Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. júllius 16. ANTAL GÁBOR: Alom monológ — és akkor el kellett határoztam, hogy véget ve­tek ennek. Másképp még a legmézesebb álmában is ar­ra gondol az ember, hogy végül majd úgyis ki kell kelni az ágyból. És ez már előre megfájdítja a fejet, a hasat, a derekat, néha még a fogat is. Kell az nekem — gondoltam — miközben felhő-filceken jártam, kell az nekem, hogy e jó puha­ságot azzal az elképzeléssel rontsam el, hogy milyen ne­héz lesz majd kicammogni a fürdőszobába, ott belenézni a tükörbe, és arra gondol­ni: mi minden vagyok, és — főleg! — mi minden nem?... így tehát — mi­közben a filc repülni kez­dett velem olyan szférák felé, hol batiszt-köd várt rám, — nemcsak azt hatá­roztam el, hogy majd elha­tározok valamit, hanem le­szögeztem, hogy nem ébre­dek fel. Mindez egy kút- mélységig érő szöggel tör­tént, amelyet azonban egy kis fa-nyél tartott, amit könnyen forgathattam. Jól a kezemhez jött.a nyél, kü­lönben képtelen lettem vol- pa a leszögezésre. Miután végrehajtottam e műveletet, kicsit félrehúz­tam a batiszt-ködöt, és en­gedtem, hogy jöjjenek előbb a kutyusok. majd aztán a gyerekek. Nem mondom azt, hogy csupa szép srác jött, bár voltak köztük pelyhes, szőke tündérek és fekete­szemű, kis rózsasándorok. Akadtak azonban csúnyács­kák, pápaszemesek. Babelj külsejű, kis félszegek is a fiúk és a leányok seregé­ben. De mind, akik csak voltak — a szépek és a csú­nyák, a betyárok és könyv­molyok — élénk vidámság­gal csimpaszkodtak a nya­kamba, aminek én megörül­tem, persze, úgy. hogy a szi­vemre ugrani készülő in­farktus megszégyenülten osont vissza barlangjába. Az egyik fiúcska szavai­ból úgy vettem ki, hogy Jo- nathánnak hívják — még arra is figyelmeztetett, hogy én tulajdonképpen minden­ki nagyapója vagyok. Ezt nem értettem pontosan, a lényeg azonban az volt, hogy könnyebb lett a lélegzetem. És miután megfogadtam magamnak, meg a gyerek­seregnek is, hogy többénem dohányzom, kaptam tőlük — jutalmul — egy gyönyö­rű, fehér tajtékpipát, amely­re rögtön rágyújtottál)!. Pö­fékelve húztam a fejemre a másik szép ajándékot, egy hímzett hálósipkát, és új — ideiglenes-nevemet, az Ele­ket. Most már Elekként lép­deltem újabb rétegek irá­nyába ... Fokozhatatlan boldogság volt túl lenni azon, hogy most alszom, aztán majd fölébredek. Megálltam a láthatatlan lépcsősor látha­tatlan pihenő-féléjén, és élveztem a szemem elé tá­ruló látványt. Nagy töme­gek vonultak fel a látvány fehérszélű keretében, és he­vesen elhajított bilincsek biztosan hatalmas zörgéssel estek volna le, ha ott, ahová kerültem, lehetett volna hely fülsértő zajok számára. Ezért aztán Mozart-melódiák ze­néjére hullott alá a sok bi­lincs, s ezekből egy idő múlva fügefák lettek. A tö­megek egy része Babits-ver- seket recitált, a költőnek ab­ból a korszakából, amelyet „Swinbume-korszak”-nak szoktak nevezni. És a kínzó­eszközöktől frissen szabadul­tak áhítattal szavalták azt a „Dekadencia” című verset is, amelyet én írtam abban a pillanatban, és amelynek egy óriási zászlón megjelenő szövege arra biztatta őket, hogy tiszteljék a neuraszté­niát. Mellem alól víg luft­ballonként felemelkedő szív­vel integettem a tömegnek, a zászlónak és magamnak is, aki ott lépdeltem a tö­mött sorok egyikében. Ha nem lett volna boldogságom már amúgyis fokozhatatlan, most tovább fokozódhattam volna. Külön örömet jelentett az is, hogy sem az emelvé­nyen, sem a későbbi stáció­kon nem csengett a telefon, és a rádió sem mondott be egyetlen hírt sem. Mindezt onnan tudom olyan jól, hogy élesen hallottam nem-csen- geni a telefont, és talán még ennél is pontosabban nem­szólni a rádiót. Ha másból nem, e jelzésekből is tud­nom kellett, hogy végre tényleg sikerült megszök­nöm onnan, ahol a telefon —; és a rádió olyan kérdé­seket tett fel, amelyekre nem tudok, s néha nem is akarok, — válaszolni. IVein Toltak hírek, itt csak egy illatos kéz volt, amelynek kecses ujjai szor­galmasan simogattak, és kivettek az agyamból egy meglehetősen rozsdás forgó­készüléket. Nyilván ezért volt az, hogy a képek most már megálltak bennem. En­nek különben legfőbb ideje volt, mert egy olyan lány jött- szembe velem, akit Ara­gon és Eluard közösen ír­tak. A lány térdéből virá­gok nyíltak, barna szemé­ben őzikék, s haja szurok­szálaiból villamos szikrák ugrándoztak. Beszívtam a képet, mint a Váci út fulla­dozója a Tátra levegőjét, és éreztem, hogy e jóga kiva­rázsolja belőlem minden por- szemnyi maradékát régi ter- heimnek. Az őzikés lány pedig — aki most már va­lahol a rekeszizom környé­kén tanyázott — nemhogy megrótt volna e könnyűsé­gért, inkább azt állította, hogy nincs még valaki, aki annyi felelősséget viselne az emberekért — és külön őér­te is — mint éppen én. Sza­vai átfénylettek hasam fa­lán, és most — hogy még jobban megvilágosodtak kö­rülöttem a dolgok — felfe­deztem egy bejáratot. Szép bejárat volt, hívogató. Egy gőzfürdőbe vezetett, amely évszázadok mocskától — a legkülönbözőbb szégyen-fol­toktól — tisztította meg a pácienseket. Én is beültem az egyik medencébe. A for­ró víz vérré vált ereimben, . és fölös kilóim úgy málltak szét, mint jégkrém a gáz­tűzhelyen. Csakhamar iz­mos, zömök, kefehajú férfi telepedett le mellém, udva­riasan bemutatkozott: a Nép Fia ő. Dicsérni akartam de- rekasságáért és sok másért is, ám a Nép Fia megelőzött és oly hévvel sorolta fel jó­tulajdonságaimat, hogy ta­lán nem is a fölcsapó gőz­től lettem piros, hanem szavaitól. — Elég! Elég! ' Nem szeretem, ha dicsérget- nek! — kiáltottam fel. és e büszke gesztusomért most már talán nem is jogtalanul dicsért meg egy szikár alak, aki a forró vízben sem ve­tette le cvikkerét és kis kecskeszakállát. A jövevény egészen közel jött hozzám, és egyik karjával a Nép Fiát, a másikkal engem át­ölelve, azt magyarázta, hogy egyetlen tablettával — pon­tosabban : egyfélével, mert napi hármat kell bevenni belőle, egy—másfél hétig — mindenféle barbár beideg­zés, elavult szokás és teg­napi babona véglegesen el­tüntethető az emberi szemé­lyiségből. Részt vett a kí­sérletekben és a tabletta mostani formájának kidol­gozásában is, és most nagy volt az öröme, hogy talál­kozhatott velünk. Még hosz- szan beszélt a tabletta, tö­meggyártásának lehetőségei­ről, miközben néhány jég­hideg pohár sört ittunk meg az asszonyi forrúságú víz­ben. Majd kikászálódtunk és vad körtáncot roptunk a ki­világított teremmé átalakult gőzfürdőben. Ettől egyszer­re csak harminoan lettünk. Tíz ágyék-kötős Nép Fia, tíz tökéletesen meztelen Tudás Fia és tíz én, különböző öl­tözékekben. Az egyik éne­men fekete frakk volt, va­kítóan fehér frakk-inggel, és mondhatom, kifejezetten snájdigul állt rajtam ... — Üdv a szökevénynek! — köszöntött kedvesen, ám lehet, hogy a látszat felhők­ből szőtt leple mögött, né­mileg ironikusan egy bará­tom. Én ugyan nem ismer­tem e régi barátomat, aki­nek különben sem volt alak­ja, vagy legalábbis nem lát­szott ilyesmi a lepeltől. De ha kedvességből mondta is, amit mondott, én — min­denesetre — fölvettem á kesztyűt. És miközben a jobbkezemre húztam — glasszéból szőtték és jogászi érvekből — megmagyaráz­tam az illetőnek, hogy ha nincs is mindenkinek kellő 'tehetsége hozzá, mégis min­denkinek joga, hogy eljus­son ezekre a tájakra, ame­lyeket egyszer majd a tudo­mány is fölfedez, mint a problémák megoldásának közegét. Az illető bólintott, a lepel eltűnt, és én — nyilván jutalmul — meglát­hattam a büdöslehű problé­ma-sárkányok levágótt feje­it, amint serény szolgák tar­goncákon viszik azokat egy „Mirelit” feliratú kriptába. Ezek azok a targoncák vol­tak, amelyeken egykor gyep­téglákat szállítottunk Alsó- Kabolnál, a Duna partján, miközben a partizánok meg­rohamozták a nácikat, és Rio de Janeiró-ban karne­vált rendeztek nagykalapú félindiánok. A most már Dior-kölnitől párás sárkány­fejek, a feltámadt targon­cákon valószínűleg arra utaltak, hogy megtanuljam — és ne felejtsem soha! — nincsenek problémák, nin­csenek ellentmondások, csak fehér van és fekete. És — ha éppen úgy* akarom — még fekete sincs. Most már megengedhet­tem magamnak a kíváncsi­DISKAY LENKE: EX LIBRIS ságot, és bekukkantottam a „Mirelit”-kriptába. Ekkorra azonban már szétfoszlottak — ha jól láttam, arapypor- rá, — a sárkányfejek, és ne­kem már a XIX. századot volt alkalmam látni. Veme- landot. Csattogtak a külön­böző anyagokat — textillé, bőrré, papírrá, ideológiává — feldolgozó masinák, ám ezúttal nem Mozart, hanem Debussy és (néhány taktus erejéig) Weber zenéjére. A gőzvasút ide-oda rohant, s időnként megállt a prérin, — a sheriff piroskockás há­za előtt, — hogy zabot, ola­jat és bocsánatot kérjen ma­gának. Két pipázó holland kikötött egy eddig ismeret­len, fűszeres szigeten, ahol az egyik rögtön bankot ala­pított, a másik meg felmá­szott egy magas fa tetejére, és onnan nézte le társát, az egyszerű felfedezőt. Verne- landon különben felfedez­tem három régi ismerősönjet is: Serényt a Berzsenyiből, Grosz bácsit a „Luxor” ká­véházból és Kossuth Lajost a térről. Egy pálmás tájon álltak, búrkalapban, és egy jövendő város — Chicago — helyét jelölték ki. Kossuth Lajos alvezérei pedig — akik között nem volt na­gyon nehéz felismerni a már előbb látott, frakkos figurát, vagyis engem — rabszolga­tartókat vertek, izmos ka­rokkal. És verés közben azt magyarázták egymás szavá­ba vágva, hogy csúf dolog a magárahagyott gyengeség tiprása. Néhány pillanatra Grosz bácsi arca került pre­mier planba: jól látszott de­rűs, kék szeme a szarkalá­bak közében és hallani le­hetett, amint fogatlan, öreg szája ezt dünnyögi: — Min­den nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve ... Éj­jen Chicago!... — Miért is mennék visz- sza ezekután? — gondol­tam, majd néhány souért majomkenyeret vásároltam egy majompéktől. Még sze­rencse, hogy a kiállítás ha­mar átváltott cukrászdává, ahol kövérség elleni indiá­nereket szolgáltak fel, már nem ifjú, de még gusztusos doktornők. Fogyasztottam a fogyasztó indiánért — ez volt a gyógyszere a mészle- rakódásnak is — és miköz­ben csurgott a hab a szá­mon, a Yukatán habjaiból indiánok léptek elő, akik­nek előadást tartottam a fé­lelem nélküli életről. Előadásomat megtol­dottam egy dallal az éjsza­ka tábortüzeiről, és a sza­badság szépségéről. A lelkes indiánok feldobtak az űrbe, ahol mint a Föld egyik szputnyikja keringtem da- rabideig. Igen kellemes ring- lispil volt. A bolygásnak ez a fajtája — magyaráztam a csillagoknak — nem hason­lítható bizonyos másfajta bolygásokhoz. Igen, ez mind bizonyosan igaz volt, ám egyszerre csak azt kellett éreznem, hogy le­esik a jobbvállam. Hosszú töprengés után jöttem csak rá, hogy ez azért van, mert ezúttal nincs rajta teher. Gyorsan megírtam azt a négyszáz levelet azoknak, akik az elmúlt — harminc- napos — hónapban különö­sen megbántottak, és amikor az utolsó levelet is beborí­tékoztam, ötlött fel bennem, hogy vajon hová fognak tudni válaszolni a címzettek. Hiszén megszöktem előlük. Ezen megint eltöprengtem, de — sajnos, vagy hálisten- nek — nem hosszan. Mert valaki megérintette a leesett vállamat. — Ne haragudjon kérem, — magyarázta az uj­ja — maga nem érzi, hogy ez stílustörés? — A gyomor­szájamnál indult meg és ha­marosan már a gégém köze­pénél tartott, minden való­színűség szerint nemcsak frappáns, hanem jelentős válaszom, amit azonban már nem volt módom kibökni. Hirtelen rá kellett eszmél­nem ugyanis, hogy egy szét­tört stílus cserepei hevernek rekamiém előtt, és amikor fogtam magam, hogy ma most végre kimegyek a für­dőszobába, ügyelnem kellett, hogy ne lépjek beléjük. Mi­után, kérem szépen, mezít­láb voltam. A papucsomat mindig elhányják a fenébe... FAZEKAS MAGDOLNA RAJZA Boda Islván: Valami furcsa... Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor ’ suhogva vágtam a rendet, a sarju zöldellt s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásút, s míg az ujjai rácsán átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten... Fazekas Lajos : Kenyerünk Föld melengette, hó óvta, télben. Tavaszi szelek ringatták. De rábólintotta nehéz fejét az emberi szándékra, hogy keresztekbe rakják. Miatta mormolnak a malmok. Tenyér-bölcsője, tűz-ágya volt, s övé az asztalunk. Hozzá maradtunk legszelídebbek; csak övele vagyunk, IIRR IDA: A Boszporuszon át A Boszporuszon át már látom a frakkot Kemálon a frakkot amely elegancia és civilizáció a hazának hazárdnak is nevezhetik őt mert amikor eldobatta a fátyolt a tűz tetején táncolt nyugat, nyugat kiáltotta a cukros csemegésnek aki a nargilé kábulatából hirtelen felébredt és megpróbálta erőtlen kezét esküre bírni ahogy az iskolában szokásos két ujjal igy ni • de értetlenül lehanyatlott a feje és egyenletes monotóniával két hangot variált a zene Kemál fejét a Boszporuszról látom a frakk is elegáns érlelő napfény villámlik a mákon

Next

/
Oldalképek
Tartalom