Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1972. május 7.

Otthon mindig megkapom tőle,

ha hibáztam, a magamét, beszél felém, kopog a cipője, muzsikál cincogva a jég.

Az ól falának dőlve hallgatom:

mért nem írsz több levelet?

— Megfeledkezel már

rólunk?

— A lányokon jár az eszed?

Elfeledkezem már róluk? Felsajdul bennem hirtelen s mint rózsa köré hogyha hó hullt,

úgy kipiroslik a szívem.

Hiszen minden sor, amit írtam,

róluk szól, nekik küldtem én. Levél volt az: kitárva, nyíltan

hirdeti már száz költemény.

Ezt tudja ő is, látom arcán, s míg vívódik, felém nevet. Titokban mindig büszke volt rám,

ha olvasta a nevemet.

De a levél... abból nem

enged:

lusta vagy! vigyázz, még kikapsz!

S áll előtte a riadt gyermek, mint régen, hogyha a havat

vitte be lopva a konyhába... Az idő, az elszállt talán, s mégis följebb kell nézni rá ma:

oly hatalmas az én anyám.

...A vékából kukoricát szór lúdjainak, s míg fölszedik, rámmosolyog, látom sugárzó szemének örömkönnyeit.

SIMON ISTVÁN

DÉKÁNY KÁLMÁN:

Az ember más, mint a hal

j-igyütt léptek ki az üzem Pj kapuján, egyirányban mentek a villamosmegállóhoz. Addig száz—százötven lépés az út. Kristó ezúttal gondosan ügyelt arra, hogy együtt végezzenek az öltözőben, a forró zuhany alatt is, Nágelin tartotta az egyik szemét.

Szembe fújt a szél, pirosra csípte a fülüket. A Halásztanya előtt Kristó így szólt:

— Megihatnánk egy pofa sört.

Nágeli a zuhanyozás után rendszerint megszomjazott, de önmegtartóztatóan ellenállt a kívánságnak, ámbár a napi egy pohár sör beszámított a zsebpénzébe. Hó végén dicsekedve tette azt is a családi spórkasszába, a többi kczé, az új konyhabútorra. Egy hete nem öblítette le a torkát.

— Nem bánom — egyezett bele.

Kristó kissé meghajolva lépett a járdaszint alá süllyesztett helyiségbe. Társa kiegyenesedve is befért a szemöldökfa alatt.

Az akvárium mellé ültek. Kristó szerette elnézegetni a kivilágított vízben úszkáló halakat, meg buborékokat.

A pincér megrakott tálcán hordta a sört. Mindketten az asztalhoz koppintották a poharukat ivás előtt.

— Ez jólesett. — Kristó a keze hátával megtörölte a száját.

Nágeli bólintott.

— Mért sajnálod magadtól? — kérdezte Kristó.

— Nem sajnálom.

— Látom én — mondta Kristó. — Nem jó az, nem kell mindent megvonni magától az embernek. — Magában rákészült, hogy nehéz lesz megértetni Nágelivel az ügyet. Tavaly a tüdőgyulladását lábon hordta ki, hogy ne vonjanak le a keresetéből. Hiába henceg a vasszervezetével, átlát ő rajta, bizony.

Kicsit később így szólt:

— Embernek kell lenni.

A másik ránézett:

— Ezt most mire mondod?

— Csak úgy.

— Van valami differencia?

— Mi lehetne?

— Az más — mondta Nágeli. — Én nem herdálom a pénzt. Sokan herdálják, azért van annyi differencia.

a vendéglő megtelt, erő- jTi södött a duruzsolás.

Kristó a világító akváriumot nézte. A hízott halak méltóságosan úszkáltak a vízben, tátogó koponyájukból buborékfüzért eregettek. Az öreg Bélának igaza van, főidényben nem került volna szó a nyugdíjaztatásáról.

Olyankor még kisegítőket is szerződtetnek, ha kapnak. Viszik a gyümölcsös rekeszeket, mint a cukrot. Sose

elég, amit gyártanak. Csakhogy messze még a tavasz, az akciót meg csak az egész részleggel együtt kezdhetik el. akkor maradhat titokban.

FehérsaDkás kukta lépett az akváriumhoz, parányi merítőhálóval benyúlt a vízbe. Az egyik hal szinte besétált a hálóba. Későn kapott észbe, kint a levegőn eszeveszettül csapkodott, dobálta magát.

— Nem szívesen lennék a bőrében — szólalt meg Kristó, hogy mondjon valamit.

— A halnak az a sorsa — mondta Nágeli.

A horgász beszélt belőle.

Kristó kapott a szón, szeme felcsillant, maga felé pördítette a söröspohár fülét.

— Hát az embernek?

Nágeli a vállát vonogatta.

Már megint okoskodik — gondolta. Elég azt az üzemben hallgatni, ez most privát hely.

lünk és kész — felelte kelletlenül.

Kristó karcosan fölnevetett.

— Te csak élsz. Szeretsz horgászni, meg a hegyeket járni. Passzióid vannak.

Elkomolyodva az asztalra könyökölt.

— Nézd, éppenséggel az ember is járhat úgy, mint a hal: egyszerűen benyúlnak érte a hálóval és kiemelik az éltető eleméből. De az embernek vannak társai és ez nagy különbség.

— Nem mondasz újat — dünnyögte Nágeli.

— Tudom, csak erről ' az akváriumról eszembe jutott. Én nem járok horgászni. — Megemelte a poharát, ittak. Kristó a pohár széle fölött figyelte Nágelit. Az orra mellett lencse nagyságú petty, szürke szőrszál nőtt ki belőle. Erre a szőrszálra valahogy nem emlékezett.

Lerakta a poharat, azt mondta:

— Az öreget nyugdíjazni akarják, de ő nem akarja.

Nágeli gyanakodva rásandított:

— Megint valami gyűjtés?

— Nem, nem gyűjtés — rázta meg a fejét Kristó. — Legalábbis nem zsebbevágó. Tudod, az öreg nagyon odavan. — Megvakarta a gégéjét. — Szeretné jövő őszig kihúzni, úgy jobban járna. Szóval érted.

— Sajnálom az öreget — mondta Nágeli. — Ebben mi tehetetlenek vagyunk.

— És ha mégis tehetnénk valamit, — benne vagy?

Nágeli szemöldöke össze- vonódott, alsó ajkát beszívta.

— Miért kell erről titokban tárgyalni? — szólt.

Kristó megint a gégéjét kapirgálta.

— Előbb felelj — mondta.

Nágeli résen volt, óvatoskodott.

— Miről van szó?

át ide figyelj — Kristó előretolta repedezett körmű középső ujját az asztallapon. — Ha összefogunk, az időt ki lehet húzni tavaszig. Csak addig kell kihúzni. Hogy mindig legyen gazdátlan gép. ahova ember kell. A főszezonban

meg már visszatartanák az öreget. Nyerhetne egy évet. Szebben kikerekedne a nyugdíja. Érted már?

— De hogy jövök én ide? — kérdezte pislogva Nágeli.

Kristó elmagyarázta, hogy csupán a szabadságidővel kell egy kicsit manipulálgat- ni, azt folyamatosan, felváltva veszegetnék ki. Ó, Kristó még abban is benne van, hogy gyengélkedéssel kezdené. Kitörőiéiben van a náthája, rendes körülmények között ő sem szokott ilyesmivel otthon maradni.

Erősen nézte Nágelit.

— Mikor a te neved is szóba került — folytatta —, rögtön mondtam, hogy rád biztosan számíthatunk. Tőled nem kívánjuk, hogy maródi légy, csak a szabadságot hozd előbbre.

Nágeli ide-oda huzigálta a söröspoharat, összegyűrte vele az abroszt, összeráncolta.

— Ráérsz —mondta Kristó sietve. — Ráérsz a válasszal holnapig. Aludj rá egyet.

Nágeli előredőlt, válla megereszkedett.

— Ne haragudjatok, pajtás — mondta. — Tisztelem, becsülöm az öreget, tudhatjátok. De a gyerek először jön velünk sátorozni és csak vakációban jöhet. Lássátok be, hogy a gyerek miatt nem hozhatom előbbre a szabadságot. Megígértem neki.

Kristó félrecsavarodott fejjel az akváriumot bámulta.

— Ahogy gondolod — mondta kásás hangon. — Te tudod, hogy neked mi a jó. Egyedül te.

Fölnézett.

— Na, én még maradok, nem tartóztatlak tovább. A cechet majd rendezem.

— Ne bolondozz — mondta Nágeli fakó mosollyal. — A vendégem vagy, Jani. Én így gondoltam.

— Te csak ne fizess. Senkinek se fizess.

Nágeli haza indult

Goromba szél fújt, lecsapta a külvárosi kémények füstjét, szemetet sepert a zörgő járdán.

Nágeli a kerítéspalánkok mentén gyalogolt, a lefity- tyedt, szakadt plakátokat súrolta a karja.

Az ember napról napra megteszi a kötelességét — dünnyögött magában. Ma is megtette. Mi kell még?

M

egbotlott egy kiálló járdakőben. Megeresztett egy cifrát a foga között. De ahogy tovább ment, különös érzése támadt, mintha meg-megbillent volna a járása. Figyelni kezdte a lábát, lépésről lépésre szemmel tartotta. Nem látott azoi semmi feltűnőt. Legföljebb csak annyit, hogy kissé darabosabb volt az ütem, mint általában az ember minden — egyébként beideg- ződött mozgása, ha megfigyelés alatt tartják.

Maszlag — ötlött eszébe hirtelen. Szc ami szó, csúnyán kibabrálnak az öreggel. A főnökség beadta, hogy kell a hely a fiataloknak,

sürgetik már a jussukat. De akkor is csak maszlag van ebben az esetben. Az öreg nyilvánosan beolvasott a főnökségnek a lerobbant gat- ter miatt. Az a fajta ember, aki a világért se tenne lakatot a szájára. Hát itt kell lenni valami összefüggésnek ... Együtt érez ő az öreggel, akármit gondol róla Kristó.

A fenébe is! — horkant föl. — Már megint.

Egész lényén átlengett újra az a különös, billenő érzés. Himbálódzik tőle a járása.

Bosszankodva megállt, aztán nekilódult, s újra megállt. A zubbonygombját fog- dosta, csavargatta.

Az istenfáját — csikordult meg a foga. Mit maceráliák a halakkal! Mikor állított ő olyat, hogy az ember nem más?

Csengő hang riasztotta.

— Bácsi, elvesztett valamit?

Pöttöm gyerekember nézett bámészan Nágeli arcába a lámpaoszlop fényudvarában. Egyik kezében üresen csüngő bevásárló háló, a másikban cédula.

— No. nézd csak — dör- mögött Nágeli valahogy megkönnyebbülten, hogy beszélhet. — Ismerős vagy ám, tudod-e?

L

ehet — mondta a gyerek. — Erre lakunk. Ilyenkor szoktam a boltba menni.

— Derék — mondta Nágeli. — Derék legény vagy, hogy segítesz a szüleidnek. — S mielőtt tudatára ébredt volna, mit tesz, hirtelen így folytatta: — Mondd csak. te mit szólnál, hogy megígérnek valamit a szüleid, aztán csak úgy ukk-mukk-fukk visszaszívják. Teszem azt egy sátoros nyaralást.

— Hát... — A gyerek hosszan gondolkozott a különös kérdésen, amelyet minden előzmény nélkül tettek föl neki.

— Mondd csak bátran — biztatta Nágeli türelmetlenül a gyerek fölé dőlve. — Jólesne az neked?

— Hát. nem nagyon — válaszolta s még mondani akart valamit, de Nágeli közbevágott.

— Jól van. jól feleltél — hadarta kiegyenesedve. — Tudtam, hogy derék legény vagy — s már nyújtotta a kezét, ujjai között megcsillant egy pénzdarab. — Nesze, vegyél magadnak cukrot. ha már úgyis a boltba mész.

A gyerek megköszönte, aztán a hálót lengetve eliramodott.

ágeli is elindult. Látszólag megbékélve ballagott egy darabon. Egyszercsak fölrémlett az emlékezetében a gyerek bizonytalankodó felelete. Makacsul vissza-visszatért fejébe a kellemetlen gondolat, hogy még akart neki valamit mondani. S elkezdett rajta rágódni, hogy az mi lehetett..í

A KÉKSZAKÁLLÚ HERCEC VÁRA

A Székely Mihály Zenei Napok alkalmából meghirde tett kisgrafikai pályázatra beérkezett művekből ma nyílik kiállítás a jászberényi városi könyvtárban. A pályázatra Révész Napsugár — Székely Mihály egyik legnagyobb alakításának emlékezetére — Bartók Béla—Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című operához készített illusztrációt.

A tematikus kisgrafikai pályázatra egyébként harmincnégy művész küldte be alkotását, s a legjobb pályaműveket a város könyvtárában ma nyíló kiállításon mutatják be. A kiállításon szerepel Révész Napsugár nyolcrészes lino- leummetszet-sorozata is, amelyiknek darabjai a szimbolikus jelentésű vár „kapuit” ábrázolják. Az itt látható két metszet egyike (felül) a birodalomra nyíló kaput, a másik (lent) a könnyek tavára nyíló kaput fejezi ki a grafika eszközeivel.

Anyám leckéztet