Szolnok Megyei Néplap, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

1972. szeptember 10.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Pillantás a képernyőre (7)

Vetélkedünk, zsűrizünk

Az ember már nem tudja úgy kinyitni a tévékészülékét, hogy ne ülnének gyöngyöző homloké versenyzők a kamerák előtt, a kellemkedően mosolygó zsűriről és az erőltetetten csevegő játékvezetőről nem is beszélve. A közelmúltban ért véget az aktuális táncdalfesztivál. Előtte alig volt időnk kipihenni a „Ki mit tud?” véget nem érő elődöntőit, s közben, az Elő- olimpia vetélkedő sportegyesületeinek szurkolhattunk, miközben csak úgy, mellékesen, a „Kell a jó könyv” ügyében törhettük a fejünket, kéthetenként meg a „Kétszer kettő” kérdésein. S most a régi „nagyokról”, a budapesti kerületek, „Fekete, fehér, igen, nem” című versenyéről a „Riporter kerestetik”-ről vagy a „Tizenkét szék”-ről ne is beszéljünk...

A magyar televízió történetének jövendőbeli krónikása akar így is „korszakolhatja” az idő múlását: ez még az első Ki mit tud, Kern András és Hacky Tamás előtt történt. Ez Horváth János és az első Riporter kerestetik, ez Vitray Tizenkét székes remeklése után esett meg. Az az ügy pedig éppen az első, villanyszavazás előtti napon történt.

Minden tréfa nélkül: A nézőnek lassan,- lassan az a benyomása, hogy a tévé műsorának lényege egy véget nem érő kvíz, azaz Kérdezz—Felelek játéksorozat. Mert kvíz volt a játéktípus neve az idősebb tévés országokban, ahol dupla vagy semmi alapon, elsősorban Amerikában elég nagy pénzösszegeket lehetett nyerni, míg ki nem derült, egy fenomenális nyertesről, hogy bölcsességét bizonyos kérdések előzetes ismeretében fitogtathatta. A megfelelő honoráriumot természetesen ő biztosította a kérdések szállítóinak.

Miért terjedt el és vált nálunk eny- nyire szerves részévé a műsornak? Talán a divat, merthogy máshol is csinálták? Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: ezért is. Az induló magyar televízió az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején onnan szerzett be tapasztalatokat, ahol ilyenek egyáltalán voltak. S tegyük mindjárt hozzá: már az első perctől kezdve nem pusztán másolták a külföldi példákat; Csupán az ötlet lényegét vették át: a nyilvános vetélkedőt. A tartalom más volt. (A nyeremények mértéke is, persze, de ez nemcsak a mi tévénk szegényesebb eklézsiája, hanem jobb ízlése miatt is történt így.)

Igenám, de micsoda divat az, amelyik évek, sőt évtizedek múlásával sem avul el? Sőt, újabb és újabb ága-boga nő, s valóban már a túlburjánzás, mindent elhárítás veszélyeivel fenyegeti a műsort. Nyilvánvaló, hogy ebben a magyar televízió ismeretterjesztő, népművelő ambíciói is „ludasak”. Mert azt elöljáróban le kell szögezni, hogy a mi televíziónk sok nyugati ország — nem is csak üzleti, magán —, állami adóitól egyebek közt abban is különbözik, hogy az ismeretterjesztést, a népművelést megszületése pillanatától legfontosabb feladatának tekintette. Mivel a nézők jelentős része viszont nem azért vette a készüléket, hogy a lakásán népműveljék, a tévé munkatársainak mindmáig egyik legnagyobb gondja: úgy terjesszenek ismereteket, hogy az egyben szórakoztasson is. A vetélkedőknél, versenyeknél pedig alig van, szórakoztatóbb formája az ismeretterjesztésnek.

Igen, de miért? Valóban: ha néha berzenkedünk is az egymásba érő vetélkedősorozatok miatt, azért a jobban sikerültek azonnal odaszögeznek bennünket a készülékek elé. Mi lehet ennek az oka? Valószínűleg az, hogy a vetélkedő olyan műsortípus, amely a leginkább ad módot: ne csak nézők, résztvevők is legyünk. Méghozzá a legelőkelőbb résztvevők, azaz: zsűritagok. S ehhez ki sem kell menni szobánkból, sőt levelet írni, vagy villany- kapcsolót nyomogatni sem feltétlenül szükséges. Elég ülni és szavazni. Mert valljuk meg: mindannyian, mindig szavazunk.

Mi is emeljük a pontozótáblát a műkorcsolyázók páros futása után, a táncdal végén, mi is elhatározzuk, hogy cseréljen-e helyet a széken ülő pikulás a hegedűssel, sőt azt is megmondjuk, hogy a kémiából vetélkedők közül kinek kellett volna egy ponttal többet adni, kitől kellene egyet levonni. Pedig ugye, abszolúte nem értünk a kémiához... (A kétmillió készüléktulajdonosból legalább egymillió 800 ezer bizonyosan nem.)

Akkor hát miféle dilettáns alapon szavazunk, döntünk, s persze, szidjuk a zsűrit az általunk helytelennek tartott döntések miatt? Van erre a leghalványabb alapunk is? Van. S ez e játékok örök népszerűségének titka.

Mi történik velünk lélektanilag, miközben a vetélkedőt nézzük? Látunk egy versenyzőt — vagy többet —, amint töpreng, próbálkozik, énekel vagy táncol, sípot fúj vagy esztergál. (Ilyen vetélkedő is volt.) Látunk egy embert, egy bizonyos emberi tevékenység közben. S ez akkor is nagyon sokat elárul egy emberről, ha mi, a nézők magát a tevékenységet nem értjük, vagy nincs képességünk hozzá. A televízió ráadásul a képernyő mikroszkópja alatt valósággal felnagyítja, s ezért leleplezőbben mutatja meg az embert, mintha személyesen találkoznánk vele. (Már csak azért is, mert nemcsak a 'két szemünkkel, hanem három operatőr jóvoltából, három kamerával figyelik ezt a tevékenykedő embert, tehát mindig a legjellemzőbb oldaláról.

Így aztán mi, odahaza, a szobánkban emberekről alkotunk véleményt. Eldöntjük, kit tartunk szépnek, csúnyának, rokon-, vagy ellenszenvesnek, okosnak, ügyetlennek és így tovább. Persze, mindehhez valami keveset arról is kell tudni, amit ezek az emberek művelnek. Ebben azonban segítségünkre vannak a zsűritag „kollégák”, akik az adott kérdésekben szakértők, s akik személyesen ott ülnek a kamerák előtt. Ök adnak nekünk mércét, néhány nem túl ördöngős szakmai szempontot, amely a mérce alkalmazásához szükséges. Választhatunk hát a ' szereplők közül, s ítélhetünk. S ez egyáltalán nem komikus nagyzolás, dilettáns vezérkedés: ez természetes, demokratikus érzékünk igénye. (Nem véletlen, hogy a villanyszavazások többnyire nagyon igazságosak.)

A felnőtt állampolgár önállóságának, választási szabadságának jó érzését, a sport- verseny izgalmát és a legkellemesebb ismeretszerzési módot nyújtja számunkra a vetélkedő műsor. Ezért joggal berzenkedünk ugyan ügyetlen játékvezetők, túlkomplikált kérdések, érdektelen tétek miatt, — de aligha lehet kétséges, hogy a jövőben is a televízió egyik alapvető típusműsora marad a játékos-komoly, tu- dást-ügyességet igénylő nyilvános vetélkedő.

Bernáth László

BOKROS LÁSZLÓ RAJZA

Petőfi - Dunavecsén

Dunavecsén, a nevezetes Bács megyei Petőfi emlékhelyen is készülnek a költő születésének 150. évfordulójára.

Petőfi 1840 és 44 között gyakran megfordult Dunavecsén, ahol apjának mészárszéke volt. Már 1841 tavaszán, nyarán is, keserves országjárás közben gyakran visz- sza-visszatér szülei házába. Hányatott élete akkor ér nyugalmasabb szakaszba, amikor hosszabb időt — két hónapot tölt 1844 áprilisától júniusig szüleinél, Dunavecsén. Halhatatlan versek őrzik ennek az időnek

emlékét. Egy estém otthon; Szülőimhez; István öcsémhez. S őrzi egy lány neve is, Nagy Zsuzsikáé, akit plátóian ölelt körül verseivel a költő (Álmodom-e?, Éjjel, Zsuzsikához).

Az idén az egykori mészárszékben tájmúzeumot rendezett be a dunavecsei tanács. Abban a házban pedig, amelyben Petőfi Sándor megismerkedett Nagy Zsuzsikával, Vasberényi Géza Petőfi-kutató magánmúzeumot létesített a költő tiszteletére.

Vasberényi' Géza korhűen rendezte be Nagyék házát. Azokban a szobákban, ahol a költő Zsuzsikával találkozott, sok Petőfi-emlék látható: verseskötetek, korabeli rézmetszetek, bútorok és iratok

Bizonyítvány — iskolalátogatás nélkül

Nemrég a televízió egyik riportműsora ismételten — s már sokadszor! — felhívta a közvélemény figyelmét hazai gazdasági, társadalmi és kulturális életünk egyik fontos, mindeddig megoldatlan problémájára: másfél

millió felnőtt dolgozónk nélkülözi a korunk megkívánta alapműveltséget, vagyis nem végezte el a nyolc általános osztályt. S még ez is voltaképpen szépítő statisztika eredménye; ha egész, 16 éven felüli, még dolgozó lakosságunkat vesszük figyelembe, ez a szám két és fél milliónál is nagyobb — az általános iskolát nem végzettek aránya meghaladja az 50 százalékot.

Nem is várható egyhamar javulás. Száz közül nyolc- kilenc gyermek nem szerzi meg tanköteles korának túllépéséig a nyolcadikos végbizonyítványt. az „ominózus” kategóriába tartozók tehát minduntalan „újratermelődnek”. A dolgozók esti iskoláiban továbbtanulók száma pedig máig az 1964. évinek egy ötödére zsugorodott (az állandó csökkenés tendenciája csak a legutóbbi tanévben szűnt meg. de ez nem sokat változtat a lényegen).

E jelenség okait nem elemezhetjük, csak néhány körülményt említünk meg, a továbbiak jobb megértése végett. Egyrészt: mai viszonyaink között a legtöbb dolgozót még semmiféle egzisztenciális érdek nem serkenti hiányos alapműveltségének sok ádozatot kívánó, munka melletti pótlására. Másrészt: a már nem fiatal dolgozó emberek többsége viszolyog az iskolapadtól, a leckefelmondástól. esetleg a „besze- kundázástól” társai előtt. S ez az idegenkedés a felnőtt- oktatás hagyományos formáitól lélektanilag érthető, noha eredményességükre ékes bizonyíték: az utóbbi húsz évben kereken fél millióan szerezték meg ilyen úton nyolc általános végzettségüket, s közülük több mint kétszázezren közép- és felső fokon tanultak tovább.

Bizonyos azonban: manapság már égetően szükség van a felnőttoktatás új, korszerűbb ,az életkorhoz jobban alkalmazkodó formáinak, módszereinek megteremtésére. valamint a tanterv, a tananyag módosítására is. Ezen éppen mostanában fáradoznak közoktatásunk illetékes szakemberei; olyan gyors változás azonban, amilyet az élet sürget, ettől nem várható.

E nehéz, ellentmondásos helyzetben siet az iskola- rendszerű felnőttoktatás segítségére a népművelés, a maga sajátos eszközeivel. Amit kínál, az pillanatnyilag egyik legjárhatóbb útnak látszik.

Alapot teremtett hozzá az 1966-ban kelt művelődésügyi miniszteri utasítás, amely a dolgozók esti iskoláiban lehetővé tette az úgynevezett osztályozó- illetve magánvizsgákat Ezekre minden iskolalátogatás nélkül, egyéni tanulással lehet felkészülni, eredményes elvégzésükért a szokásos bizonyítvány jár. Az akalommal azonban jóidéig csak kevesen éltek, hiszen nehéz minden irányítás nélkül, odahaza, csupán tankönyvekből elsajátítani a kötelező anyagot. így született meg az a népművelői elgondolás, hogy közös foglalkozásokkal segítsék az egyéni felkészülést, kis létszámú. pedagógusok által vezetett csoportokban. S megindultak az első, teljesen spontán kísérletek, magánvizsgára előkészítő tanfolyamok néhány budapesti nagyüzemben és a Nógrád megyei Mizserfa bányatelepen. A kezdeményezést felkarolta magáévá tette a Népművelési Intézet és az Országos Pedagógiai Intézet. Irányításukkal immár szervezetten folyt tovább a kísérlet a Ganz-MÁVAG-ban és a salgótarjáni kohász művelődési központban az

ipari, Tolna megyében pedig a mezőgazdasági dolgozók körében.

Az előkészítők külső, de lényeges vonása: a jelentkezők nem iskolapadban ülnek, hanem a helyi művelődési ház vagy klub barátságos környezetében közösen beszélik meg a tananyaggal kapcsolatos problémáikat. Nincs felelés, kikérdezés; a foglalkozást vezető pedagógus csak az anyag főbb ösz- szefüggéseit magyarázza meg, s válaszol a kérdésekre. A cél: a hallgatók tanuljanak meg tanulni, sajátítsák el az anyag önálló feldolgozásához szükséges készségeket. E tanfolyamok, amelyeknek költségeit a népművelési intézmények fedezik, általában 92 órások, gyakorlatilag tehát egy oktatási éven belül. a mezőgazdasági vidékeken pedig — a foglalkozások némi sűrítésével — ősztől tavaszig két, egymást követő évfolyam is elvégezhető. Ma már elmondhatjuk: az eddigi kísérletek jórészt beváltak, tervezik is elterjesztésüket más megyékben illetve üzemekben.

De nem ez az egyetlen módja annak a segítségnek, amelyet a közművelődési szervek nyújtanak a felnőtt- oktatáshoz. Évente csaknem kétszáz ezren vesznek részt például a művelődési otthonokban szervezett, az esti oktatást kiegészítő, szaktárgyi tanfolyamokon.

Országosan mintegy 120 000 Országosan mintegy 120 ezer tagja van a művelődési otthonokban fenntartott, négyezernyi tudományos szakkörnek amelyek végső fokon szintén a felnőttoktatást segítik.

A közművelődés így

teljesíti egyik alapvető feladatát. a felnőttnevelést; így járul hozzá — a közoktatás néhány tennivalójának ideiglenes átvállalásával is — a dolgozó tömegek műveltségi színvonalának minél gyorsabb emeléséhez.

G. Szabó László