Szolnok Megyei Néplap, 1972. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
1972. július 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A parasztság művelődése z elmúlt huszonhét esztendő alatt a falu is forradalmi átalakuláson ment keresztül: a társadalmi-gazdasági változások a falvak művelődési helyzetét is kedvezően befolyásolták. A termelőszövetkezeti mozgalom győzelme nemcsak gazdasági és politikai eredményeket hozott; közvetlen kulturális hatása is jelentős! Mégis, a szorosan vett paraszti lakosság viszonylag alacsony műveltsége — a lakosság. más rétegeihez mért elmaradottsága — ma is' a közművelődés egyik legfőbb gondja. A növekvő városiasodás ellenére a lakosság ötvenhat százaléka jelenleg is falun, illetve tanyán él. Bár a falvak is városiasodnak: fejlődik közlekedési hálózatuk, nő az üzletek száma és a tömegkommunikációs eszközök gyors terjedése is elősegíti, hogy közelebb kerüljenek a városhoz, fejlődésük mégsem kielégítő. A tanyán élő egymillió paraszti lakos művelődésének pedig minimális feltételei sincsenek teljesen biztosítva. A mintegy nyolcvan művelődési autó mindössze a tanyák és külterületi települések tíztizenöt százalékát látogatja. Villany vagy agregátor hiányában — a'falusi lakosság alig hetven százaléka használja a villanyt! — a televízió sem tud tért hódítani. Furcsa ellentmondás: noha a falun élő emberek kulturális színvonala abszolút számokban kifejezve növekedett (ma már a falusi lakosságnak csupán a fele dolgozik a mezőgazdaságban, a másik fele munkás, alkalmazott, értelmiségi), a paraszti és nem paraszti lakosság kulturális színvonala közötti különbség viszonylagosan sem csökkent, hanem — a fiatalok elvándorlása következtében — tovább nőtt. Ma is a falvakban a legmagasabb az analfbéták száma — négy százalék — és a nyolc általános iskolát a falusi lakosságnak csupán tizennyolc százaléka végezte el. És még egy elgondolkoztató adat: a parasztságnak csak mintegy negyven százaléka számítható olvasónak. Az ötesztendővel ezelőtt megjelent termelőszövetkezeti törvény nem véletlenül tette a gazdaságok feladatává, hogy „emeljék a tagság szakmai, politikai és kulturális képzettségét”. E feladatok biztosítására a törvény minden gazdaságot kötelezett arra, hogy külön kulturális alapot létesítsen. Gondolom, most sokan felteszik a kérdést: mi ebben az új, hiszen kulturális alap azelőtt is volt a termelőszövetkezetekben. Volt együtt a szociális alappal. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ennek az összegnek a jelentős részét, nem egy esetben a teljes összeget, szociális létesítményekre, illetve segélyekre fordították. Nem véletlen tehát, hogy egy esztendővel a termelőszövetkezeti törvény életbelépése után a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa és az Országos Népművelési Tanács közös irányelveket jelentetett meg, így nyújtva útmutatást a gazdaságok vezetőinek a kulturális alap helyes felhasználásához. Az irányelvekben arra ösztönözték a termelőszövetkezetek 'és más falusi gazdasági egységek — ÁFÉSZ, ktsz — vezetőit, hogy anyagi erejükhöz és lehetőségeikhez mérten támogassák területük közművelődését. Mi történt a termelőszövetkezeti törvény és az irányelvek megjelenése óta? Erre a kérdésre több munkabrigád kereste a választ az ország különböző részein. Tanácselnökökkel, termelőszövetkezeti és' más gazdasági egységek vezetőivel beszélgettek az elmúlt öt esztendő tapasztalatairól. A vizsgálatok szerint a szociális és kulturális alap szétválasztása igen sok helyen máig sem történt meg! Ahol végrehajtották a rendelkezést, ott is elsősorban — ez most a módi! — külföldi és belföldi utazásokra fordították a kulturális alap jelentős részét. A jobbik esetben színházjegyeket vásároltak a tagságnak, s azokat ingyen osztották ki. Lényegesen kevesebb az olyan gazdaságok és más termelő egységek száma, ahol a kulturális alapot elsősorban a művelődési ház támogatására, könyvtárfejlesztésre vagy éppen tanulmányi ösztöndíjakra fordították. A hiba gyökere: a kulturális alap felhasználásáról a legtöbb helyen még ma is az elnök, vagy legjobb esetben a vezetőség dönt. Pedig a termelőszövetkezeti törvény lehetőséget biztosított az oktatási-kulturális bizottságok létrehozására. A vizagálatok tapasztalatai szerint azonban ezek a bizottságok a legtöbb termelőszövetkezetben nem alakultak meg s ahol megalakultak, ott működésük formális, csupán áldásukat adják az elnök döntésére. E nnek oka a legtöbb esetben az, hogy a Termelőszövetkezetek Területi Szövetségei mellett is csak kevés helyen alakult meg az oktatási-kulturális bizottság, így a termelőszövetkezetek sem fordítottak gondot azok létrehozására. Pedig az oktatási-kulturális bizottságok legfőbb feladata éppen az volna, hogy a vezetőség és a tagság között az összekötő szerepét töltsék be. A vizsgálatok természetesen nemcsak hiányosságokat tártak fel, hanem a megkezdődött egészséges szemléletbeli változásról is számot adtak. Ez a változás konkrét számokban is mérhető. 1968-ban — a termelőszövetkezeti törvény életbelépését követő esztendőben — a közös fenntartásban működő intézmények száma alig érte el a száznyolcvanat, ma pedig már a közös fenntartású művelődési házak, klubkönyvtárak, klubok száma meghaladja az ötszázat. Ez a jövőt illetően biztató. A közművelődés a szocialista ember kialakításának egyik legfontosabb eszköze, de a termelésnek, a termelékenységnek, a gazdasági fejlődésnek is jelentős tényezője. Ezért a falusi lakosság, a termelőszövetkezeti parasztság művelődése valamennyi — e munkában érdekelt — szerv és intézmény közös ügye kell, hogy legyen! Prukner Pál BOKROS LÁSZLÓ RAJZA LYRA MUM)I: Goethe, Burns és Jeszenyin versei Lyra Mundi: szószerinti és kissé sete-sután hangzó fordításban — a világ lírája. Ilyen címmel és ilyen tiszteletre méltó igénnyel indított sorozatot az Európa Könyvkiadó. Vagyis lehetőséget biztosít a versolvasónak, hogy a világ- irodalom nagy költőit áttekinthető, zárt rendben sorakoztassa könyvespolcain. Évente három-négy költő életművéből kaphatunk — gondolom, továbbra is hozzáértő, gondos és tömör — válogatást. Ezt ígéri a kiadó. Az, hogy teljesülhet-e az ígéret, a sorozat gondozóin nem múlik — de műfordítóinkon sem. Az Európa Könyvkiadó sok nagyszerű vállalkozása, kiváló, sokrétű műfordítói irodalmunk ismeretében örömmel várjuk a következő esztendők Lyra Mundi jelentkezéseit is. Három kötet ugyanis megörvendeztetett a könyvhéten: A klaszikusok klasszikusa, az abszolút költőfejedelem, Goethe, a legszínesebb, legváltozatosabb sköt poéta, Bums és „az orosz falu költője”, Jeszenyin életművétől már megkaptuk a „bőséges, de mértéktartó válogatást, 100 x 170 milliméteres formátumban, diósgyőri, bordázott papíron, színes puplin- kötésben.” ft „Goethe irodalmi életének fejezetcímei gyanánt minden fordulónál egy-egy feledhetetlen nőnév kínálkozik”; És amikor a költő Weimar- ban találkozott Stein asz- szonyal, „először került közel egy nőhöz, akivel szemben nem érzett fölényt... Goethe Stein asszony légkörében tisztult meg a Sturm und Drang utolsó hangulatától.” Babits szavain tűnődve talán sokan jutunk hasonló következtetésre. íme, a földkerekség egyik legnagyobb szelleme, de valamennyiünk esendőségében kellett részesülnie, hogy azzá váljon, akivé lennie adatott. A világot, a valóság elemeit rendszerező, a külső jelenségekből költészetet teremtő Goethe, túl a *Sturm und Drahgon, az énközpontú ifjúkoron, írja azokat a dalokat, amelyek a kötet első részét alkotják. Mindjárt „az igazi Goethével” kezdte hát a válogatást Lator László — hogy ez mennyire dicséretes, szükségtelen bizonygatni. ft Zűrzavaros, szinte követhetetlen fordulatokkal teli ^ élet — csupa szín, áradó bőség, fénnyel-ámnyal villód- zó hangulatképek költészetébe olvadva: többek között így is kezdhetünk beszélni Burnsről. Bums verseit olvasgatva újra és újra eszembe jutottak Eörsi István elragadtatott sorai, amelyekkel a skótok Petőfijét köszönti. A sok boldogtalan után végre egy derűs költő! J ☆ A XVIII. századi sziget- ország után Oroszországból bűvölnek a Lyra Mundi dalai, úgy, ahogy századunk elején Szergej Jeszenyin megalkotta azokat, főként a tűnődő, mélázó, szelídebb lelkű olvasók nagy gyönyörűségére. Ha Goethe „objektív” költő — Jeszenyin fe- lülmúlhatatlanul szubjektív! Katona Tamás, a Bums- kötet, Pór Judit. Jeszenyin verseinek gondozója, a Goe- the-kötet szerkesztőjéhez, Lator Lászlóhoz hasonlóan valóban „bőséges, de mértéktartó válogatást”, szép verseskönyvet nyújt az olvasónak, a sorozat tervezőjének, Miklósi Imrének és az Európa Könyvkiadó más munkatársainak szándéka szerint. Szomráky Sándor Három saroknyi út választja el az üdülő A- és B- épületét. Elszórt hadrendben megyünk át a B-épületbe, kettes-hármas csoportokban. Hó ropog, egy befagyott tócsán pengve törik a jég. Elől hangos nevetés — a kultúrfelelös vezeti a csapatot, s Iviccet mesél. Egy másik üdülőszálló erkélyéről kinéz egyJhálókabátos alak. Az útkereszteződésben autó áll, látszik! a homályban, hogy ül benne valaki, furcsán, szélesen, az ülés közepén. Ahogy közelebb érünk, kettéválik, immár ketten ülnek, tisztesen, a két ülésen. Az A-épület, ahol mi lakunk, szebb: hajdan előkelő' sportszálló. Egy volt lakosztályt osztottunk meg Kocogékkal. Két házaspárt beutaló van összesen: — ritka kincs. A fürdőszobánk közös, táncteremnyi méretek, sárga csempe, óriási kád, állandó forró víz. Az étkezés különlegesen jó, még este is két-három menü között választhatunk. Kocog filmoperatőr, a felesége nem dolgozik. Egy billiárdasztal mögött lógnak a kabátok a B-épület nagytermében. Az ott lakók már várnak. Leülünk egy kisasztalhoz; kilenckor megkezdődik a zene. „A muzsikát az ismerkedési esten háromtagú zenekar szolgáltatja”, ez állt az üdülőben kifüggesztett Kulturális Híradón, mindjárt az előző esti művelődési program — „A televízió műsorának megtekintése” — alatt. Harmonika, trombita, dobok. Három ember — mint három megöregedett ikertestvér. Bizonyára nem hasonlítanak egymásra igazán. Csak minden, ami feltűnő, egyforma rajtuk. Ötvenöt évesek. Kövérek, kopaszok, homlokuk megizzad játék közben és ingujjban vannak. Hátradőlnek a székeken, széttárul a 'vállra akasztott hatalmas harmonika, felemelkedik a trombita. Biztos rendszerességgel puffog a nagydob. Eltévedt, Frank Sinatrával és slágerfesztivállal beoltott szalonzene. A közelmúlt néhány divatos száma, > de leginkább régi, félig ismert, vagy ismeretlen dallamok. A be-belopódzó félrefogások ellenére van stílusa az egésznek. A trombitás vezeti a zenekart, s őrajta feszül a legszebb ing: bordó, fényes nylon. — Nem jól csinálják ezt itt — mondja Kocog. — Az ismerkedési estnek az a lényege, hogy mindenki feláll sorban, elmondja, hol dolgozik, kicsoda, micsoda. Gyakorlott üdülők. Azonnali pánik fog el: irtózom a nyilvánosságtól. Tulajdonképpen meg lehetne lépni, gondolom. Mondom Katinak. Mindenesetre elhatározom, hogy én nem állok fel, és nem mondok el semmit. — Nincs rajtam nyakkendő — bököm oda összefüggéstelenül Kocognak. Nem érti. Én se érteném. Várok. Közben atyai barátom 1950-es üdülő-története rémlik fel bennem. Kampány a kutatóintézetben, napi tizenhat óra munka. Utána idegkimerültséggel, jutalomból beutalták Galyatetőre, egy hétre. „Szervusz, Prámer elvtárs”, fogadta a húszéves kulturos lány. „Ülj le. Te két előadást fogsz tartani a következő témákból...” Nem vállalta, kimerült, Lengyel Péter: pihennie kell. Hét nap alatt négy csasztuskát hallgatott végig a közösségtől félrevonuló tudósról a Megismerni a kanászt dallamára. A csattanó — egy bepréselt ráadásszótag- gal — az volt: „E-le-fánt-csont-toronyba!” Abbamarad a zene. Feláll a vékony, szőke kulturos nő. — Ahhoz, hogy mindenki egyenként elmondja az életrajzát... — szólal meg. Megragadom a fotel karfáját, készülök felugrani. Késő. A kabátunk a zenészek háta mögött van, a terem közepén kellene végigvonulnom, oda-vissza, száz ember nézné... — ahhoz itt most túl sokan vagyunk. — Elengedem a karfát. összehoz a terem két fele között egy tarokk- és két bridge-partit. Sakkozók nincsenek. Tájékoztat, ellát figyelmeztetésekkel. Kérjük fel a hölgyeket táncolni. Köszönjünk egymásnak a folyosón. Erezzük jól magunkat, könyvtár 1-től 2-ig a társalgóban. Azután leül egy üveg bor mellé, s magánemberré válik. Munkaruhájának, az elhordott kisestélyi- nek a csokrát húzogatja. Üjra kezd a zenekar. A parketten elindulnak az első párok. Kocog italt hoz. — Figyeld, ezt a számot, már másodszor játsszák — mondom Katinak. — Nincs nagy műsoruk. ö halkan, magának énekli a szöveget: — „Ciano... trallala. Ciano... Kellett neked elvenni a Mussolini lányát!” Olyan a zene is; hullámzó, régies lüktetésű dallam. Igaz, mindent így játszanak, a Mamát is. Várom, hogy énekeljen a három öreg, hiába. A B-épületböl egy fiatal pár a harmadik pohár konyakot issza. Táncolnak. Láthatóan szeretik egymást. Magas, ősz férfi táncol, egészen lehetetlenül alaktalan lánnyal. Mintha trapézekből volna összerakva — még az alsó lábszára is lefelé szélesedik. A mamával van itt. Minden étkezéskor más ruhát vesz. „Megérthetnéd” — mondja Kocogné a férjének. „El akarja adni szegényt. Azért hoita ide”. A ma esti ruha húsz centiméterrel a vaskos fehér térdek fölött ér véget; áttetsző csipkenylon iszonyat. A legújabb divat — valahol, talán. Itt nem. Később a mama kiáll a terem közepére és meghirdeti: másnap estére a városba mennek, mulatóba. Partnert keres a kislányának. Taxi jön, a költségeket ők fedezik. Nincs jelentkező. A nászutasok eltűnnek a havas udvaron. Visszajönnek. — Kész meghűlés — mondja Kocog, majd elmennek táncolni. A zenekar műsora mintegy hat számból áll. Pillanatok alatt újra hallom a „Cianót”. Már régi ismerősöm. Elérzé- kenyülten nézem a trombitás izzadt homlokát, a pocakjára feszülő bordó nylon-inget a kisfröccsöt mellette a billiárd- asztalon. Arra gondolok, hogy az ő fiatal korukat hozza vissza ez a szám; amikor még ünnepelt, keresett együttes voltak. Ügy képzelem, hogy együtt játszottak mindig. Hiszen úgy hasonlítanak egymásra. Akkor lehetett nagy szám a „Ciano” farsangkor. Frakk-ingben játszották, fehér nyakkendőt viseltek. Karcsúak voltak és dúshajúak mind a hárman. Most már máshova nem is hívják őket, csak az üdülő ismerkedési estjére, kéthetenként, „...trallalalla, Ciano” — dúdolom magamban: Mikor lehetett ez? A háború alatt már, sőt: El Álaméin és Sztálingrád után. Ciano csak akkor került bajba. Negyvenháromban tartóztatták le, és ítélték halálra. Furcsa, hogy nálunk akkor még ilyen szabados slágereket lehetett csinálni róla. Hogy nagy siker lett, épp akkor, azt annál inkább értem. Mondom Katinak a fejtegetésemet, ahogy hazafelé ropogunk a hóban este. — A számot mindenesetre megtanultam, ennyi haszna volt az ismerkedési estünknek. — Melyiket? — A Cianót. Most hallottam először. . Rámnéz: — A Cianót, te mondtad. — Én? Énekelem, dallammal. Kati hangosan felnevet az üres hegyi úton. — Az? Csak úgy csináltam rá valami halandzsa-szöveget. Rég elfelejtettem. Életemben nem hallottam még ezt a számot. A kabátomat vetem le a szállodai szoba földig érő tükre előtt. Tévedés történt, mondom a tükörnek. Az a dallam minden lehet; akár a jövő évi slágerfesztivál még ismeretlen nyertese, csak épp a Ciano nem. Egyszerre elsüllyedt a pocakos zenészek szépen kidolgozott fiatalkora, a frakk-inggel, fehér nyakkendővel. Elsüllyedt sikereik dobogója, elsüllyedtek a kétségbeesett és hetyke pestiek, akik 1943-ban, világvége előtt, az ország megszállása után ilyen szöveggel csináltak slágert. Lehajtok, kezdem kifűzni a cipőmet. Kár, mondom a tükörnek. Néhány hete, amióta megjöttünk a téli üdülésből, gyakran azon kapom rajta magam, hogy szórakozottan énekelek egy nem létező táncdalt, a nem létező szöveggel. Három karcsú fiatalember villan elém, fehér nyakkendők, lakk- cipők, 1943. Mennyi minden fér el egy ilyen olcsó slágerben.
