Szolnok Megyei Néplap, 1972. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 232. szám

1971. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP * 7 Boór András KESERGŐ Engedj futni rab világa Irodalmi titkok: A kisebbek Petőfiről... Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e úgy néha- néha rám? Ezt a friss és közvetlen újszerű költői levelet Pető­fi Sándor írta öccsének, az akkor 19 éves Petrovics Ist­vánnak. Az öreg Petrovics mindössze 34 éves volt, ami­kor Sándor után második fia. István 1825. augusztus 18-án Szabadszálláson meg­született. Ez időben ugyan az apa Kiskunfélegyházán volt mészáros, de felesége látogatóba ment a húgához Szabadszállásra, s itt történt a szülés. A szülők nagyon megőrül­tek másodszülött fiuknak, aki a gyönge, betegeskedő Sándor fiuk mellett olyan volt, mint egy kis vasgyúró. Hat éves korában már re­mekül lovagolt, s később is mint híres lovas a József nádor félévszázados jubile­umára rendezett lovasver­senyen, Jászberényben ezüst érmet nyert. A költő erről dicsekedve emlékezett meg pesti barátainak. Egyébként is a két testvér között mind­végig a legbensőségesebb és legmelegebb volt a viszony. Mikor a szabadságharc ki­tört, Petrovics István azon­nal beállott katonának. kozást ajánlotta volna bár­ki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi! — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna s beszélt is volna vé­le; sőt mintha virágos és har­matos füvet is kaszált vol­na véle, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra a sze­memet. Akár ha szerelmes kérdez­te volna a párjától, hogy szeretsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván: __ — Ismertem, igent Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hit­ben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort — Látta?! — kérdeztem. Az öreg a messzeségbe né­zett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze szálL Olyan messzire, ahol a való­ság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgy­fa lombjai között pillangó­zott, így folytatta a szót — Negyvenkilencben, mi­kor sírt a haza. hát én el­szöktem hazulról, hogy me­gyek katonának, Java nyár Előbb a Délvidéken mint közlegény harcolt a rá­cok ellen. Buda ostromában már főhadnagyként veit részt, majd századossá léptet­ték elő. A világosi fegyver- letétel után Petőfi Istvánt besorozták közlegénynek a császári hadseregbe, ahol rö­videsen altiszt lett. Külföl­di élete igen hányatott volt, de 1851-ben végre elbocsá­tották a szolgálatból, s ő hazajöhetett. Itthon Pétervá- radon telepedett le, és foly­tatta mesterségét. De a sors megint közbeszólt. Bevásár­lás végett 1853 elején Pestre jött, ahol Szendrey Júlia férjének, Horváth Árpádnak a lakásán elfogták, s össze­esküvés gyanúja miatt deg- radálásra és három évi sánc­munkára ítélték. Petőfi István a három éves fogság alatt tovább művelte magát. Már előzőleg perfek- tül megtanult németül, ké­sőbb elsajátította a francia nyelvet is, s tüzetesen tanul­mányozta a világirodalmat. Még egy évi utólagos katonai szolgálat után 1857-ben ke­rült haza. Jobb foglalkozás híján egyelőre Czimmermann Samu budapesti ügyvéd iro­dájában mint imok kereste kenyerét, közben a „Vasár­volt éppen, de pezsegettek az emberek is; s mint a fut­kosó szél. dalok jártak he- gyeken-völgyeken. — Hány esztendős volt akkor? — kérdeztem. De már meg is bántam, hogy belészóltam a beszéd­be, mert az öreg 'felém rez- zentette a szemét s hirte­len megrovással csak annyit mondott, hogy az anyaköny­vet otthon felejtette. — S aztán hogy volt? —* igyekeztem tovább. — Ügy volt, hogy kérde­zősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcollhassak, ahol leg­jobban nekem kedvem tart­ja Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimen­tem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én annak a tájék­nak a dombos részére kerül­tem, ahol termőföldek és ka­szálók feküdtek. No, őrköd­ve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és na­gyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is moz­golódtunk. hanem inkább a riagyranőtt törökbúzával ta­kargattuk magunkat. Csudán napi Újság” című folyóirat több versét hozza. 1857 szep­temberében Dánosra ment Gaylhoffer János földbirto­kos két kis fiához nevelő­nek. Itt ismerkedett meg ké­sőbbi feleségével, a ragyogó szépségű Gaylhoffer Antóni­ával, aki iránt komoly sze­relemre gyulladt. 1863 júniusában volt az eljegyzés, s ez év decembe­rében az esküvő Alsó-Nyár­egyházán. Mindenki azt hit­te. hogy a sírig együtt fog­nak élni boldogan. Nem így történt. A házasság nyolca­dik hetében Antónia örökre elhagyta a férjét, és többet soha nem találkoztak. Gyámfia halála után Pe­tőfi István alig mozdult ki a pusztáról. Az egyébként erős, egészséges ember 1880 elején mellgörcsről kezdett panaszkodni, s áprilisban barátai jelenlétében végren­deletet csinált. Dévaványai 400 holdas birtokát feleségé­nek, bátyja iratait pedig a Nemzeti Múzeumnak hagyo­mányozta. A végrendelet aláírása után elsápadt, el­akadt a szava, de néhány perc múlva magához tért. Negyednapra, május 1-én meghalt. Szívszélhűdés okoz­ta halálát 55 éves korában. egy ember volt közöttük, alt! sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s oda ment. Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk megett. a piros lovát. Különben sovány és cson­tos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen ka­tonának öltözve, mert pél­dának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy pa­rázs, akit folyton fú a szél. Nekem a szívem már igen dobogott — Az volt Petőfi, úgy-é?! — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is fe­lelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: — Néha egy-két sor verset mondott s néha nagyot ne­vetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tar­tottam. csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. írt va­lamit sebtiben a táskáján s közben-közben lobogó szem­mel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szembenlévő jege­nyefán megszólalt egy ma­dár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna in­dulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, fel­állt a fa tövéről s úgy né­zett fel ámulattal a jegenye­Nem születtem árvaság­ra Belefájdult már a sorsom Nyugalmamat mind el­osztom Varangy-árnyék húz a földre Odavonna mindörökre Megölhetne hogyha vár­nék Tapogatva mint a szán­dék Bemocskolná könnyű vé­rem Mielőtt a jót elérem Nem fonódna rám a hol­nap S megátkoznának a hol­tak Eressz el hát rab világa Nem születtem árvaság­. . .. ra fára. Ezt látván, mi is köze­lebb húzódtunk, hogy lás­suk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak pi­ros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a cso­dát, egyszer a költő felki­áltott, szólván; „Szabadsá­gunk madara!” Itt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy fel­menjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás ma­darat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia meg­indult felénk. S nekünk pa­rancs hangozván, hogy hú­zódjunk alkalmasabb hadál­lásba rögvest, valaki felkiál­tott a költőnek is a jegenye­fára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!” Ennyit mondván, hirtelen felült Lórin" bácsi és reám tekintett. — S aztán mi lett Petőfi­vel? — kérdeztem. — Gondolom, onnét elre­pült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk és pontot tett a föld­re • Szeptember hónapban volt Ta­mási Áron születésének „ 75, év­fordulói». Pillantás a képernyőre Foci vagy Hamlet K ülönböző országok különböző számításai szerint a fe- levíziótulajdonosok’ adásnaponként 2—3—4 órát né­zik a képernyőt. Magyar statisztikák nincsenek, de ezektől az átlagoktól nem nagyon térünk el mi sem. S rá­adásul most már itt a második csatorna, semmi akadálya annak, hogy akár még többet üljünk a készülék előtt. Vagy talán kevesebbet? Igen. valószínűleg kevesebbet. Erre vonatkozóan is többnyire még csak külföldi tapaszta­latok szolgálnak bizonyítékul, de minden jel szerint a több csatorna — kevesebb tévénézést jelent Az adapterrel, tehát a második csatorna vételére alkalmas berendezéssel ren­delkező magyar családok is hasonló jelenségről számolnak be. Mi lehet az oka ennek a furcsa, a várakozásokkal el­lentétes jelenségnek? Tudományos vizsgálódások híján in­kább csak találgatni lehet. A legvalószínűbb az a lélektani magyarázat amelyik így érvel; akinek két vagy több csa­tornája van, az válogatni kényszerül. (Legalábbis a párhu­zamos adások idején.) Vagy az egyiket nézi, vagy a mási­kat, mert egy szobában két készülék két adással nehezen elképzelhető és élvezhetetlen szörnyűség. Aki viszont vá- ’ lógat és ezzel mérlegel: ez jobb, ez engem jobban érdé-; kel, amaz rosszabb, érdektelenebb, az könnyen választ egy harmadik megoldást: egyiket se nézi, mert egyik műsor sem tetszik. Könnyebben és főleg gyakrabban előfordul majd, hogy az adás elejétől a végéig működő készülék helyett ‘ a képernyő üres marad. Jó, a néző választ az első, a második csatorna vagy , a harmadik lehetőség: a kikapcsolás között. De mit tegyen ' a televízió, hogy ne keltsen naponta felháborodást amiért olyan műsorokat sugároz párhuzamban, amelyek közül egyik ; is, másik is sokakat érdekel, vagy netán olyanokat, ame­lyek a nézők jelentős részét hidegen hagyják? Meg merje-e kockáztatni a műsorszerkesztés, hogy amikor válogatott labdarúgó mérkőzés megy majd az egyik csatornán, ugyan­akkor sugározzák a másikon az Angyalt? Vagy adhat-e; mondjuk, közgazdasági vitaműsort az egyik csatornán, ami­kor a másik egy Beethoven-hangversenyt közvetít? Ám még egy olyan eszményinek tartott megoldást is problematikus, amikor például a labdarúgó mérkőzéssel párhuzamosan egy Shakespeare-drámát közvetítenek. Hiszen így nagyon sok, a labdarúgásért rajongó nézőt megfosztanának attól a le­hetőségtől. amivel egyébként szívesen élnének — ha nem lenne ugyanakkor a foci, — hogy tudniillik megnézzék a Hamletet. Már-már ügy látszik: nincs is jó megoldás. Némi bizakodásra csak az adhat okot. hogy kezdetben az egy csatorna műsorösszeállítása is ilyen gondokat és ilyen jellegű kifogásokat eredményezett Miért nem adnak több focit? — miért adnak ilyen sok focit? Miért nem a rádió közvetíti csak a szimfonikus hangversenyeket? — miért nem szerepelnek gyakrabban a Magyar Televízió képernyőjén a világhírű hazai és külföldi muzsikusok? Miért nem adják a fő műsoridőben, amikor mindenki meg­nézheti a fontos, a nevelő hatású képzőművészeti műsoro­kat? — miért mutatnak annyi szövegelő embert a fő mű­soridőben? íme, egy kis töredéke az egymásnak ellentmon­dó kívánságoknak, amelyek között nem lehet egyszerűen szótöbbséggel dönteni, mert nemcsak az lehet jó, értékes, hasznos, amit a többség kíván, a kisebbségnek Is lehetnek fontos, figyelemre és kielégítésre érdemes kívánságai. , H ozzá kell szoknunk — s a Magyar Televízió másfél évtizede után talán már hozzá is szoktunk, — hogy a képernyő a szobában nem helyettesíthet mindent: könyvet, filmet, színházat, barátot — s a családot. A tele­vízió kitűnő, friss, mozgó-élő újság, nagyszerű tanító, is­meretterjesztő, tájékoztató szervezet, jó szórakozást nyújtó művészi eszköz. Hatékonyabb és erőszakosabb a hagyomá­nyos eszközöknél. hiszen legmeghittebb környezetünkbe; gyakran még a hálószobánkba is betolakszik. De végülis csak egy eszköz, a sok-sok más között Kizárólagossága olyan szellemi gyomorrontáshoz, sőt általános sorvadáshoz vezethet, mint ha valaki elhatározná, hogy minek neki any- nyiféle eledel, a jövőben csakis habcsókot és kolbászt eszik szalonnával. Igaz, a televízióban, átvitt értelemben, van hab­csók is, meg kolbász is, meg más is. de végül mégis csak egyféle menü ez, időnként meg kell próbálni más kony­háról étkezni. Tizenöt év után rá kellett jönnünk, hogy ezt kívánja szellemi egészségünk, Bernáth László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom