Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

1972. május 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Jelzőtűz odafönn Nem jártam még viharos tengeren, nem éreztem a hajón hánykolódók halál- félelmét, nem tudom, hogy mit éreznek; akik ilyenkor meglátják a parton a to­rony tetején a jelzőtüzet. De tudom, hogy akkor az, az életet jelenti. A reményt. Az embert félelem és bi­zonytalanság kíséri. Nem­csak a viharos tengeren, de az egyszerű mindennapok harcaiban is. És az ember kétségbeesetten keresi a ka­paszkodót, a reményt. Jó azoknak, akik meglátják a jelzőtüzet odafönn; melyet költők gyújtanak, okos, re­ményt is adó, szép szavaik­kal. Benjámin Lászlóval be­szélgetek. — Miért lett költő? — Petőfit előbb ismer­tem, mint a betűket. Édes­anyám mesélte, dalolta ver­seit És most felsorolhatnám számtalan író-költő nevét, azokét, akik engem közvet­ve neveltek. A magam pél­dájából kiindulva hittem és hiszek abban, hogy az iro­dalom segíthet az emberek­nek. — Azoknak, akik ismerik ezt az erőt, feltétlenül. De hogyan lehet tágítani a kört? Hogyan lehet megta­lálni az utat a költészet vi­lágától távol élőkhöz? — Ennek a feladatnak a fele miénk, költőké. Keres­nünk kell a lehetőségeket, hogy közel kerülhessünk az olvasókhoz. Témáinkban, publikációkban. De — a feladat másik fele az olva­sóké. Nekik is keresniük kell a találkozást. — Mit tart a költészet fontos feladatának? — Szomorúan látom, hogy napról napra szűkebb kör­ben éljük az életünket. Én magam is. Munkahelyünk van és otthonunk van, ezen kívül minden mástól igyek­szünk elzárkózni. Ez a be­szűkülés egyhangúsághoz vezet, és ebbe nem szabad belenyugodnunk. Minden művészetnek, így a költé­szet fontos feladatának is tartom, hogy tágítsa a gon­dolkodást, lehetőséget, pers­pektívát adjon a fantáziá­nak. Mert a megindult gon­dolatokból előbb utóbb cse­lekvés is válik. — Mit tart a legszebbnek az életben? — Magát az életet. Az, hogy él az ember, az min­denképpen gyönyörű. És aki ebben hisz, az megtalálja mindig, nehéz időkben is az értelmet, az apró örö­möket. — Mit tart a legfonto­sabbnak? — Szorongások nélkül le­feküdni esténként, és más­nap azok nélkül ébredni. Ez persze nehéz. — Verseiben nyomonkö- vethető ezeknek a töprengő gondolatoknak, a „de tiszta kell maradjak” élet lehető­ségeinek keresése. Ügy ér­zem, a Tengerek fogságában summázta ezeket a gondo­latokat. Megkérem, beszél­jen erről a költeményről részletesebben. — Sokáig készült, formá­lódott bennem ez a vers, majd két évig írtam Ha elemezni próbálnám a mon­danivalómat, azt hiszem, száraz, filozofikus mű kere­kedne belőle. Arról, hogy az ember a Végtelen világá­ban is a maga pici, zárt világán belül él. Ez félel­metes és egyben felelősség-, teljes felismerés. Mert ki hogyan éli az életét, azt az utat kell járnia. De mert gondolkodik, lát, hall, az élet sok más lehetősé­geit is számbaveszi és ezek ellenében már nem mindig könnyű vállalni a magáét. Hogy mennyire fontos a döntés, és hogy amit vállal­tunk, azt végig is vigyük — ezt szerettem volna va­lahogy összegezni. Három ember, A toronyőr, A mat­róz, A hajósinas mondja el ezeket a gondolatokat. Há­rom ember, három típus, három magatartás. Ami kö­zös bennük, az az érzés, ami a tengerhez köti őket. Életformájukat, munkáju­kat, „fogságukat” meghatá­rozza a víz. De emberi mi­voltuk, vágyaik, vívódásaik egymással össze nem hason­líthatók. Gyermekkori ol­vasmányaim emlékeiből jött elő ez a három ember, a toronyőr, a matróz, a hajós­inas. A vizet megmagyaráz­hatatlanul, nagyon szeretem, önmagától adódott ez a forma, hogy az életet a ten­ger végtelenjébe zárjam, és azon belül próbáljam helye­met, helyünket meghatároz­ni. Legfontosabb mondani­valómat, egyben hitvalláso­mat A hajósinas mondja el: „Csöndes a víz. A kormá­nyos nem néz a műsze­rekre, Megcélozott egy csillagot, most arrafelé tart mindig a hajó Es Indiába ér. így megyek én is csillagom nyomán, mig el nem süllyed a hajó, míg egy hullám le nem so­dor, amíg hajós heti, mindig — Itt a váltás. Kezdjétek fiúk.” László Ilona Recenzió Varjas Sándor válogatott írásai Közműveltségünkben évszázadokon át éreztette hatását filozófiai hátramaradott- ságunk, Bölcselőinket nem kényeztette el a történelem. Apáczai Csere János ma- gárahagyottságától a magyar jakobinusok gondolkodó fejének porba hullásáig mind megannyi módon meggátolta a politikai és a szellemi reakció, hogy az elvont gondolkodás tudománya akárcsak a mű­veltebb rétegek tudatába is behatolhas­son. Vasvári Pál még huszonharmadik évét sem töltötte be, amikor az általa szervezett kicsiny csapat parancsnokaként a gyulai havasokban életét áldozza a forradalomért, néhány évtized múltán a materialista Mentovich könyvét a cenzúra kobozza el, és elégetteti a könyv vala­mennyi fellelhető példányát. A polgári bölcselő Alexander Bernát is jó időre emigrációba kényszerült a fehér terror idején. Számunkra éppen ezért oly becses minden úttörő vállalkozás, melyet népünk fiai a bölcselet terén reánk hagytak örö­kül. És valahányszor egy-egy utat kereső gondolkodót vagy elfelejtett magyar filo­zófust állít elénk műveinek újraközlésé­vel (vagy éppen megkésett közreadásával) a tudományos kutatás, nyomban újabb tájékozódási pontokat rajzolhatunk mű­velődéstörténetünk sokáig ismeretlen tá­jait jelző térképeire. Az Akadémiai Kiadó így adta most közre Varjas Sándor válogatott filozófiai tanulmányait. Varjas helyét, szerepét ha­zai filozófiatörténetünkben a szakmabeli kutatók jelölik majd ki, s örvendetes, hogy néhányan már meg is kezdték e munkát. Ami viszont a helytörténészekre, s e vidék művelődéstörténetének kutatói­ra váró feladat, az Varjas Szolnok me­gyéhez fűződő kapcsolatainak s ezek em­lékének feltárása. Varjas 1885-ben (egyes tanulmányok szerint 1886-ban) született Dombóváron, és fiatal tanárként 1905-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba. Előbb másfél évig Budapesten tanít, 1909 március ele­jén kerül a jászberényi gimnáziumba. Ek­kor már a Magyar Filozófiai Társaság tagja, cikkei, folytatásos tanulmányai je­lennek meg a Művészetben, az Urániá­ban és a Népművelésben. Cselekvő, köz­életi ember, Jászberényben tekintélyével és tudásával támogatja a földmunkások és napszámosok társadalmi-politikai küz­delmeit. A gimnáziumból és a városból 1911 elején távozni kényszerül. Buda­pestre kerül, előbb kereskedelmi iskolai tanár, 1918-tól az egyetemen tanít, a Ká­rolyi kormány idején az Országos Isme­retterjesztő Bizottság tagja. Ezerkilencszáztizenkilencben a Kommu­nisták Magyarországi Pártja felveszi tag­jainak sorába. A Tanácsköztársaság ide­jén a Közoktatási Népbiztosság tudomá­nyos propaganda osztályának vezetője lesz. Széles látókörű, fáradhatatlan propa­gandista a pedagógusok és a közművelő­dés munkásai körében. A proletárhatalom megdöntése után emigrációba kényszerül, 1922-től a Szov­jetunióban települ le, Moszkvában egye­temi tanár. Itt bontakozik ki tudomá­nyos, pedagógiai és filozófiai működése, itt jelenik meg két átfogó monográfiája is, „Az újkori filozófia története”, vala­mint a „Logika és dialektika”. Varjas 1924-ben, egy előadását követő vitában felhívta a figyelmet, hogy a nemzetközi méretű osztályküzdelemben növekedni fog a világnézeti harc sze­repe és fontossága. S a fizika terén is „olyan fordulat ment végbe, amilyet Ga­lilei óta tapasztalhattunk”. Ez is körül­tekintő elméleti tevékenységet igényel. Új polgári elméletek és divatos nézetek szü­letnek — esetleg hasznos részeredmé­nyekkel és az elméleti gondolkodásban gátat vagy éppen reakciót képező világ­nézeti általánosításokkal — melyek el­mélyült elemzésére és meggyőző kritiká­jára lesz szükség. „A marxizmus — hang­súlyozta egyik akkoriban írott tanulmá­nyában — megköveteli, hogy bármely tö­meges történelmi jelenséget komolyan vizsgáljunk”. Varjas Sándor tanulmányait, előadásai­nak szövegét a kötetszerkesztő Selmeczi József fordította magyarra (a közreadott szöveget Mátrai László akadémikus lek­torálta). És ami az egyes tudományok — filozófia, formális és dialektikus logika — művelői számára ezúttal feltáruló ha­gyaték, az helytörténetírásunknak is fel­adatokat jelöl: a századfordulót követően a magyar szellemi élet sok későbbi ki­válósága élt és kezdte pályáját Szolnok megyében, s járta itt végig későbbi küz­delmeinek első iskoláit. Dr. Csósztvai István HIDEG GÁBOR: A szolnoki képzőművészet története 10. A kötelező uniformis korszaka és a kivételek Elöljáróban csak emlékez- tetésül hadd említsem meg, hogy a feliszabadulás után meginduló művészi munka első kezdeti lépéséről már 1945-ben és 1947-ben tanú- bizonyságot adtak a szolnoki festők. 1951-ben április 22- től május 14-ig a szolnoki Gépipari Technikumban az első Magyar Képzőművészeti Kiállítás vázlatait mutatták be. Közöttük az országos ki­állításon részt vevő két szol­noki festő Benedek Jenő és Chiovini Ferenc munkáit is. Az első Magyar Képzőmű­vészeti Kiállítás előkészüle­teinek híradásai között meg­emlékeznek a szolnoki mű­vésztelepen folyó munkáról is. helyesebben szólva csak a telepjen dolgozó Benedek Je­XIX. századi realizmust emelte az egyedül üdvözítő művészeti ideál rangjára, különös veszélyeket tartoga­tott a szolnoki művésztelep számára. Hiszen e művészet élő hagyománya volt a szá­zad első felének érett, rea­lista szemléletmódja, ame­lyet a korszakban változat­lanul továbbfolytatott, de ve­szélyes módon e stílus kife­jezési rendszerét rutinszerű­en kezdte alkalmazni, s a megváltozott követelmények szolgálatába állítani. Ezt a példát követték országosan is a művészek, s a Munká­csy által fémjelzett XIX. századi realizmus önkéntes vagy kényszerű követése egy olyan homogén képzőművé­szeti stílust hozott létre, nak szempontjából jelentő­sebbnek bizonyult Peten- koffen felfedezése, és nem utolsó sorban az a folyama­tos, intenzív együttélés a tájjal, annak sajátos színvi­lágával, atmoszférájával, amely Chiovini tevékenysé­gét mindig is jellemezte. A felszabadulás előtti egyik legjelentősebb munkája a jászszentandrási templom két történelmi tárgyú freskójá­nak elkészítése, amelyre 1933-ban kapott megbízást, és a munkát Aba Novákkal osztotta meg. Két alapvető technika — az olaj és a tempera, vala­mint ezek váltogatása — ha­tározza meg művészi korsza­kait. Színvilága az alföldi táj valóságához tapad, képe­Benedek Jenő: Honvéd népnevelők falun (részlet) nő készülődéséről Benedek három képpel készült a ki­állításira, és egy előzetes in­terjúban a modell utáni fes­tés fontosságát hangsúlyoz­ta. Képei elsősorban „sze­rencsés” témaválasztásuk miatt kaptak helyet a kiál­lításom, sőt a Mit láttam a Szovjetunióban c. képért a Munkácsy-díj II. fokozatá­ban részesítették. Benedek Jenőnek nem volt erőssége a komponálás. Az ötvenes években művészi fejlődésé­nek egyetlen tanújele port­réfestészetének elmélyülése volt. Nagy kompozíciói sem mások, mint lényegében, cso­portos portrék. 1952-ben a második Magyar Képzőmű­vészeti Kiál’ításon bemuta­tott Partizánok című művé­ért — amely nem más, mint hármas portré jól sikerült típusokról — Kossuth-díjat kapott. S 1952 decembe­rében az 50 éves Szolnoki Művésztelep című kiállítás most számunkra arra is jó alkalom, hogy egy pillantást vessünk, kik dolgoztak eb­ben az időben Szolnokon. Ezen a kiállításon Patay Mi­hály, Botos Sándor Zádor István, Chiovini Ferenc, Ge­ese Árpád és Benedek Jenő szerepelt. A kiállító művé­szek közül Zádor már ekkor nem dolgozott Szolnokon, Ge­ese Árpád pedig sohasem tartozott szorosan a telep­hez. De 1952-ben már a művésztelep tagja volt a ki­állításon nem szereplő P. Bak János. A korszak hivatalos mű- vészetpolitikája, amely a amelyben mindenki XIIL századi eszközökkel akarta kifejezni a XX. századnak szánt gondolatait. Így vált stilárisan eddig soha nem tapasztalt módon „egységes­sé” a szolnoki telep is. Ép­pen annyira „szolnoki” festő lett ennek következtében a Bajáról érkezett, Rudnay- tam'tvány, T. Bak János, mint a finom színhatásokra oly fogékony Botos Sándor, vagy a tőzsgyökeres, mun­kásságával korszakot össze­kötő Chiovini Ferenc. A korszak vége felé az­tán csodálkozva és idegesen kapták fel a fejüket a kri­tikusok. Elhangzott a meg­másíthatatlan ítélet: az egész művésztelep munkájára leg­jellemzőbb a megállapodott- ság, az elzárkózottság. Ez a megállapodottság azonban nem volt más, mint az azo­nos stílus merevsége. S a Szolnokon dolgozó művé­szek csakhamar megérezték a korábbi elismerés reakció­ját, amely már-már odáig fokozódott, hogy a magyar művészet értékelésében sok­szor teljesen figyelmen kívül hagyták a Szolnokon folyó alkotó munkát. A felszabadulás után Szol­nokon dolgoz s művészek kö­zül a rangidős kétségtelenül a ma is itt élő és alkotó Chi­ovini Ferenc volt, aki 1926 óta tagja a telepnek. Szolno­ki pályatársai Fényes Adolf, Aba Novák. Szlányi termé­szetesen nem maradtak ha­tástalanok a fiatal Chiovi- nire, de festői fejlődése, szemléletmódja kialak ujásá­in a lírai, de nem az idilli­kus hangvétel az uralkodó. A felszabadulást követő évek lényeges újat, stiláris szempontból már nem hoz­tak művészetében, az 50-es évek elején témaválasztásá­ban bizonyos önként vállalt sematizmus fejeződött ki. Elsősorban a Tisza-partot örökítette meg akkor műve­in,, valamint falusi és törté­nelmi témákat festett A kor-- szak vége felé azonban új­ra kibővült tematikája, ész­revette és érzékeny festői- séggel ábrázolta a megválto­zott új valóságot Chiovini mellett művész­telepi tagságát tekintve Pa­tay Mihály volt a legrégeb­ben itt dolgozó művész; 1956-ig, haláláig a telep tag­ja volt. A grafikus Patayt bátran mondhatjuk a famet­szet egyik legjobb magyar művelőjének. Nagyszerű technikai tudással alkotott metszetei e műfaj nagy ér­tékű darabjai. Mint grafikus mindig közvetlenül és gyor­san reagált a környező világ változásaira, rajzaiban így pl. ő volt az, aki először örökítette meg a háború szolnoki pusztításait is. Az 1930-as évek végén három évet töltött Olaszországban, Tripolisban is járt, útjának élményeit képekben örökí­tette meg. Ebből a korszaká­ból való egyik leghíresebbé vált fametszete, a néger kis­fiú-fejet ábrázoló. Bambínó című is, amelynek dúca a háborúban sajnos elveszett-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom