ámulunk el, hozzáteszi még: akkoriban sebesebben igyekezett. Pár nap elegendő volt, hogy megdolgozzon egy-egy felületet. Ma már lassúbb munkás. Híres Dózsáját három és fél évig készítette. Külön-külön munkálva-kovácsolva meg minden egyes ínszalagját, úgy tűnik, megéri. BÓLimUNKRÁ s bámulunk a megért teljességen- Minden darabon a küzdelem s a várakozni tudás. Minden ívelésben öröklött szeretet1 a munkáé, az anyagé. Szép jelleme ez azoknak az embereknek, akik úgy formálnak a világon, hogy megküzdenek vele, bár igazodnak is törvényeihez. Közben a kis szobán át a tornácra kerülünk. Régibb márvány, vagy kőszobrok fogadnak, meg csiszolatlan kövek. Lábunknál a kertben cipő, vagy buc- káshátú, meg szabályos gömbök a Szamos medréből. a rögös hegyekből. Az ifjabb barátok hordták mind ide. Szeretettel hajol le hozzájuk az öreg. Ütöge- ti, lapogatja őket — most simítja beléjük kezével, _s tekintetével a szép Csornákat a mongolosan csángó, vagy kalotaszegi menyecskéket, a figurás székelyt. És lesi közben minden szem- hunyorításuk, eltesz jól magában, minden véleményt, kritikát. Maga is összehúzott szemmel áll meg egyikmásik teremtménye előtt. Elraktározza eddigi eredményeit, jövendő művei érdekébenAhogy gyűlik, szaporodik mögöttünk a délután, töb- , ben is gyülekezünk, egyre többen. Elébb telefon cseng, majd ismerősök köszönnek be, aztán a kertkapu is nyí- ladoz. Barát jön, kedves ré- genlátott, idegen és vándor. Szíves köszöntéssel kerülnek beljebb. Szíves a fo- gadjisten is: nem hiába fordul erre annyi ember. Akik jönnek, közös érdek tereli őket: a művészetek, és minden kultúra szeretete, a vágy, hogy előttük tisztelegjenek. Hogy olvashassanak a szobrokból, hogy munkát, emberséget, tartást tanuljanak. Fel fér az erősen- És ezt tanulni itt jó alkalom van. De tanulás közben más hiányokat is felfedezünk magunkban. Azt elsősorban, amivel a gazda vendéglátós közbe„ épít bennünket: a barátság és összetartozás élményét erősíti bennünk. Míg társaim pesti, aka- démista - tanárjának örvend, ízlelgetvén e körben azt, ami barátság, magam egy különös, öi-eges jósággal elegyedem szóba. Fecsegő kis öreg. magyarságát, s emlékeit újítja magában. Ám, ahogy időben visszább néz, ténylegesen is iíjodik, s úgy beszéli el munkával, tettekben viharos életét, mintha csak könnyed, szép kirándulásról szólna. Hogy négyöt szakmát tanult, s mindegyikben professzorátusig vitte. Hogy mérnök volt, s építész, történész és zenész, aszerint, s úgy amint a gyorsan változó világ rá parancsolta- Hogy tapasztalta, milyen nehéz mesterség, az írás, és hogy az sem köny- nyű: hogy jó népművelőként dolgozzon az ember, s nemes érelemben ennek mindig meg is maradjon. Dehát — fejezi be — tudja: errefelé, nálunk, így kell, élni, ilyen lobogással. S nehogy _ patetikus legyen, hozzáad egy bohócos fintort: mindenkinek, mintha több lenne kettőnél. Meg még magánál is! Ez volt útravalónk, noha búcsúzóban jól feltarisz- nyáztak még: kirándulni merre, hová menjünk, falvakban vagy erdő mellett hol szállhatnánk, merre tekintsünk szét jobban. Még arra is okítottak, gondjuk volt rá: templombelsők okszerű fényképezésére. Bennünk azonban a búcsúvétel után is még egyre a furcsa öregember szavai buzogtak: hogy pezsgőn kell élni, mert hitet és erőt csak így meríthetünk. Farkaslakán értettük meg, hogy ezt hogy kell tennünk. UDVARHELYRŐL jöttünk, mégis túlsó vége — temetője felől ismerkedtünk a faluval. Nemcsak messze híre. vagy Tamási emléke miatt, mert akkor kezdhettük volna a szülőháznál is. De sok és zajos turista érkezett. s mi inkább csendben, szemlélődni akartunk. Nagy volt a csend különben, ragyogott, forró augusztusi nap járt. A temetőben a mindenütt szokott kép. Nagykalapú nénik, sírokhoz hajlóban egy-két öregember, s bólintanak, vagy mélyet köszönnek, ahogy közelítünk- Szótlanul, csupán intve -mutatják az utat előre, öreg plékeresz- tek. szép csónakos fejfák: között vágunk át a kerten, egész a templom alá, ahol a költő nyugszik. Szélesen szép füves, kopjafás sír ez, a kopjafán az író fegyelmezett betűivel a márványba- vésett név. alatta arcának sziklábaöntött plakettje. Nem messze, talpfákon, s cölöpökön a tisztelegni készülő emlékmű hegycsúcsa, s alig észrevehetően a síron elől-hátul kicsi koszorú. Mondhatatlan örömet, csepp keservet, aztán megrendülést éreztünk. S miként ama másik költő: Csokonai sírján — obaliszkjén, itt is „életet fuvall”-nak már a muzsikák. Mert lelkesülni kezdünk ismét. Nem szabad elfáradnunk — súgjuk magunknak — nem engedhetünk percnyi pihenőt sem. Lám itt nyugszik Tamási Áron, az író, aki újra merte és tudta csinálni a lehetetlent, Bartók után is még. Állunk a sírnál: — kicsi koszorús kopjafa viaskodik egyre a templomtoronnyal. Lépünk a hatalmas emlékhez, mely nagy időkre készül megmaradni. Mint az író műve — vas-kemény trach.ltból (faragják a mesterek. És egyszeriben megértünk már mindent, érezzük ezt a különös világot- Körben az emléken kemény munkával vésett-faragott alakok, öreg, s a kemény székely legény, furulyáján csillagot- fúvó pásztor, a villám sújtotta asszony és Amerika- élő Ábel: Csupa hazai nyüzsgés a felület. Aztán csak ugrik, vált egyet a kép. Moccan a villámsújtotta asszony, új életre kel, mint századunk figurája. Látni vélem; annak a hajoló szép leánynak dús, mandarin mellét — mintha Indiában csepentették volna, s látom, hogy csavartszakál- lú ördögök ugranak feléje — egyenest a középkorból. Lehet is benne valami: a másik oldalt, nem is mesz- sze tőlük — misztériumok halála seregei. Káprázik a szemem. Társam is kérdezi: tényleg Amerikát lép-e vajon Ábel, vagy tán a mi útjaink járja? Mi ez a varázslat? Hogy a miénknek, csak a sajátunknak érzett és tudott Tamási-környezet egyszeriben egész világgá szélesül. de mégis láthatóan, felmérhető módon? S ha csakugyan csoda, hát mifajta erő, teljesítmény kovácsolta azzá? Micsoda lo- bogása kellett itt az akaratnak: hogy ne csak pillanatnyi, de időtálló, acélos értékeket edzen? Bartók, Tamási — kezdeném citálni, ha a példák maguktól is nem jelentkeznének. Mert szellemük világa ragyog itt, kezükvo- nása dolgozta meg az új emlékeket. Szabó Sándor BOKROS LÁSZLÓ RAJZA A Kossuth Könyvkiadó újdonságai GALLYAS FERENC—FÜ- LÖP GÉZA: MIT KELL TUDNI A VILÁGSAJTÓRÓL? A sorozat e kötetéből megismerhetjük a nemzetközi és a magyar sajtó történetének főbb állomásait, a kezdetektől napjainkig, s képet kapunk a világ sajtójának jelenlegi helyzetéről. Külön cikkek foglalkoznak egyes nagy világlapokkal és nemzetközi hírügynökségekkel. A vállalkozás úttörő jelentőségű. Hasonló témájú és felépítésű könyv hazánkban még nem látott napvilágot. A szerzők — a téma szaktekintélyei — úttörő jelentőségű kis sajtólexikonját az általános tájékozottsággal rendelkezők éppúgy pem nélkülözhetik, mint a felsőfokú képesítésű olvasóink. JOHN LE CARRÉ: EGY NÉMET KISVÁROS. Az a bizonyos német kisváros: Bonn, ma a Német Szövetségi Köztársaság fővárosa, közvetlenül a háború után azonban valóban egy volt a háborúból többé-kevésbé sértetlenül kikerült német kisvárosok közül: még alig- alig hitte el, hogy vége az utolsó hónapok iszonyatának, hogy megszűnt a mindenkit mindig és mindenütt szem előtt tartó besúgórendszer, s a náci hatóságok rettegett terrorja. Végre béke van! S ekkor a frissiben berendezkedő angol követségről eltűnik egy diplomata, egy szerény másodtitkár — ámde vele együtt nyomuk vész bizonyos iratoknak is. London különleges nyomozót küld a helyszínre, aki egy-kettőre „megfejti” a rejtélyt: az eltűnt diplomata, az oroszoknak dolgozott, s amikor forróvá vált lába alatt a talaj, kereket oldott ... Csakhogy a „szökevény” lakásán különleges dolgokat találnak. Iratokat, dokumentumokat, fényképeket, fotókópiákat, amelyek mind azt bizonyítják, hogy Bonn egyik közismert politikusa a háború alatt súlyosan kompromittálta magát: sokszoros gyilkos, aki álnéven akar ismét karriert csinálni. Alan Turner, a súlyosan terhelő anyagot áttanulmányozva, egy pillanat alatt megérti: az eltűnt fiatalembert nem azért kell megtalálnia, hogy hazaárulóként letartóztassa, hanem hogy megvédelmezze azokkal szemben, akik nyilvánvalóan az életére törnek. Most már az a kérdés: ki lesz gyorsabb? A fordulatos regény szerzője közelről ismeri a németországi állapotokat. 1956-ban lépett az angol külügyminisztérium szolgálatába. évekig dolgozott az NSZK-ban mint angol diplomata. Amióta csak az irodalmi tevékenységnek él, számos könyve világsikert aratott, regényeit kiadták minden világnyelven, éppen ezt a könyvét Moszkvában oroszul is. D. M. GVISIANYI: SZERVEZÉS ÉS IRÁNYÍTÁS. (A polgári elméletek bírálata) Gvisianyi moszkvai profesz- szor elsőnek vállalkozott arra, hogy a polgári irányítás- elméletek összefoglaló, következetesen marxista elemzését elvégezze. Rendkívül gazdag tényanyag birtokában, a szervezés-, illetve szervezetelméletek legkiemelkedőbb képviselőinek munkásságát feldolgozva tulajdonképpen ennek a tudományágnak a történetét írja meg. Csak igen indokolt esetben egészíti ki az amerikai irányításelmélet körképét kimagasló európai tudósok ismertetésével, (pL Max Weberrel), hiszen eredeti célja: az Egyesült Államok managementjérő! beszélni. VÁRKONYl MIHÁLY: LeGénymuns Bata még egyszer ellenőrizte a kávéfőzőt. Kínos dolog, amikor a kritikus percekben itt kell koslatni a konyhában: kitölteni, betölteni, igazítani. És Irén olyan fajtának látszott, amelyik a döntő pillanatban húzza az időt. Holott a szükségesnél egy másodperccel hosszabb szünet örök szünetet is jelenthet. Felébredhet a lelkiismeret férjurammal szemben, a Tisztességes—Asz- szony—Akarok—Maradni ijedelme. a Holnap—Mit—gondolsz—Majd—Rólam szemérme. Ámbár Irénnek férje sincs és egyéb dolgaiban sem olyan, mint aki visszariad, ha egyszer már határozott. Márpedig délutánra egy legénylakásra Ígérkezni elhatározást jelent. Éppen csak annyi ideje volt Batának, hogy az előszobatükörben ellenőrizze önmagát. A háziköntös nyakkivágásába lazán dugott selyemsálat, tökéletesen simára borotvált állát, enyhén őszülő halántékát. Eszébe jutott, amit Imre mondott tavaly, mikor végignézte egy készülődését: te fiú, neked ez a sok kaland csak azért kell, hogy bebizonyítsd, milyen jól tartod még magad. Lehet. Kétségtelen, hogy mostanában egyre több gonddal készül — ez talán az öregedés? Már nem bízik úgy magában, mint három éve, öt éve. Egyszer majd olyan bizonytalan lesz, hogy belekapaszkodik egy ilyen Irénbe. Pedig nem kellene, pedig biztos ügy. Nyert ügy. Vagy mégsem? Ez talán az öregedés. Ez az ok nélküli kétkedés. Csapódott a liftajtó. Három koppanó lépés: Irén kemény, határozott lépései. Csengetés. Bata lábujjhegyen a szobaajtóhoz ment, s kinyitotta. ö eddig a szobában ült a jegyzetei fölött. Szétcsapta a háziköntös két szárát is. Kidolgozott, pontos mozdulatok voltak ezek, régi recept, bevált recept. Ö eddig a szobájában ült, csak a csengetésre riadt fel: te jó isten, ez Irén lenne már? — Csókolom a kezedet. Utánad lehetne igazítani a rádiót. — S közben bekötötte a háziköntös övét. de mindjárt nyúlt is az asszony kabátja után. Aztán olyan őszintén sóhajtott fel, hogy maga is csodálkozott. — Ejha, de csinos vagy! — Hatezerkettőszázhúsz — mondta válaszul az asszony. Ez is benne volt a forgató- könyvben, az Irén-típus gúny orosan kezdi mindig: Bata igazán csali azért tettetett értetlenséget, hogy ki ne essen a szerepből. — Mi az, hogy hatezér ... ? — Gondolom, én vagyok a hatezerkettőszázhuszadik, akinek fölsóhajtasz itt az ajtóban. Ebben az évben. — És Bata még töprengett, hogy most a bánatos Ugyan—Kicsim—Akkor—Miért—Jöttél arcát mutassa, vagy a cinkos Nem—Mindegy—Az— Szívi—Ha—Te—Vagy—Itt mosolyát villogtassa, mikor hozzátette: — nem vagyok hülye. Ne játszunk, jó? Csak a rutin segítette át Batát a zavaron: a Parancsolj—Fáradj—Be, a Várj— Az—A—Szék—Kényelmesebb, a Mit—Parancsolsz— Inni gondolatrejtő rutinja. Nem először hallott ilyen, vagy hasonló szöveget; de arról tudta, vagy tudatlanságában jogosan hihette, hogy csak szöveg, álca, szerep, éppen olyan, mint amit ő játszik. Irén azonban más eset: tíz éve ismerte ezt a kis fintorát, mögötte a pontos és rendszerezett gondos latokat, egy hűvös és mértanilag mérhető világot. Ez előtt a kedvezőtlen világ előtt nevetségesnek látta a szerepjátszást. Irén túl őszinte volt, ő pedig épp ezért teljesen hazug; nem csupán hangja, mozdulatai, de még a gondosan elrendezett párnák is a heverőn, a széke mellé állított üvegek is, amelyeket kényelmesen el lehetett érni a párnákon heverve. Nyílt és őszinte volt az asszony, a cinizmus oldó cinkossága nélkül: Bata tudta., hogy semmit sem érne azzál, ha ő csak játszaná a viszont őszinteséget. Kitöltötte a második pohár konyakot is, apró mosolyokkal itta, s mire végére ért. döntött. Feladja. Fel bizony! Hiszen kitalálhatna éppen valamit, ami némi játék után eredményre vezetne: és Irén meg is érné ezt a lás többletmunkát. De a lehetséges játék izgalmának lényegesen fontosabbnak érezte a nyugalmát. Ha húszéves lenne, na, akkor még igen. Akkor most kezdene hajtani igazán. De neír húsz éves. Így aztán még nem is élvezte az asszony meglepődéi sét, amikor felállt és félre- húzta a függönyt, amely. lé]«
