Szolnok Megyei Néplap, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-28 / 124. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. május 28 \ Márton Klára: ■■ v MENEKÜLÉS rénke néni kint van az udvaron, ö a keresztanyám. Nem lakik messze tőlünk. Itt vettek tanyát a szomszédunkban. Ez a ház sokkal nagyobb és szebb, mint amilyen a régi volt. Most az eperfa alatt áll. Sorra rakja a köcsögeit az asztalra, aztán mindegyikbe tejet önt. Ha megalszik a tej, túrót, tejfelt csinál belőle és eladja a falusi piacon. Rengeteg köcsöge van, szép mintákkal. — Csókolom — mondom. — Mit tetszik csinálni? Az asztal sarkán egy kis bögre állt. Áthajol a köcsögök fölött és teleönti. Amíg szürcsölöm a tejet, várom, hogy Irénke néni is megkérdezze, mi újság. De nagyon hallgatag. Utánamegyek a konyhába, ahol a köcsögöket hűvös helyre teszi. — Anyám átküldött a pénzért. — Amíg ezt mondom, nem nézek rá. Eladtunk Irénke néninek három kismalacot, és még ötven forinttal tartozik. — A pénzért? — kérdi csodálkozva. — Hisz ma beszéltem anyáddal. Neki is megmondtam, hogy szombaton... — Most mégis kell. Tessék elhinni... Irénke néni moccanatlan szemöldökkel néz egy ideig. Lehajtom a fejem. A földön egy elgurult kurmpli. Talpamat ráhelyezem és görgetem. — Gyere csak! — szól Irénke néni. — Minek neked az a pénz? — Pestre utazom — mondom elszántan. — Ha nem tetszik ideadni, akkor gyalog i indulok el. — Ne csinálj butaságokat, kislányom... Mit szól majd anyád. Irénke néni egyáltalán nem beszél meggyőzően. — Nem jövök vissza többet — mondom. — A hangom színtelen. — Nem? kérdi Irénke néni. — És mit fogsz ott csinálni? Nem vagy te eszednél! — Van ott egy nagyné- ném. Az majd befogad. És aztán dolgozni fogok. — Dolgozni? És mi lesz az iskolával? Ha már három évet kihúztál... — Elmegyek — mondom — és indulok az ajtó felé. — Várj — mondja Irénke néni. — Csak nem mész így neki a világnak? Szörnyűlködik. — Én nem értem a te anyádat — mondja maga elé meredve. — Egyáltalán nem értem... ztán összehajtogatott papírpénzt nyom a kezembe. — Köszönöm — mondom és szégyellem, amiért tolvaj lettem. — Anyádnak nem kell tudni, hogy nekem elmond- tad... szóval érted... hogy nekem megmondtad az igazat. Megkönnyebbülten szaladok haza. Bemegyek a szobába, kiteszem az ablakpárkányra titkos naplómat és egy két év előtti osztályképet. Azon hosszú copfba van fonva a hajam és mindannyian mo- solygunk. Akkora rajta az arcom, mint egy borsószem. Nézem a képet. Hogy megváltoztam azóta! Itt még gyerek voltam. Most a hajam kibontva viselem. Olyan fehér, mint a kender. És nagyon szeplős vagyok. A vászonrolló le van húzva. Nem látszik a szobából, hogy mi van az ablakon kívüL Levelet írok, hogy elmegyek és többet nem jövök vissza. A vizeskancsó alá helyezem, hogy ha majd lefekszenek, észrevegyék. Aztán kimegyek a konyhába. Anyám háttal áll a tűzhelynél. A kivarrott falvédőt félig eltakarja. Csak annyit tudok elolvasni: „Nekem olyan asszony kell...” És látom a bőszoknyás, bekötött fejű menyecskét. A gyerekek a földön játszanak. Üres konzervdobozokkal gurigáznak. Zolika, a legkisebb a bölcsőben fekszik, állig betarkava. Egy ideig tib-lábolok. Székeket rakok helyre. Megigazítom az ajtófüggönyt, aztán megint elhúzom. Várom, hogy anyám majd valamiért rámkiabál. Így köny- nyebb lesz elmennem. e nem is vesz észre. Nekidülök a falnak. Sajnálni kezdem, mert most olyan jónak érzem. Én pedig megloptam és el fogok menni. Egy ideig még várok, aztán kiszaladok az udvarra. Senki nem jön utánam. Nekidülök egy fának. A nap már csak egy nagy, vörös korong. Mozdulatlanul áll egy távoli bozótos tetején. Kiszaladok az útig. Hat kilométert kell gyalogolnom, hogy elérjem a Dunát és a hajóállomást. Ellenkező irányba megyek, mint amerre Füzes van. Dűlőutakon, ösvényeken szaladok keresztül. Később kiérek az országútra. Messziről meglátom a hajóállomás fehér épületét. Hűvösebb lesz. A Duna felől jön a levegő. Nem tudom, hány óra 'lehet. Amikor meghallom a hajókürtöt, szaladni kezdek. A hátamhoz tapad a ruha. Abban reménykedem, hogy ez egy másik hajó lehetett, amelyik Pest felől jön. Két bátyus asszony beszélget a váróteremben. Lihegve állok előttük. — Most ment el egy negyedórája. Mi is lekéstük — mondja az egyik. — Meg kell hogy várd az éjfélit... A pénztárnál megveszem a jegyet. Ekkor látom, hogy Irénke néni nyolcvan forintot adott. Vonattal is mehettem volna. Közben a két asszony elalszik. Végignyúltak a pádon. Csomagjuk fejük alatt. Kimegyek a partra és leülök á lépcsőre. Hűvös halszag van. Éjiékor megjön a hajó. Sokan utaznak. Keresek magamnak egy csendes sarkot és a falnak hajtom a fejem. Reggel, ahogy kiszállunk, a parton elveszik a jegyünket. at óra. Nem akarom Jolit ilyen korán felzavarni, és bent maradok a váróteremben. A büfénél sortállnak. Egy csésze teát kérek és egy pogácsát. Várok egy bőrüléses fotelben kilencig, aztán elindulok. Sose jártam még Pesten. Csak bámulom a nagy házakat és a kocsikat. Szép, divatos ruhájú nők jönnek velem szembe. Egy férfitől megkérdem, hogy merre van a Tölgyfa utca. Garbó pulóverben van és aktatáskát szorít a hóna alá. Mosolyog és egy kicsit előrehajol az arcomba: — Itt egyenesen menjen. Ha villamos keresztezi az utat, forduljon balra. — Olyan kedvesen beszél. Jó kedvem lesz. — Elkísérném, de dolgozni megyek... Látom, hogy befordul egy sarkon. Egy darabig nézem a sarkot, ahol eltűnt. Nagynéném írta, hogy egy szabónál dolgozik. Ugyanabban a házban, ahol laknak. Megtalálom az üzletet és a házat. Ki van írva: Kas Imre, úriszabó. Átmegyek a másik oldalra és sétálok. Látom, hogy az üzlet galériás, s fönt ég a villany. Egyszercsak észreveszem Jolit. Egy székről állhatott fel, mert eddig nem láttam. Gyorsan arrébb megyek. Nagyon izgatott vagyok. Odamegyek az üzlet elé, de nincs bátorságom bemenni. Elsétálok a sarokig meg vissza. Talán két óra is eltelik, amikor Joli kilép az ajtón. Piros ruhában van, nagy fehér virágokkal. Egy csomagot tart a kezében és bemegy a házba. — Te kisfiú — mondom egy gyereknek — tegyél meg nekem valamit. És elmondom neki, amit akarok. — Miért nem tetszik felmenni ? — kérdi. — Mert lakik ott valaki, aki haragszik rám. De neked sem kell bemenned, csak csengess be. Megkönnyebbülök. Adok neki négy forintot. Megnézi, és vigyorogva szalad. Számolom a perceket. Most felért, most becsengetett. Most átadja a levelet. Joli ebben a pillanatban olvashatja: — Hallod, Karcsi — szól a férjének. Itt a Ju- lika... — Most kilép az ajtón. Szalad lefele... De csak a kisfiú jelenik meg a kapuban. — Odaadtam — kiáltja a másik oldalról. Nem tudok tőle többet kérdezni, mert már messze jár. Nemsokára Karcsit látom meg. Sötétkék ruhában van. örülnéz, aztán ahogy észrevesz, átjön hozzám. — Szervusz — mondja. — Hát te most rosszkor jöttél. Joli elutazott. Beláthatod, hogy így... — Sajnálkozva ingatja a fejét: — Haza kell menned... Gyere, kikísérlek az állomásra. Van pénzed jegyre? A torkomat a sírás fojtogatja. Csak bólintok, hogy Igen. — Mert mondd meg, ha nincs. Megyünk a villamoson. Karcsi fogja a kallantyút. Időnként lekucorog és a házakat nézegeti, mintha keresne valakit, — Hogy vagy? — kérdezem tőle. — Szerencséd, hogy ma szabadnapos vagyok. — mondja. Az állomáson megkérdezi, hogy mikor indul a vonat. Én pedig eltűnök a jegyváltók tömegében. Egy idő után kilépek a sorból. Karcsi nem vesz észre semmit. Amikor hozzáérek, úgy csinálok, mintha akkor raktam volna el a jegyem. — Hát akkor készen vagyunk — mondom neki. Megfogja a vállam: — Ne búslakodj. Gyere, fizetek neked egy málnát. Később felszállók a fülkébe. Jó helyem van. Az ablakhoz ülök. — Köszönöm — mondom neki. — El kell mennem — mondja — nem tudom kivárni a másfél órát. Leszáll és áll még egy darabig az ablak alatt. Lehúzom az üveget. Felint: — Hát akkor szervusz. Majd írjál... Figyelem, ahogy eltűnik egy csapóajtón. Ábrákat rajzolok az ablaküvegre. ztán kinyitom a naplóm. Benne van titkosírással apám címe. Csak én tudom elolvasni. Szól a hangszóró: — Személyvonat indul Füzes felé, negyvenöt perc múlva... Megfésülködöm a vonatablakban és leszállók. Az állomás homlokzatán megnézem a nagyórát. Négy óra lesz tíz perc múlva. Elindulok egy kis szűk mellékutcán. Valaki szembejön velem. — Kérem, — kezdem —. lenne szíves megmondani, hogy merre? — Mit merre? — Hogy merre menjek. Szabó Ágnes: Adrien Gianni Rodari: A VILÁG MINDEN GYERMEKE Ha kinn a nagyvilágban, szerte, amerre csak gyerekek élnek, egy adott jelre mind egyszerre együtt nevetni kezdenének, a föld is remegne erre a hangra! ■ oíTiH Millió táj felöl kelne visszhangja... Mintha egy aranyhegy, ezüsthegy orma tengernyi szilánkban földre omolna, vízár zengene mélybe zúdulva, színarany hullna, színezüst hullna. Nevetés-lavina qörögne végig San Franciscótól egész Calais-ig, Moszkvától Genfig vinne az útja, Koppenhágából Turinba futna. Földön suhanna, vizeken szállna, minden városba, csöpp falucskába. Sivatagok, puszta tájak virágdíszbe borulnának, ahol eddig jég fehérlett, narancserdők zöldellnének; s mint a bárány patak mellett, hancúrozna fenn a felleg kedves, öreg nagyapók ontanák a meseszót. Azt mondaná minden ember: „Tiétek a föld. a tenger, másszatok csak hegyeket, jókedvűek legyetek! Hív az erdő, rejt a berek, tisztásaink játszóterek. Nevet az ég, menjetek ki papírsárkányt eregetni!” S milyen csodát látnátok még: öreg földünk megifjodnék, úgy repülne mint a labda, ha gyerekkéz hajitgatja. Fiúk, lányok sok szerencsét! Bár az utunk hosszú lesz még, s célunk messze — fogjunk össze, kézen fogva útra keljünk, egy napot se vesztegeljünk! Megteremtjük, meglátjátok, mindenütt a boldogságot. (B. Radó Lili fordítása)
