Szolnok Megyei Néplap, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
6 Gyermekrajzpál vágatunkhoz: GYURKOV1CS TIBOR: A nagymenő meg a kis menő' A fiú ugrált. Kis kopasz fején csattantak a labdák. Nagy, óriási labda volt, nagyobb, mint a fiú feje. Ö meg magasra dobta föl egészen az égig, a fejét meg alátartotta. Bumm! A labda ráesett a fejre, s onnan, jól-rosszul elpattant. Bumm! Két fal között játszottak. Az egyik tűzfalba poroló volt erősítve, az egyik kapu az lett. A fiú kapuja csak égy faldarabbal meghúzott vonal-ketrec. Lehetett kicsi is, nagy is. Két másik fiú nézte a küzdelmet, az egyik a poroló kinyúló tartóvasán ült, a kapufán, a másik csak őgyelgett. Nagy fiúk, fejjel magasabbak a Kopasznál. Nyári trikójuk felcsúszott a hasukra, dirigáltak. — Rajta, Köpi! Tartsd alá a fejedet. Magasabbra dobd föl! — Ne bíztasd, mert szétmegy a feje. — Idáig kell elfejelni, a másik kapuig. — A homlokoddal érintsd, fiam, ne a fejtetővel — okoskodott a porolón a lábát ló- gázva a csíkostrikójú gibic. Bumm! Bumm! Csanttan- tak a labdák a kopasz fejen. Az ellenfél nagytestű, nyolcéves gyerek volt, Der- bynek szóllítottók a fiúk, tisztelettel. Nem strapálta magát, jól helyezte a fejeseit, kicsit földobta a lasz- tát, aztán fejével megcsavarta, jól megperdült és szállt a hadonászó Kopasz felé. Az kiütötte, belehasalt, orrával beleöklelt — védekezett. De nem lehet egy életen át védekezni. Még egy órán át sem. A védekezés halálra van ítélve. A rutinos Derby potyog- tatta a hadonászó Kopasz keze között a labdát — a kapuba. — Gól! — üvöltöttek a gi- bicek. — Gól! — Szeded be az egyiket a másik után. Mert mindig az erőseknek drukkolunk. — Kapkodhatsz! Ugorj előbbre. A kicsi földobta a labdát. Egészen magasra. Az egekig. Onnan esett a fejére. Nagyot pattant, a labda a poroló sarkára esett. — Kapufa! — Dehogy is! — próbálkozott a kicsi. — Épp a balsarokba ment — Ne hülyéskedj. Itt ülök fönn. Kapufa. Peched van. A kicsi földobta a labdát. Csattant a fején. Bumm! — Nem ér! Bicikliztél! Előreszaladsz egy kilométert és onnan fejelsz, az nem ér. Tessék a kapuból — kiabált a csíkostrikójú. — Akkor én nem nyerhetek — mondta csöndesen a Kopasz. — Te akarsz nyerni? Szeded be egyiket a másik után. Most is! Már négy mill! A kicsi hadonászott. Karjai lebegtek az égben. Magasra fölugrott bummolt a fejével. — Nem játszom. Fáj a fejem. — Azt nem lehet, koma! Hogy képzeled! Végig kell játszani. — De fáj a fejem. Az orrára esett egy labda, elindult a vére. — Semmiség, ne tojj be! — Alig szivárog. — De fáj a fejem is. Nem tudok már játszani. — Muszáj. Rossz helyre tartod a fejed, öt null. Ripityára veri a Derby a srácot. mi? Kis vércseppek estek a porba, Kopasz tartotta az orrát a kezével. — Fáj a fejem. Nem tudok játszani. — Muszáj. Be kell fejezni. Még azt mondod, hogy Derby nem tudott megverni téged. Magasra dobd föl a labdát, még nyerhetsz! Még semmi sincs elvesztve! Balról próbálj! A ztán Kopasz elfutott A nagyfiúk méltatlankodtak. — Gyáva! Fáj a feje. Szép! Majd azt fogja híresztelni, hogy nem tudtad megverni. — Hízelgett Derbynek a kapufatámogató. Derby nézte, nézte a csíkos trikót, aztán lekevert neki egy nagy frászt. Majd elment hazafelé. • Részlet a szerzőnek a Móra Ferenc Könyvkiadónál jövőre megjelenő. Üveggolyó című kötetéből. Szomráky Sándor: FÚJT A SFÉL Ó valaki ment a hídon sziszegve fújt a szél sötét vizet kavart a szél és egy ember ment a hídon Még szálldosott néhány sirály fekete volt a éj hideg szomorú volt az éj s keringett még néhány sirály És nem volt akkor szeretőm oly fehér volt a part 6 megfagyott a tér a part és nem volt akkor szeretőm Bűnöm és már lelkem se volt lehullt a gyönge ég jeges utakra hullt az ég s a hídon már senki se volt Októberi rövidfilmek Az októberi rövidfilm termés zöme a magyar stúdiókból került ki. Az Életmű, Várnai György és Vajda Béla alkotása, egy leszűkített, kisszerű életcél kudarcáról szól, témáját a szatíra eszközeivel közelíti meg. A Kutyabaj szintén szatirikus éllel pellengérezi ki a kutyák dédelgetésének túlzásait, ugyanaltkor megértéssel szól a magányosokról, akik társat találnak az állatokban. A Tisztelet az öregasszonyoknak c. film arra hívja fel a figyelmünket, hogy az idős asszonyoknak tisztelettel kell visszaadni mindazt a gondoskodást. amivel egész életükben ők vettek körül bennünket. A levegő szennyeződése ellen emel szót Andor Tamás és ifj. Schiffer Pál filmje, a Riport közügyben. A kérdést a budapesti Elzett gyár korkrét példájával illusztrálja. Kis József Hermann Ottóról készített filmje (Hermann Ottó és a magyar pásztorkodás) bemutatja azt a hatalmas néprajzi anyagot is, amit a nagy tudós gyűjtött össze. _A Színek, formák, korszerűség környezetünk esztétikájáról szól, a Dámszarvas című természetfilm pedig a szarvasok életét mutatja be. A Kép című bolgár rajzfilm a képzőművészethez szélsőséges indulatokkal közeledőket nevetteti ki. A sznobok és a képrombolók közös vonását emeli ki, azt, hogy mindkét típus távol tartaná a művészetet azoktól, akikhez valójában szól. A Kis művészek nagy hangversenye című szovjet dokumentumfilm a széles körű ének-, zeneoktatás eredményességét bizonyítja a tallinni zeneiskolák jó példájával. A jugoszláv kisfilmesek egy gazdag szerb községben Azanjében forgatták a Csengő-bongó ház című filmet, amely a nagy anyagi áldozattal járó értelmetlen, olykor ízléstelen díszítőkedvet veszi célba. Egyúttal megmutatja az igazi szépségeket is, amelyeket az emberek néha nem is értékelnek megfelelően. TAMÁSI ÁRON:* DALOS MADÁR A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen, karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton s hús- vétkor a gazdag sárban. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke. Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy- is a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a ne- gvedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték s azokat, nekünk zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves karral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy béjárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenked- tek nékem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek t is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérvén. Bölcsen a kérőimet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz reá, ugy-é, fiam? — Biza nem — feleltem oly szomorán. mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. „ .Ugyanja Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a,képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálná. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyeztető napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között Az öreg helyett egy- egy vén kánya szólott néha s helyettem harkály rikkantott. miközben két fa között hidat repült. Hanem délten, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólta __ — Hasra áll a nap, hécskám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták' a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. — S hát aztán, iskola után mi akarnál lenni? — kérdezte. — Az még messze van — feleltem neki. — Messze, messze — folytatta az öreg, — de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkodni. Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egyideig. de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg: — Hát mi legyek. Lőrinc bácsi ? — Bátor s becsületes ember! — mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik. bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba és az égre terjed. — Jó-jó — mondottam neki, — de milyen a bátor ember? — Olyan, hogy jóban- rosszban ember tud maradni — felelte az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. — Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam-: — S a foglalkozás mindegy? — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám és így folytatta: — Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyik szerint könnyebben béjut a meny- nyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazrágot oszt. Hanem' inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember. egyszerre olyan izgatom áradott belém, hogy hevertem bői felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglal« DÖZSA-SOROZAT (GÄCSI MIHÁLY METSZETE)
