Szolnok Megyei Néplap, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. szeptember 10. Hallama Erzsébet: fr CIPÓ ELEGIA S ekkor — roppant sematikus képzettársításként — fölmerül az emlékezetemben egy másik cipő. Egy gombos barna fél. Öröklött vagy használtan vásárolt cipő volt. s ott. ahol a kis- ujjat kellett védenie, mind vékonyabbá' és vékonyabbá vált a bőr. De a rést nem lehetett rögtön meglátni, és a cipő — közönséges fűző helyett — parányi gombba’ csukódott, bőre pedig egyenesen bársonyos volt. Én annak éreztem. Akkor már gimnazista voltam. mert emlékszem, hogy a gimnáziumhoz vezetett az az út. amelyen a tócsákat kerülgettem gyönyörűszép gombos barna félcipőmben... S miközben ez az elégi- kus időzavar teljesen elhatalmasodik rajtam, a sors összehoz egy nőismerősömmel. Túl van a negyvenen, de csinos, jólöltözött és ugyancsak csinos kamaszlánya van. Nekiszegezem a kérdést: — Vissza tudnál emlékezni, milyen cipőd volt tizenhat éves korodban? A nő először lebiggyeszti a száját, sematikusnak és fölöslegesnek tartja a kérdést. Ráadásul hirtelenjében nem is tud olvan messzire visszaemlékezni. Némi sürgetés után egy- szercsak elváltozik az arca. oldódik, kiderül. — Hogyne emlékeznék! — mondja végül boldogan. — A háború után nemi sen volt ilyen, hogy cipő... rongyból, vászonból varrt, kötött papucsban jártunk... De az én édesapám nagyon ügyes ember volt! Tudod aranykeze volt neki! Szerzett valahonnét ilyen fecni bőrdarabokat, ni! És faragott talpat fából. De nem akármilyent. hanem szép kerekorrút, két részből, úgy hogy még hajolt is az a fatalp! Arra szögezte rá a bőröket. Olyanforma volt, mint manapság ezeken a drága sarukon, kicifrázta- lyuggatta a bőrcsíkokat... Jaj, te. hogy én milyen büszke voltam a cipőmre! Nem klumpa volt ám. hanem amolyan szandálféle... Hogy irigyeltek a lányok! Emlékszem, volt a faluban egy lány.... Állunk ott a napsütötte utcán és ki-ki a maga hajdani büszkeségére gondol. Én a gombos félre, ő a bőrfecnikből gyártott fatalpúra. Egy boltajtón frissen pörkölt kávé illata árad ki. A napsugarak vakítóan villannak az autólámpákon, szélvédőkön. Két motorzaj között hallani, hogy valahol búg egy ventillátor. Miniszoknyás ifjú anya magas kocsiban alvó gyereket tol és közben málnafagylaltot nyalogat. Szívfájdítóan mai pillanat. Az élet mindenkori kedves külsőségei, gondolom. Nincs ennek a dolognak tanulsága az égvilágon semmi. — Mennyire sajnálom; hogy nincs meg! — sóhajt mellettem ez az asszony, akiről senki sem hinné, hogy klumpákban és bocskorok- ban járt valamikor. — Megmutathatnám Klárikának... tudod, az ember csak rohan és rohan és közben beszél össze-vissza és nem is gondolja, hogy... — a befejezetlen mondat romjai fölött legyint egyet és azt mondja: —gyere.együnk egy fagylaltot! Elégia gondolom magamban, legalább egv röpke elégia a hajdani klumpák, pántos fapapucsok, házilag gyártott bocskorok. zsibo- gón vásárolt gombos cipők lötyögő-billegő magassarkú cipők. kidőlt oldalú, megfoltozott cipők, lyukastalpü cipők, kislány-álom cipők és soha-meg-nem-kapott cipők súbalma fölött. PALICZ JÓZSEF RÉZKARCA LILLI PROMET Egy este Gurzufban Kanyargó, szűk utcácskák, teraszos kertek, falba épített titokzatos kiskapuk. Minden sarkon festőket látok, akik vásznaikon magukkal viszik e kanyargó, szűk utcácskákat. a teraszos kerteket, a falba épített titokzatos kiskapukat. Ádálárü. Két fekete szikla, két elvarázsolt fivér izzik a tengerben, szikrázó, esteledő lobogásban. Árnyékuk — maga a vak bizonytalanság homálya, árnyékuk — lázas, mint a tűnő nap zsarátnoka, árnyékuk — ránk borul. A csónakkikötő réges- rég tönkrement hídján állunk, és a sziklák előttünk lebegnek. Sötétbe burkolóztak a kertek s a két komor tengeri testvér is. El akarták lopni a szerelmet és Nemfolisz. a varázsló kővé dermesztette őket. Hullámok remegnek lábaimnál. Félek tőled. Nemfolisz! A festők még mindigaz esti nap vérét meg a tenger kék lelkét varázsolják maguk elé. Szerelmem tekintetében a Holnapot keresem. De nem találom. Nekünk nincs holnapunk. Életem, életéhez, csupán egyetlen este hídján fut át. Így szól hozzám: — Menjünk! El kell érnünk az autóbuszt! Mindössze ennyit mondok: — Mit tehetnék? Ideje indulni. Bár úgy ‘ szeretnék szüntelen ezen a rozoga kikö- tőhídon állni és a tengert nézni. Azért, mert magam is olyan vagyok, mint a tenger! Tenger, csak nem gondolod, hogy nem érzem, mennyi vihar rejtőzik boldog víztükröd alatt, hullámaid alatt., melyek most oly nyugodtan ölelik gymást e híd előtt? Ugyanolyan vagyok, ugyanolyan mint amilyen te vagy. tenger. Észt eredetiből fordította: Balázs Éva Besze Imre: Nyárutó Érett örömben nevet a nyár, nevet, pedig fejét beszőtte az ősz-elő póknyála már — langyos por száll a délelőttre. Tépett iramban reped a föld, pára táncol a tarlón szelíden, öregek járják a temetőt — > felhő dagad a víztükörben. Fölöttem riadt gerle száll csőrében ázott szalmaszál — egy pitypang-sátor szétterül, kezet fog velem a halál. A tücsök szerenádot ad, s elhallgat, szárnyába harap, elalszik. Álmodna talán? Harmat ragyog a homlokán. Egy hétköznap délelőtt ült ki a kirakatba a Cipő Fajtája büszkesége volt. Meleg meggyvörösben ragyogott. A többi cipő úgy kuporgott az árcéduláján, mint a bizonytalan szobrok a talapzatukon de ez nem. Ez lebegett a levegőben. s mögötte, mintegy mellékesen, hanyag Eleganciával ott lebegett az árcédulája is. Az is olyan volt, mint egy diszkrét suttogás, pár forint választotta el az ezrestől. Csodáltam még egy kicsit a c,ipőt. Műalkotás volt. És közkincs volt. azért ragyogott csorduló meggvszí- "e az üveg mögött, hogy el ringassa egy-egy pillanatra a szívünket. az élet rohanása közben megpihenő járóke’Ük szívét.. Egy rövidlátó nő is érkezett, legyökerezett a lába, nyomban a Cipőre nézett. Közelhajolt az üveghez, úgy olvasta el a lebegő árcédulát. Oh mmm — mondta a rövidlátó nő s ebben a nyögésben tengernyi élet- tapasztalat és megbékélés zengett. Később megfeledkeztem a cipőről. Mígnem koradélután. a lejtős utca sarkán kibújva — ott jön velem szemben. Villan a poros aszfalton, mint az éretthú- sú meggy a falevelek között. Karcsú bokában napsütötte térdben és falatnvi szoknyában folytatódik. Lent, a piszkos földön mászkál a Cipő. ez a méltatlan műalkotás... A csinos lányka meglebegteti hajfüggönyét és kacag. Egy nagy táskád másik mond valamit neki és ő is kacag. Hátraszólnak az utánuk jövőknek és azok is kacagnak. S e vidám kamaszlány csapatban csupa csinos cipő, csattos cipő. vastagsarkú cipő, leffentyűs cipő. új cipő. Az élen a falatszoknyásé, az a legeslegújabb. Kőbányai György: ................ " S ZABÓ ÁGNES RAJZA. Augusztus végi randevú Mária egy augusztus végi éjjel égzengésre ébredt. Zápor vert, egyszerre hűvös lett, friss a levegő (tán biz künn már faleveleket csónakáztatnak az esőpatakok?), fázott a könnyű takaró alatt, amely az este még teher volt, fel kellett kelnie, előszedni a paplant. Ezen az éjjelen nehezen aludt el, ekkor határozta el, mégiscsak megpróbálja; válaszol egy házassági hirdetésre. Ezt aztán úgy mesélte el ez a nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy barátnőmmel, képzeld, leültünk azzal az alakkal és hogy nevettünk!... Az az alak pedig eljött egy délután a megbeszélt helyre — kis cukrászda Budán, mert ez így szokás —, benyitott és csengetett kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis uzsonnázóasztalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, percre tétován, ő, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szívet keres és 182 centi magas és 42 éves és most itt véli meglelni azt a lelkiekben gazdag, intelligens elvált vagy özvegy asszonyt, aki.-, — hogy ez milyen mulatságos volt! Ott ült Mária — meséli — barátnője mellett, és „úgy nevettünk, de csak magunkban”, hogy ez a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka és kopaszodott is, eltévedten, báván áll ebben a finom budai cukrászdában — aki ilyeneket be tud adni egy újsághoz; „megértő szivet keres és lelkiekben gazdag!”. — Megsajnáltuk azt a lak- lit — folytatta Mária —, barátnőm felállt, odalépett hozzá és megkérdezte — de csak úgy pukkadozott —: „A sokat csalódott szív?” ö erre komolyan válaszolt; „Igen, asszonyom, önt keresem?” Én csak kalauzolom — mondotta, na, jöjjön: a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk az az ember — csak hallgattam, mi lesz most, micsoda mulatság, micsoda cirkusz? Hallgattunk mi lányok, de nem is bántott a csend, mert beszélt az az ember, lélegzetet sem kihagyva, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan minél többet, mint csőd előtt a kereskedő az utolsó üzletnél, % amellyel, ha sikerül, fennmaradását, életét prolongálhatja még, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, most ne kérdezzük, önálló ember, maga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozíciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kapja viszonzásul is, de külön él, a válás már elindult. Hát a felesége! Nem értette meg, mindig csak legyint, ha lelkiekre, komoly beszédre kerül a szó — mert őnála a legfontosabbak a lelkiek, a szellemiek —, kineveti, más utakon jár, már azt is mondta néki: „Legyünk tekintettel egymásra, ne untass, Géza!” Mert ő művésziélek, nem kér mást. csak megértő. meghallgató szívet. Képzeld, így beszélt, ilyen mézesen-mázosan az az ember — mentegetőzve, pirulva vallja Mária, hogy eljött az ősz, amikor tükörbe kellett már néznie és fázott egyedül, s el kellett mennie, leülni egy újsághirdetés mellé. mondotta szomorúan Mária. Nevetni vág rohanni kellett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz így beszéljen! És hogy félt, sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert ő, bevallja — ner akar semmit sem elhallgatni —, van néki egy szenvedélye: a zene rabja. És meg sem várta a választ, már folytatta: a zene vígasztal, a zene minden. Ö már zenét is szerez. Most jár egy emberhez az István útra, aki kottaírásra tanítja. Mert az ő lelke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, ő meg elővesz egv hzr.gjeny- füzetet: ezek az első munkái. Van egy citerája, azzal penget; zenét hallgatnánk majd, mit szólok hozzá? „Nem értek hozzá. nem érdekel, botfülem van!” Hát mondhattam mást, bele az arcába, mert nagyon feszített a nevetés — magyarázta tréfával bukását Mária, aki hajdan tanostat- ta magát egy jegyéit, hogy meghallgathassa Ruggiero Riccit, s este odaállt a Városi Színházhoz sorba, hogy reggel jegyet kapjon Galli-Curcihoz, mert Mária, szegény, már akkor is önálló, modern lány volt. Képzeld! Sóbálvány lett egy pillanatra, vörös sóbálvány, kigyulladt az egész arca és gyöngyözni kezdett, brrr, micsoda ember, de aztán kapkodva sietett, hogy véglegesen el ne rontson valamit: nem számít az. mondotta, attól még én igen jó feleség lehetek. Azért, mert néki ez a szenvedélye, mert ő egy ilyen művészlelkű ember. ne gondoljam, hogy az életet csak elvontan, szellemiekben látja, ő szeret szórakozni. kirándulni: hát kirándulni, a heavek közé menni, szeretek-e? Fulladozni kellett már, micsoda hecc volt ezt az embert nyúzni, hallgatni — mesélte Mária — a végén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk, legyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mész el? — kérdeztem csendben Máriát, mert láttam, elfáradt, késő virág, lehajtott. I Szomorúan emelte szemét — egyedül van, hosszú ősz jön. hosszú tél — és lassan mondta: elmegyek, de hidd el, csak mert más dolgom úgy sincs, nevetni, mulatni elmegyek, mi minden tücs- köt-bogarat össze tud fecsegni egy ilyen emberi ,., Ó3Í9V
