Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. júllius 16. ANTAL GÁBOR: Alom monológ — és akkor el kellett határoztam, hogy véget vetek ennek. Másképp még a legmézesebb álmában is arra gondol az ember, hogy végül majd úgyis ki kell kelni az ágyból. És ez már előre megfájdítja a fejet, a hasat, a derekat, néha még a fogat is. Kell az nekem — gondoltam — miközben felhő-filceken jártam, kell az nekem, hogy e jó puhaságot azzal az elképzeléssel rontsam el, hogy milyen nehéz lesz majd kicammogni a fürdőszobába, ott belenézni a tükörbe, és arra gondolni: mi minden vagyok, és — főleg! — mi minden nem?... így tehát — miközben a filc repülni kezdett velem olyan szférák felé, hol batiszt-köd várt rám, — nemcsak azt határoztam el, hogy majd elhatározok valamit, hanem leszögeztem, hogy nem ébredek fel. Mindez egy kút- mélységig érő szöggel történt, amelyet azonban egy kis fa-nyél tartott, amit könnyen forgathattam. Jól a kezemhez jött.a nyél, különben képtelen lettem vol- pa a leszögezésre. Miután végrehajtottam e műveletet, kicsit félrehúztam a batiszt-ködöt, és engedtem, hogy jöjjenek előbb a kutyusok. majd aztán a gyerekek. Nem mondom azt, hogy csupa szép srác jött, bár voltak köztük pelyhes, szőke tündérek és feketeszemű, kis rózsasándorok. Akadtak azonban csúnyácskák, pápaszemesek. Babelj külsejű, kis félszegek is a fiúk és a leányok seregében. De mind, akik csak voltak — a szépek és a csúnyák, a betyárok és könyvmolyok — élénk vidámsággal csimpaszkodtak a nyakamba, aminek én megörültem, persze, úgy. hogy a szivemre ugrani készülő infarktus megszégyenülten osont vissza barlangjába. Az egyik fiúcska szavaiból úgy vettem ki, hogy Jo- nathánnak hívják — még arra is figyelmeztetett, hogy én tulajdonképpen mindenki nagyapója vagyok. Ezt nem értettem pontosan, a lényeg azonban az volt, hogy könnyebb lett a lélegzetem. És miután megfogadtam magamnak, meg a gyerekseregnek is, hogy többénem dohányzom, kaptam tőlük — jutalmul — egy gyönyörű, fehér tajtékpipát, amelyre rögtön rágyújtottál)!. Pöfékelve húztam a fejemre a másik szép ajándékot, egy hímzett hálósipkát, és új — ideiglenes-nevemet, az Eleket. Most már Elekként lépdeltem újabb rétegek irányába ... Fokozhatatlan boldogság volt túl lenni azon, hogy most alszom, aztán majd fölébredek. Megálltam a láthatatlan lépcsősor láthatatlan pihenő-féléjén, és élveztem a szemem elé táruló látványt. Nagy tömegek vonultak fel a látvány fehérszélű keretében, és hevesen elhajított bilincsek biztosan hatalmas zörgéssel estek volna le, ha ott, ahová kerültem, lehetett volna hely fülsértő zajok számára. Ezért aztán Mozart-melódiák zenéjére hullott alá a sok bilincs, s ezekből egy idő múlva fügefák lettek. A tömegek egy része Babits-ver- seket recitált, a költőnek abból a korszakából, amelyet „Swinbume-korszak”-nak szoktak nevezni. És a kínzóeszközöktől frissen szabadultak áhítattal szavalták azt a „Dekadencia” című verset is, amelyet én írtam abban a pillanatban, és amelynek egy óriási zászlón megjelenő szövege arra biztatta őket, hogy tiszteljék a neuraszténiát. Mellem alól víg luftballonként felemelkedő szívvel integettem a tömegnek, a zászlónak és magamnak is, aki ott lépdeltem a tömött sorok egyikében. Ha nem lett volna boldogságom már amúgyis fokozhatatlan, most tovább fokozódhattam volna. Külön örömet jelentett az is, hogy sem az emelvényen, sem a későbbi stációkon nem csengett a telefon, és a rádió sem mondott be egyetlen hírt sem. Mindezt onnan tudom olyan jól, hogy élesen hallottam nem-csen- geni a telefont, és talán még ennél is pontosabban nemszólni a rádiót. Ha másból nem, e jelzésekből is tudnom kellett, hogy végre tényleg sikerült megszöknöm onnan, ahol a telefon —; és a rádió olyan kérdéseket tett fel, amelyekre nem tudok, s néha nem is akarok, — válaszolni. IVein Toltak hírek, itt csak egy illatos kéz volt, amelynek kecses ujjai szorgalmasan simogattak, és kivettek az agyamból egy meglehetősen rozsdás forgókészüléket. Nyilván ezért volt az, hogy a képek most már megálltak bennem. Ennek különben legfőbb ideje volt, mert egy olyan lány jött- szembe velem, akit Aragon és Eluard közösen írtak. A lány térdéből virágok nyíltak, barna szemében őzikék, s haja szurokszálaiból villamos szikrák ugrándoztak. Beszívtam a képet, mint a Váci út fulladozója a Tátra levegőjét, és éreztem, hogy e jóga kivarázsolja belőlem minden por- szemnyi maradékát régi ter- heimnek. Az őzikés lány pedig — aki most már valahol a rekeszizom környékén tanyázott — nemhogy megrótt volna e könnyűségért, inkább azt állította, hogy nincs még valaki, aki annyi felelősséget viselne az emberekért — és külön őérte is — mint éppen én. Szavai átfénylettek hasam falán, és most — hogy még jobban megvilágosodtak körülöttem a dolgok — felfedeztem egy bejáratot. Szép bejárat volt, hívogató. Egy gőzfürdőbe vezetett, amely évszázadok mocskától — a legkülönbözőbb szégyen-foltoktól — tisztította meg a pácienseket. Én is beültem az egyik medencébe. A forró víz vérré vált ereimben, . és fölös kilóim úgy málltak szét, mint jégkrém a gáztűzhelyen. Csakhamar izmos, zömök, kefehajú férfi telepedett le mellém, udvariasan bemutatkozott: a Nép Fia ő. Dicsérni akartam de- rekasságáért és sok másért is, ám a Nép Fia megelőzött és oly hévvel sorolta fel jótulajdonságaimat, hogy talán nem is a fölcsapó gőztől lettem piros, hanem szavaitól. — Elég! Elég! ' Nem szeretem, ha dicsérget- nek! — kiáltottam fel. és e büszke gesztusomért most már talán nem is jogtalanul dicsért meg egy szikár alak, aki a forró vízben sem vetette le cvikkerét és kis kecskeszakállát. A jövevény egészen közel jött hozzám, és egyik karjával a Nép Fiát, a másikkal engem átölelve, azt magyarázta, hogy egyetlen tablettával — pontosabban : egyfélével, mert napi hármat kell bevenni belőle, egy—másfél hétig — mindenféle barbár beidegzés, elavult szokás és tegnapi babona véglegesen eltüntethető az emberi személyiségből. Részt vett a kísérletekben és a tabletta mostani formájának kidolgozásában is, és most nagy volt az öröme, hogy találkozhatott velünk. Még hosz- szan beszélt a tabletta, tömeggyártásának lehetőségeiről, miközben néhány jéghideg pohár sört ittunk meg az asszonyi forrúságú vízben. Majd kikászálódtunk és vad körtáncot roptunk a kivilágított teremmé átalakult gőzfürdőben. Ettől egyszerre csak harminoan lettünk. Tíz ágyék-kötős Nép Fia, tíz tökéletesen meztelen Tudás Fia és tíz én, különböző öltözékekben. Az egyik énemen fekete frakk volt, vakítóan fehér frakk-inggel, és mondhatom, kifejezetten snájdigul állt rajtam ... — Üdv a szökevénynek! — köszöntött kedvesen, ám lehet, hogy a látszat felhőkből szőtt leple mögött, némileg ironikusan egy barátom. Én ugyan nem ismertem e régi barátomat, akinek különben sem volt alakja, vagy legalábbis nem látszott ilyesmi a lepeltől. De ha kedvességből mondta is, amit mondott, én — mindenesetre — fölvettem á kesztyűt. És miközben a jobbkezemre húztam — glasszéból szőtték és jogászi érvekből — megmagyaráztam az illetőnek, hogy ha nincs is mindenkinek kellő 'tehetsége hozzá, mégis mindenkinek joga, hogy eljusson ezekre a tájakra, amelyeket egyszer majd a tudomány is fölfedez, mint a problémák megoldásának közegét. Az illető bólintott, a lepel eltűnt, és én — nyilván jutalmul — megláthattam a büdöslehű probléma-sárkányok levágótt fejeit, amint serény szolgák targoncákon viszik azokat egy „Mirelit” feliratú kriptába. Ezek azok a targoncák voltak, amelyeken egykor gyeptéglákat szállítottunk Alsó- Kabolnál, a Duna partján, miközben a partizánok megrohamozták a nácikat, és Rio de Janeiró-ban karnevált rendeztek nagykalapú félindiánok. A most már Dior-kölnitől párás sárkányfejek, a feltámadt targoncákon valószínűleg arra utaltak, hogy megtanuljam — és ne felejtsem soha! — nincsenek problémák, nincsenek ellentmondások, csak fehér van és fekete. És — ha éppen úgy* akarom — még fekete sincs. Most már megengedhettem magamnak a kíváncsiDISKAY LENKE: EX LIBRIS ságot, és bekukkantottam a „Mirelit”-kriptába. Ekkorra azonban már szétfoszlottak — ha jól láttam, arapypor- rá, — a sárkányfejek, és nekem már a XIX. századot volt alkalmam látni. Veme- landot. Csattogtak a különböző anyagokat — textillé, bőrré, papírrá, ideológiává — feldolgozó masinák, ám ezúttal nem Mozart, hanem Debussy és (néhány taktus erejéig) Weber zenéjére. A gőzvasút ide-oda rohant, s időnként megállt a prérin, — a sheriff piroskockás háza előtt, — hogy zabot, olajat és bocsánatot kérjen magának. Két pipázó holland kikötött egy eddig ismeretlen, fűszeres szigeten, ahol az egyik rögtön bankot alapított, a másik meg felmászott egy magas fa tetejére, és onnan nézte le társát, az egyszerű felfedezőt. Verne- landon különben felfedeztem három régi ismerősönjet is: Serényt a Berzsenyiből, Grosz bácsit a „Luxor” kávéházból és Kossuth Lajost a térről. Egy pálmás tájon álltak, búrkalapban, és egy jövendő város — Chicago — helyét jelölték ki. Kossuth Lajos alvezérei pedig — akik között nem volt nagyon nehéz felismerni a már előbb látott, frakkos figurát, vagyis engem — rabszolgatartókat vertek, izmos karokkal. És verés közben azt magyarázták egymás szavába vágva, hogy csúf dolog a magárahagyott gyengeség tiprása. Néhány pillanatra Grosz bácsi arca került premier planba: jól látszott derűs, kék szeme a szarkalábak közében és hallani lehetett, amint fogatlan, öreg szája ezt dünnyögi: — Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve ... Éjjen Chicago!... — Miért is mennék visz- sza ezekután? — gondoltam, majd néhány souért majomkenyeret vásároltam egy majompéktől. Még szerencse, hogy a kiállítás hamar átváltott cukrászdává, ahol kövérség elleni indiánereket szolgáltak fel, már nem ifjú, de még gusztusos doktornők. Fogyasztottam a fogyasztó indiánért — ez volt a gyógyszere a mészle- rakódásnak is — és miközben csurgott a hab a számon, a Yukatán habjaiból indiánok léptek elő, akiknek előadást tartottam a félelem nélküli életről. Előadásomat megtoldottam egy dallal az éjszaka tábortüzeiről, és a szabadság szépségéről. A lelkes indiánok feldobtak az űrbe, ahol mint a Föld egyik szputnyikja keringtem da- rabideig. Igen kellemes ring- lispil volt. A bolygásnak ez a fajtája — magyaráztam a csillagoknak — nem hasonlítható bizonyos másfajta bolygásokhoz. Igen, ez mind bizonyosan igaz volt, ám egyszerre csak azt kellett éreznem, hogy leesik a jobbvállam. Hosszú töprengés után jöttem csak rá, hogy ez azért van, mert ezúttal nincs rajta teher. Gyorsan megírtam azt a négyszáz levelet azoknak, akik az elmúlt — harminc- napos — hónapban különösen megbántottak, és amikor az utolsó levelet is beborítékoztam, ötlött fel bennem, hogy vajon hová fognak tudni válaszolni a címzettek. Hiszén megszöktem előlük. Ezen megint eltöprengtem, de — sajnos, vagy hálisten- nek — nem hosszan. Mert valaki megérintette a leesett vállamat. — Ne haragudjon kérem, — magyarázta az ujja — maga nem érzi, hogy ez stílustörés? — A gyomorszájamnál indult meg és hamarosan már a gégém közepénél tartott, minden valószínűség szerint nemcsak frappáns, hanem jelentős válaszom, amit azonban már nem volt módom kibökni. Hirtelen rá kellett eszmélnem ugyanis, hogy egy széttört stílus cserepei hevernek rekamiém előtt, és amikor fogtam magam, hogy ma most végre kimegyek a fürdőszobába, ügyelnem kellett, hogy ne lépjek beléjük. Miután, kérem szépen, mezítláb voltam. A papucsomat mindig elhányják a fenébe... FAZEKAS MAGDOLNA RAJZA Boda Islván: Valami furcsa... Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor ’ suhogva vágtam a rendet, a sarju zöldellt s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásút, s míg az ujjai rácsán átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten... Fazekas Lajos : Kenyerünk Föld melengette, hó óvta, télben. Tavaszi szelek ringatták. De rábólintotta nehéz fejét az emberi szándékra, hogy keresztekbe rakják. Miatta mormolnak a malmok. Tenyér-bölcsője, tűz-ágya volt, s övé az asztalunk. Hozzá maradtunk legszelídebbek; csak övele vagyunk, IIRR IDA: A Boszporuszon át A Boszporuszon át már látom a frakkot Kemálon a frakkot amely elegancia és civilizáció a hazának hazárdnak is nevezhetik őt mert amikor eldobatta a fátyolt a tűz tetején táncolt nyugat, nyugat kiáltotta a cukros csemegésnek aki a nargilé kábulatából hirtelen felébredt és megpróbálta erőtlen kezét esküre bírni ahogy az iskolában szokásos két ujjal igy ni • de értetlenül lehanyatlott a feje és egyenletes monotóniával két hangot variált a zene Kemál fejét a Boszporuszról látom a frakk is elegáns érlelő napfény villámlik a mákon
