Szolnok Megyei Néplap, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. augusztus 27. RÍKOSY GERGELY: Érettségi találkozó Szenti Ernő: PORTRÉ A művészettörténész jutalma tízéves érettségi találkozóra nem tudtam elmenni, éppen a mandulámat vették ki akkor, s fájó torokkal madártejet kanalaztam egy kórházi ágyon. (Mindennel megkések, más gyerkőc korában esik át e procedúrán.) A húszéves találkozóra aztán elmentem, de mikor beléptem a Hungária aranycirádás különtermébe, mindjárt vissza is akartam fordulni: hiszen itt egy csomó vén pacák ül. A sarok már fordulna, de persze csönget a józan ész, az emlékezet meg máris vetíti elém undok televíziós képeit saját nagybecsű ábrázatom- ról a borotválkozótükörben. Hát vegyük csak szemügyre ezeket az idős pókokat. Na, nézzük, csak, ezt nem ismerem, azt a kis dugaszt sem, de ez a kedves hunyor - gás... — Franyesz! Drága Fra- nyeszkám! — mondom, megölelgetem. Most, hogy jobban megnézem, nem is sokat változott. Jóképű fickó most is ez a Franyesz. Ö volt az osztály Don Jüanja. Hosszú lábú, vékony derekú, széles vállú, magas homlokú, diószemű fiú volt. Tisztán előttem van, amint ott áll a W. C. előtti sugaras ablakmélyedésben (tervezési zsenialitás, iskoláink legnapfényesebb helye!), mi bávatagon, egymás válla fölött átpislogva bámuljuk, mint valami világszámot, amint elegáns mozdulatokkal varázsolja elő a bizonyítékokat — leveleket, nyakláncot, s általános morajt kiváltó, minden tamáskodást elsöprő halványkék, fehér és* rózsaszín habkönnyű selyemholmikat ... — Szevasz! — Szevasztok! — Mennyi idő telt el! — Milyen hosszú! — Milyen rövid! Akadozó beszélgetés, vizs- gálgatjuk egymást. Közhelyek, közhely-zuhatagok, köz- hely-Niagarák, húsz év után ez törvényszerű. Igen. ez meg itt az Ernő, savanyú volt már akkor is, mindig azon csodálkoztam, hogy nem rajzanak muslicák nagy felhőben körülötte. Ez meg a száját nyalogató, még az üres katedra felé is áhítattal révedező örökös színjeles Dumfeld. Biztos most is készült, biztos most is a zsebében van egy névsor, s emlékeztetőül minden név mellett egy-két szó, hogy kinek mit kell mondani. Ezzel sincs beszélndvalóm. Koccintások. — Mi van? — Hol laksz? — Hol dolgozol? — Asz- szony? — Gyerek? — Külföld? — A, gyönyörű! — Gratulálok! — Te is? —Nahát! — Szomorú. Fogadd őszinte... — Sose iszunk?!... — és így tovább. De nini, hiszen ott velem szemben az a hosszú, lóarcú az a ritkás seszínű hajú muki a Hódosy, micsoda jópofa alak volt a szenvtelen képével, a fülig érő békaszájával, a pilla nélküli szeme lapos, gunyoros, vérforraló pillantásával. Középiskolai élményeim legnagyobbikát ehhez az archoz kötötte elválaszthatatlanul emlékezetem. Lehet-e nagyobb élmény egy hőn dobogó kamaszszívnek, mint a zsarnok nyíltszíni begszégyenítése, sárbatiprása? Nem hiszem. Istenem, a Hódosy, a hosz- szú Hódosy, aki már akkor olyan magas volt, hogy colstok módjára állt fel az alacsony pádból, s mikor már azt hitte volna az ember: nincs tovább — egyre csak emelkedett, s mire egészen kiegyenesedett, már valahonnan lehetetlen magasságból nézett le ránk és a katedrára. Volt egy undok, osztályutálatnak örvendő, gyomorbajos ábrázatú, kopasz történelemtanárunk, aki már bejönni is úgy jött be az osztályba, mintha vágyva vágyta volna, hogy külön- külön és együttvéve is lehányhasson bennünket. A legagyafurtabb módszerekkel tartotta rettegésben és örökös izgalomban az osztályt. Egyik legenyhébb bevett módszere az volt, hogy elővette vaskos noteszát, s a kísérteties csendben drámaian zizegtette a lapokat, mindenki számára jól láthatóan a legutolsó oldalakra lapozott, ott megállapodott, a noteszt letette, s mikor a nagy és kis Weisz, valamint Zsiborác homlokán megjelent a halálveríték, ő hátradőlt, kéjesen hintázni kezdett a székén, s szinte minden betűt külön ízlelgetve mondta: — Abafi! Mondanom se kell, hogy Abafit. aki eddig már nyakig merült egy Max Brand regénybe, villámcsapásként érte a kiszólítás, s remegő térdekkel ment a térkép elé (de gyűlöltük még a térképet is), de ugyanakkor kikészültek a V. W. Z. és Zs-sek is, mert lelkileg átmentek a felelés minden gyötrelmein. Mert a történelemtanárnál felelni nem egyszerű felelés volt ám! ö a könyvtől függetlenítette magát. Monoton síri fahangon magyarázott, tücsköt bogarat, királyok kutyáinak a nevét, hercegi kastélyok protokoll-ülésrendjét, s hasonlókat. Mintha láthatatlan manók szórtak volna homokot szempilláinkra, úgy permetezett ránk mindén szava. De még saját maga is gyakran majd elaludt, néha megállt és nyikorgósat ásított, mint a vén kutya a tűzhely mellett. Valószínűleg ez is csak ördögi csalétek volt, mert ha valamelyikünk szeme akár egy pillanatra lecsukódott, már hallhattuk is a győzelmesen felvijjogó hangot: — Szóval, a Fenyvesi barátunk törökös nyugalommal alszik, szóval, a Fenyvesi barátunkat nem érdekli a történelem: a Fenyvesi barátunk tehát kap egy kis pohos, piros pontocskát... Így ni!..; Piros pont járt szemlehu- nyáson kívül majdnem mindenért. Ásításért, köhögését, orrfújásért, ablakra és plafonra nézésért, sóhajért, beszédért, tüsszentésért, de még a kikérezkedésért is, ha alapos gyanú merülhetett föl annak álmivolta miatt. Márpedig a történelem tanár szerint ennek feltételezésére mindig volt elegendő ok. Aki netán még mindig nem tudja elég híven beleélni magát osztályunk lelkiállapotába, azzal bizalmasan közlöm, hogy a fenti okok miatt három, korántsem pipogya osztálytársammal olyasmi is megesett, ami másfél, kétéves koron túl igazán ritkaságszámba megy, s okvetlenül beteges tünetnek számít. Nahát, ez a Nagyfalvi Pál egyik nap egészen megváltozott ábrázattal jött be az osztályba. Halálra rémültünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy a megkövült vonások torz grimaszba erőltetése mosolyt jelent. (S különben is, van-e rémisztőbb, mint ha a zsarnok mosolyog?) Leült, s mindjárt azzal kezdte: mindenki piros pontját kitörli. A megkönynyebbülés moraja hullámzott át az osztályon, s az osztályelső Dumfeld megilletődött „Köszönjük”-je után felzúgott az egész osztály „Köszönjük!” kardala. Felszabadult vigyorok, hunyorítások, sőt — ami egyenesen példátlannak számított történelem órán — bizonytalan, gyönge zümmögés. S a történelemtanár előhalászta a noteszát, s ceruzával a kezében' sorra vette a neveket, ilyenformán: „Abafi, hat piros pontocska — törölve; Balázs, kettő pohos piros pont — törölve; Bónis, tizenegy — törölve __Csik asz ... Döme... Gábor — törölve ...” Már majdnem Hódosyhoz ért, mikor az élő colstok lassan emelkedni kezdett. A zümmögés elhalt, a tanár a szemüvege felett felpillantott noteszából, s a ceruza megmerevedett a kezében. Hódosy még mindig emelkedett. Komikusán komoly, békaszájú lóarca egyre magasabban ingott az osztály felett. Határozottan koravén arca volt, s hozzá mély basz- szus hangja. Végre felér a magassága csúcspontjára, s akkor ez a lófejű, lapos pil- lantású pofa odateszi egyik ujját a szája sarkához, mint valami kisgyerek, és dör- mögve-selypítve-elnyújtva ezt mondja, jobban mondva, énekli; — Tanár úr kérem, törölje ki nekem is! Robban a nevetés, a tanár néz, hápog, a feje lassan rózsaszínre, majd hirtelen vérvörösre vált. Nem tud megszólalni, talán még hitegeti magát, hogy nem jól hallott, vagy csak véletlen az egész, mikor Hódosy ismét halálos komolyan be- leénekli a feszült levegőbe: — Legyen szíves, törölje ki nekem is!... Most már nincs kétség. A tanár felugrik, kirohan ... A legnagyobb történt, ami történhet ezen a világon, igaz, kicsiben, de mégiscsak zsarnokot taszítottak le a trónu- ról. Mindannyian osztályfőnöki megrovást kaptunk, s Hódosyt majdnem kicsapták. De megérte. Ügy élt bennem ez a jelenet, mintha tegnap történt volna, s Hódosyt megpillantva újra elfogott az a régi láz, s azt a képet, hangulatot utánozva, Hódosy felé emelve poharamat, az ő hangján, éneklő hangon megszólaltam, hogy „Tanár úr kérem, törölje ki nekem is!” Hódosy értetlenül nézett rám, és emellett rettenetes unalom ült tekintetében. — Hát nem emlékszel? — kérdeztem, de egyik pillanatról a másikra lelohadt bennem a láz, s szinte testileg éreztem, hogy rám telepszik a szomorúság. — Mire? — kérdi síri hangon. Dadogok neki valamit a dologról, s érzem, hogy milyen jelentéktelen messzi ügy az egész, pedig most is tudom, hogy nem az. — Nem, nem emlékszem — feleli Hódosy az előbbi hangon. — De ha volt is ilyesmi, nem így volt... Később egy érdektelen beszélgetés közben megkérdeztem valakitől, nem tudja-e véletlenül, hogy Hódosynak mi a foglalkozása. — Hogyne tudnám — válaszolt az illető. — Tanár. Történelemtanár. A fiam hozzá jár, jobb nem emlegetni, miket mesél róla. Hogy van egy piros ceruzája... az ám, egy piros ceruzája, mint annak az izének... látod, látod, itt van a nyelvem hegyén, de az istennek sem jut eszembe a neve... D. Fehér Zsuzsa művészettörténész nevét ma már jól ismeri a tv közönsége, a TV Galériája műsorsorozat adásaiból. Sokoldalú munkásságáról azonban csak kevesen tudnak. A Magyar- Nemzeti Galéria tudományos munkatársa, a televízió képzőművészeti osztályának vezetője, újságcikkeket, tanulmányokat és könyveket ír, tárlatokat nyit meg, bemutatókon zsűrizik. Amikor egyetemi tanulmányai végeztével Pestre került, a múzeumi munka még nem jelentette csak az elméleti, kutató tevékenységet. Tárlatok rendezésével bízták meg, például a „Száz év — száz mű” cíművel. Hogy azokban az években mit jelentett egy-egy tárlat sikere, annak jelentőségét talán ma már nem is értik a fiatal műtörténészek. Mit jelentett az a tény, hogy 1950-ben, a Műcsarnok első nemzetközi kiállítását 330 000 ember nézte meg?! Mit jelentett először megrendezni a Csontváry-kiállítást. a II. B izakodással indultam el munkahelyem felé, a pusztai tanyai iskolába. Tudtam, hogy a megszokott kényelemről le kell mondanom... Talán nem is fejeztem ki magam pontosan, hiszen a villany, a vízvezeték, a mozi, a könyvesbolt ma már a mindennapi élet szerves tartozéka. Azzal a tudattal vállaltam el a tanítást, hogy a felsoroltakon kívül is sok dolgot nélkülöznöm kell majd. De bíztam: hasznos munkát végezhetek és megnyugtaott a több mint húsz fős tantestület; tehát nem leszek magamra hagyatva. Az igazgató örömmel és kedvesen fogadott. Mivel déltájban érkeztem meg, nyomban meghívott ebédre, mondván máshol úgysem jutok ennivalóhoz. Már ötven éves elmúlt. Elmondta, hogy mindig tanyai iskolában tanított és megszokta az ottakerületben! Mindenesetre jó érzés tudni, hogy az ő nekibuzdult ügyszeretettel végzett munkája is benne van a ma sorra nyíló tárlatok rendjében, a könyvek, katalógusok biztosító tudásfedezéseiben. A hagyományok tiszteletét mindennél fontosabbnak tartja. Vágya — olyan modern művészet kialakulása, amely csak itt születhet meg, Magyarországon. Amelynek alkotói formai törekvéseikben folytatják az élő, népi kultúra hagyományait. Munkájának felelősségéről kérdezem. Arról, hogy mikor érzi a művészettörténész, hogy véleményt mondhat? Hisz’ egy-egy fiatal művész esetében sorsdöntő lehet, amit mond. — Először is a bírálónak nagyon széleskörűen tájékozottnak kell lenni. Majd, mint a mű első nézőjének, érzelmi kontaktusba kell kerülnöm az alkotással. Jó művek esetében ez igazán ni életet. Kétszobás lakásának berendezése azt bizonyította, hogy különösebb gondok nélkül él. A terjedelmes könyvespolc zsúfolt volt. találtam néhányat rajta legújabban megjelent könyvek közül is. Ebédutáni borozgatás közben igazgatóm történeteket beszélt a tanyai tanítókról. Mindegyikből az derült ki, hogy életük változatos, munkájuk hasznos, szép, a legtöbben hivatásuk igazi hősei. T udtomra adta, hogy engem egy távoli — tíz kilométerre eső — tanterembe osztott be, amelyhez a nyilvántartás szerint huszonnyolc gyermek tartozott, első osztályosoktól nyolcadikosokig. A központi iskolában az igazgatóval együtt nyolcán látták el a munkát, a többi pedagógus pedig, ugyanúgy, ért „szól”, önmagát elemzi. Ha ez nincs így, addig próbálkozom ismerkedni vele, amíg nem érzek meg valamit az alkotó szándékából. Akkor is, ha a megoldással nem értek egyet’ Esztétikai bírálat igényével csak ezután léphetek fel. — Hogyan tudja megőrizni tárgyilagosságát? Melyek a biztos fogódzói? — Hosszú évek tapasztalatával a szem beidegződik. Ha egy-egy gyűjtemény elbírálásakor elém tesznek mondjuk 300 műtárgyat, már a szemem segít a válogatásban. Kezdő művészek elbírálásánál, például, biztos kiinduló pont, hogy milyen témát választott a művész, s hogyan próbál közeledni mondanivalójához. Eredetinek lenni talán a képzőművészetben a legnehezebb. De egy eredeti tehetség felismerése — számomra — a legnagyobb öröm. Ha kifejezhetném magam így: a művészettörténésznek mindenkor ez a jutalom. László Ilona mint majd én, rég; épülő tekből átalakított, egymástó és a kövesúttól távoleső is kólában tanított. — Egyelőre nincs más megoldás, ott kell tanítanunk. ahol lehet — mondotta és részletesen elmagyarázta, miként foglalkoztathatom a legjobban a gyermekeket. Azt javasolta, hogy az alsósokat délelőtt, a felsősöket délután tanítsam. Figyelmeztetett: két napra való élelmet vigyek magammal, mert legalább ennyi időt vesz igénybe, míg lakást és kosztadót találok. — Addig hol álhatóm? — Az iskolában. Mire mindezt megbeszéltük és mire a földművesszövetkezeti boltban bevásároltam, már elmúlt öt óra. Igazgatóm elmagyarázta az utat és még utánam is kiáltott. — Lépj ki. mert rádsötétedik! Eltévedhetsz! Messze van a kövesúttól! könnyű: az alkotás önmagaGrandpierre Lajos: Messze a kövesúttól /
