Szolnok Megyei Néplap, 1972. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
1972. november 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 GÁCSl MIHÁLY RAJZA BOÓR ANDRÁS: Éjszaka Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörónyes lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketéin forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra ERDÉLYI JÓZSEF: EPERESŐ Szöllő, gyümölcs nem járt a cselédnek, hanem a hosszú cselédház előtt fehér és feketeeperfa állt hosszú sorban: csak az illette őt. Mikor megért az eper, inenn-onnan a ládákból ágylepedő került, durva kendervászon és itt is, ott is, az áldott, terhes fák alá terült: felmászott egy-egy béres vagy kocsisné, megrázta a roskadó ágakat, s a lepedőre zöld levélfelhőből fekete-fehér mézeső szakadt. Megosztoztak az epren a cselédnők, eper s kenyér lett aznap az ebéd; így élt minálunk, Ökrösi-Bátorban, abban a szent magyar királyi korban; kedvére dúskált, egyszer minden évben, az uraság ingyen fái eprében, feketében-fehérben a cseléd ... Un Ida: Körtánc A nap elment, a falakon most holdfény szaladgál körbe körbe a tárgyak beleakadoznak, mint kihegyezett sárga tőrbe a könnyebbek vele repülnek lebeg a keztyű, meg a fátyol az árnyak már nem különböznek a bevetülő akácfáktól; a fény csendben fut, nem surlódik csak lassan vész el egy, egy szála Idővel mi lesz majd belőle? az éjszakát feszítő sámfa? gurul, gurul megfoghatatlan de hogyha mégis hozzáérek elfut menekül, kezem fénylik s a falról lehullnak a képek homályba vonta a szobát. — Vihar lesz. lefogadod? — Már idősebb kollégája állt szemben a fotelben ülő asz- szonnyal: a nagytapasztalatú és szívesen segítő csoportvezető, a másik csoportba tartozó és feladatától megrémült kollegáiéval. Önkéntelenül oldotta ki keze a házikabát övét. dobta le nyaltáról a selyemsálat. S a cigaretta kínálása így már nem tartozott a szokásos műsor műfogásai közé: elmaradt mellőle a ragyogás, a rábeszélés. — Parancsolsz? Ezt elég enyhén pácolják. Irén kicsit csodálkozott, aztán csúfolódni kezdett. — Mi van, feladtad? — Nem adtam fel, de veled nem megy rutinalapon — mondta ki nyugodtan Bata. önmaga is csodálkozott saját nyugalmán, diplomáciai készségén, amivel elhárította az asszony esetleges sértődöttségét. A nők sosem imádják, ha lemondanak róluk; még akkor sem. ha ők maguk akarják. — És akkor már kávét sem kapok? — Ezen egyszerre nevették el magukat: Bata különleges, egyéni keverésű és pörkölésű kávéján indult el ez az ügy kettejük között. Együtt mentek ki a konyhába, együtt nevettek a gyufagyújtásra előkészített kávéfőzőn, § amikor Irén rögtön átlátta, miért volt ilyen gondos Bata, a férfi megjegyezte: — Ejha, de ismered te a . dörgést! — Gondolod, hogy te találtál először csinosnak a válóperem óta? — És a válópered. előtt? Irén a vállát vonogatta:“ elég hülye volt, sajnos, bár a tizede lenne annak igaz, amit az Intézetben pletykáltak róla. Bár olyan lett volna. Közben kifolyt a kávé. közösen tették tálcára. Irén visszanézett az ajtóból, s megkérdezte, ki takarít Ba- tának: de nem önmagát ajánlotta, s ezt a férfi határozottan méltányolta. — Van egy mámikám, a Rózsika, imádja az agglegényeket. Ha szépen megkérsz, szólok az érdekedben: legalább nem látom meg legközelebb a csészén, ha Szólómé közben fent járt ná* lad... — Meg sem nézed a kéglim ! — kérdezte kissé túljátszott sértődöttséggel a hangjában Bata, mikor a kávéval végeztek. Tulajdonképpen nem is tudott hir- telenében mit kezdeni a helyzettel. A felszólítás annak a kollégának szólt, aki vissza tudott mosolyogni az ablakon hirtelen betörő világosságban a szobára, s meg ^tudott hök- kenni a dolgozónak átalakított alkóv raffinált. csak az első pillantásra puritán, gondolkodásra ösztökélő idegen pompáján. — Hát igen. Ez te vagy, — mondta az asszony, mikor felfogta, mit lát. Még naív magabiztossága is elhagyta: egy pillanatra, egyetemista lett megint, de még inkább középiskolás csupán, aki valamelyik szakkörben megálmodja a maga jövendőjét. Szótlanul húzta végig kezét az egyetlen mozdulattal a kívánt szögbe állítható rajztáblán, egy biccentéssel tudomásul vette, hogy a fény mindig azonos szögben esik az odafogott papírlapra. Aztán szembeállt az oldalfal sgrafittojával, majd az ajtóhoz hátrált a hirtelen megnyílt távlat előtt. Csak akkor vette észre a fél falat elfoglaló nagyított fényképet. — Hát ez mi? Emlékeztető? — S aztán fintorgott. — Nem szeretem az ilyen háborús dolgokat. Különben is, agyonüti az egész falat. — így szeretem. Agyonütve — nevetett Bata. Aztán kimentek, s megint leültek a konyak mellé, de Irén egyre csak azzal a képpel bajlódott. Egyszer fel is állt, visszament, megnézte megint. — Hát ha a minisztertanács jár ide, akkor sem ... Egy privát lakásban ... — Nem arról van szó, hogy kell —nevetett Bata. — Akkor meg mi az istennek! • Konszianíyitt Ovecskin: Miniatűrök \ A kenyér — Mit csinálsz, no! — mérgült meg Mitrofan nagyapó. — Lukas a kezed, vagy mi? Veszed fel! Mitrofan nagyapó megfenyegeti az ujjával az unokáját. De az unoka, a kétéves Olezsek még egészen cseppecske. Ott ül nagyapával az asztalnál és zsemlét eszik. És persze elmorzsolja. A morzsák a földre hullanak, de a gyerek nem érti, mit akarnak tőle. — Nem szabad a kenyérkét a földre ejteni! — mondja a nagyapó és összevonja a szemöldökét. — Vedd fel! Nem, Olezsek nem érti. Akkor nagyapa megfogja a kezét és nagyokat nyögve — fáj a háta az öregnek — a gyerekkel együtt lehajol a földre és ráparancsol, hogy szedje össze a morzsákat. A másik szobából idelát Anna. Oleg édesanyja, — Mit csinál, apa? — szól ki. — Van" kedve hajlon- gani! Még majd jobban megfájdul a háta. Nagyapa tanítja az unokáját, hogy kell összeszedni a kenyérmorzsákat. Amikor kiegyenesedik, csak akkor válaszol Annának: — A kenyérke előtt meg is kell hajolni. Most kell a gyereket tanítani, kiskorában, hogy mindig emlékezi- zen rá. Mitrofan nagyapó már nagyon öreg. Tavaly múlt nyolcvan éves. A mezőn már nem veszik hasznát. De az unokákkal még elvesződik, Ez már a hetedik, a legkisebb lányáé. Jó kis' gyerek. csak a neve nem tetszik nagyapónak. Oleg — micsoda név. Matvej, Jegor, Sztyepan — ezek igen, ezek nevek. De a fiatalok kitartottak. Oleg és kész. Mitrofan nagyapának eszébe jutott, hogy a húszas években a partizáncsapatban volt egy városi fiú, az is Oleg volt. De talán mégse Oleg, inkább Leonyid. No mindegy. Nem számít. Csak egészséges legyen a gyerek. — Nehezen fér össze a selyemsállal, meg a heti kétszeri fogadóórával... — Nem szerzetesnek szegődtem — nevetett Bata. — Mi köze a kettőnek... De akkor már bosszankodva gondolt arra, hogy túlmentek azon a határon, amelyen belül megmaradhattak volna egymást jóindulatúan szemlélő munkatársaknak. Ismerte az életet, tudta, hogy az ilyen kirohanások mit eredményeznek: s jól el tudta képzelni Irénről, milyen megátalkodottan fenekedik majd, hú módja lesz erre. Felállt s kinézett az ablakon. Sötét volt az ég, olyan fellegek lógtak az alján, mint tél közepén. Micsoda hülye idő! Keze önkéntelenül nyúlt a sál és a házikabát után. Az asszony megértette, mi történt, és kelletlenül felnevetett. — Csak nem fázol? — Megszoktam — nevetett vissza Bata. Aztán koccintásra emelte a poharát. — Mondták már neked, milyen jól áll,, ha nevetsz? — Te udvarolsz nekem? — Most már elegendő ka- cérság volt a hangjában: j "1 játszotta a szerepét. S Bata. míg gondosan beidomított tekintettel nézett rá a pohár fölött, éppen azt gondolta: nor. hát ilyen időkben nem öregedhet meg az ember olyan egyszerűen. Nagyapó most azért szidja az unokáját, hogy elszórja a kezéből a kenyeret: — Ej, Oleg, Olezsek! Nem t érted te még, mi az a kenyér! Megint eszébe jutnak a régmúlt idők. A kis partizánosztag — mindössze tizenöt ember — derekasan harcolt a fehérekkel és végül beszorult az erdőbe. Aztán a fehérek körülzárták őket. nem volt hová menniük. És éppen március volt, amikor nem lehet találni az erdőben semmi ehetőt. Mitrofan Drozdov a két legelszántabb gyereket elküldte a közeli faluba valami élelmet szerezni. Tel- tek-múltak a napok, semmi. A tizenkettedik nap estefelé megérkezett Sztyopka Okolofov, alig vonszolta magát. A lábán sebesült meg. — Ivánt, a társamat megölték — lihegte cserepes szájjal. — Az élelem az ő zsákjában maradt... — Aztán kihúzott az ingéből egy kenyérvéget és átadta a parancsnoknak: — Ennyi az egész... . Mitrofan reszkető kézzel kezdte darabolni a kenyeret. A torkát fojtogatta valami. Mindenkinek vágott egy szeletkét. Alig hallhatóan mondta: — Tegyétek el. Sötétedéskor elindulunk. Észak felől kerüljük meg a fehéreket. Sztyopka azt mondja, arra - kevesebben vannak. Mitrofan nagyapa gyöngéden néz unokájára, ölbe veszi, megsímogatja a fejét. Egész életét a mezőn töltötte. Ott roppant meg a háta is. — A kenyérke, nézz csak ide. itt kezdődik a küszöbnél. Ügy is van. Mindjárt mellettük egészen az ég aljáig éretten zizeg, hullámzik a búzatenger. Mitrofan nagyapó odaviszi unokáját. Letép egy kalászt, szétmorzsolja a tenyerében. Öregségtől elhomályosult szeme fiatalosan felragyog. Sűrű szakálla lengedez. A tenyeréről a szájába szórja a búzaszemeket, lassan, élvezettel megrágja és néz az unokájára. Olezsek ugyanazt szeretné csinálni, amit nagyapa. Ö is tép egy kalászt. szeretné szétmorzsolni a tenyerében, de nem sikerül. — Nem baj, majd megtanulod — mosolyog Mitrofan nagyapó. — Fontos, hogy a kalászt már tudod tartani. Már megérted, hogy ami a tenyereden van, az a kenyér. A dal Az októberi ünnepre Sze- vasztyjan nagyapó vendégeket hívott. Tőle jobbra Akim ült a felderítő osztag volt parancsnoka, balján pedig Szavelij, a partizánbrigád komisszárja. Az öregek iszogattak, és mint ahogy ez ilyenkor szokás, visszaemlékeztek a fiatal éveikre, tűzben-harcban eltelt ifjúságukra. Aztán így szólt Akim: — Rajta. Szevasztyjan, kezdd el a mi dalunkat. Hiszen neked gyönyörű hangod volt. \ Szevasztyjan tagadóan intett: — Ném megy már. testvér. Reszket a hangom. Hanem idehívom Igort, az unokámat. Vendégségbe jött a városból. Énekkari tag, koncerteken is énekel. Neki aztán van hangja. Igor, gyere csak be! Az unoka átjött a szom- ezédszobából. Ott állt világos öltönyben, divatos nyakkendővel. Magas, kék szemű. — Igor — kérte a nagyapja —, énekelni szeretnénk. Kezdd már el, hogy „Völgyvidéken és hegygerincen át...” Majd mi aztán folytatjuk. „Völgyvidéken és hegygerincen át...?” — mosolygott Igor. — Régi nóta ez már, nagyapa. Elénekelek inkább egy másikat. Felszegte a fejét és rázendített: Találkozóra ha vár a kedves, Siess hozzá, siess, siess... Kellemes hangja volt, szívhez szóló. Tudott vele bánni. Az öreg partizánok szótlanul hallgatták, bólogattak ősz fejükkel. Akim csendesen mosolygott magában, Szevasztyjan gyönyörködött az unokájában. — Remek hangod van —• mondta Akim. — De azért mégis segíts nekünk énekelni. Vagy énekelj el valami mást, amit az ifjúság énekel mostanában — kérte Szavelij. De Igor nem énekelt többet. Visszament a másik' szobába. Az asztalnál hallgattak az öregek. Aztán Szavelij ránézett társaira és elkezdte: Völgyvidéken és hegyge- rincen át, tör előre a hadsereg... A hangja recsegő volt, rekedtes. De a dal mégis lengett és felröppent az ünnepi asztal fölé. Akim és Szevasztyjan is bekapcsolódott: A fehérek partvidékét. Hogy csatában nyerje meg. A szomszéd szobában Igor felkelt a díványról és behajtotta az ajtót, zavarta az ének. De itt a szobában lobogtak a harcban edzett szavak: Vörös zászló leng, lengeti a szél, A csaták bíbor hajnalán... Szevasztyjan lehúnyt szemmel énekelt, arra emlékezett. hogyan égették fel a fehérek szülőfaluját, Iva- novkát, és hogyan lőtték agyon a lakosokat. Akkor halt meg a felesége, Luker- ja. Valami csoda folytán megmenekült az ötéves Mat- vejka. Igor apja. És amikor ismét visszafoglalták a falut, csak üszkös romokat talált... Ment a hős brigádok élén Sok amuri partizán... Akim tenyerébe hajtva az arcát, arra emlékezett, hogyan bukott le a lóról, amikor kardsebet kapott. Még szerencse, hogy a társai aztán időben megtalálták, másképp elvérzett volna. A szakáll alatt most már alig lehet észrevenni a fülétől az áliáig húzódó mély sebhelyet... És a Csendes-óceánnál Véget értek a csaták. Szavelij énekelt, kihúzva magát. Komisszár volt és most ismét előtte vonultak a seregek az ellenség állásai ellen... Énekeltek és egyáltalán nem vették észre, hogy a másik szobából kijött Igor, nekidőlt az ajtófélfának és nézte, nézte az öreg partizánokat. Énekeltek és egyáltalán nem hallották, hogy reszkető öreg hangjukba beleolvad* eay fiatal hang. Hering Margi fordítása
