Szolnok Megyei Néplap, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
Szolnok megyei Néplap szatirikus melléklete 520. csípés Felnőttek és gyerekek — Papa — dicsekszik a lök. Nagyszerű gyerek vagy. kisfiú. — Készítettem egy És honnan vetted a húrokat, hegedűt. — A zongorából... FÉLREÉRTÉS (A Wochenpresse-ből) — Hát ennek igazán örüAz étterem, aránylag üres volt. Leültem az ablak mellé és vártam a pincért, öt perc múlva jött is, s átható pillantással végigmért, aztán megkérdezte: — Enni óhajt? — Igen. — Értem — bólintott. — Mindent megteszünk, amit csak lehet. — Köszönöm — suttogtam meghatódva. — Legyen szíves, hozzon egy üveg sört... — Hideget? — Természetesen. — Megpróbálom. Egy üveggel? — Egy üveggel. — Talán sikerül — biztatott határozottan, és rám kacsintott. Kacsintása ravasz és titokzatos volt. Értésemre adta, hogy a sör mily ritka luxus. A sörgyárak a tatarozás miatt alig- alig termelnek, egy üveg sör aranyat ér, egyszerűen hiánycikk, de NEKEM ö megszerzi... — Ezenkívül kérek egy adag borscsot. Elfehéredett. De azért így felelt: Ezúttal jobb szemével kacsintott rám. — Tökéletesen értem. — Valóban bors— Valóban. — És melegen? — Szeretném... — Tányérban? — Így szoktam... — Tejföllel? — Ha lehetne... ma pedig hagymából. Hosszan elgondolkozott. sóhajtott, majd így szólt: — Megpróbáljuk. De csak magáért! — És esetGr. Gorin: Mindent a vendégért — Megpróbáljuk — suttogta. Ne nyugtalankodjék. — És újra kacsintott. Kacsintása elárulta, hogy a borscs csuda nagy ritkaság. A szakácsok már nem is főzik, mert a mandolinozás sokkal előbbreva- ló. Persze van egy poltavai borscspe- cialistájuk, egy vénséges öregasz- szony, akiért. — csakis MIATTAM — különrepülögő- pet küldenek, hogy megehessem a tányér borsosomat. — Másodiknak bifszteket kérek — kockáztattam meg. — Hagymásán. A pincér fogait csikorgatva visszakérdezett: — Húsból legyen? — Igen. A hagytintett hozzá. Ezzel a csettin- téssel értésemre adta, hogy mekkora áldozatsorozatra kész értem, s hogy a bifszteket már ember- emlékezet óta nem rendelik, így ahhoz, hogy én most bifszteket ehessek, konzultálniuk kell a Tudományos Akadémiával, a légierővel, nemkülönben a Moszfilmstúdióval. De hát ÉRTEM bármit megtesznek. — Mást nem kér? — Nem. — Rendben, öt perc múlva itt leszek — mondta, s olyan ünnepélyes tekintettel nézett rám, amelyből kiviláglott: hihetetlen vállalkozásra képes értem, mivel a többiek órákon át ücsörögnek itt, várnak éhesen, szomjasan, mert ugye ebédidőben az embernek annyi ideje van. hogy nyugodtan szerelemre gerjedhet, házasodhat, sőt itt helyben az utód ■ érkezését is megvárhatja. Mindennek tudatában költöttem el ebédemet, s mikor felálltam, azt mondtam a pincérnek: — Nem is tudom hogyan háláljam meg... Amit értem tett, azt halálomig nem felejtem el. Menynyivel tartozom? — Egy rubel huszonegy kopek. Azzal markába pottyantottam a kért összeget és kezet ráztam vele. Semmi több. Ezzel a kézfogással adtam értésére, hogy nem akárhogyan bánok én vele, hiszen a pénz manapság nagy kincs, a pénzverdéből a tatarozás miatt alig-alig kerül ki valami, így hát én fizetés nélkül is távozhatnék, dehát ŐÉRTE akkora áldozatra kész vagyok, hogy pontosan kifizetem az egy rubel huszonnégy kopejkát. Fordította: Baraté Rozália ☆ — És hogy megy az iskola? — Jól, de el se tudod kép* zelni, papa, mennyire irigy*1 kediK rád a tanítóbácsi. — Miért? — Már többször fülönfo- gott és azt modnta; „Ha az apád lennék...” * Az autó eltűnt a garázs elől. A papa megkérdezi a kisfiát, aki ott játszadozik a közelben: — Nem láttál valakit errefelé? — De igen — válaszolja a gyerek. — Egy bácsi kinyitotta az autót, beleült és el* hajtott... — Atyaúristen — kiáltott fel a papa. — Semmi vész, papa, meg* jegyeztem az autó számát. Kellő pillanat — Misi, bemutatlak a mamámnak...
