Szolnok Megyei Néplap, 1972. április (23. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 83. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. április 9. A gyermek Beethoven — szelencén Magyarországon egyedülálló szelence gyűjteményt őriznek az esztergomi keresztény múzeumban. A több mint 500 darabból álló ipar- művészeti kincs a nápolyi San Marco herceg magyar származású feleségének, Nákó Mileva grófnőnek a hagyatékaként került Magyarországra. A 17—19. századból származó szebbnél- szebb remekművű kis dobo- zocskák a legkülönbözőbb technikával készültek. A fém alapanyagú zománcozott, illetve porcelán szelencék iparművészeti, míg az elefántcsontból, illetve teknőc- héjból faragottak képzőművészeti szempontból értékesek. Valamennyi érdekessége, hogy a kor stílusával ellentétben, világi ábrázolásúak. A gyűjtemény formagazdagsága is nagyon választékos. A hagyományos kör, illetve szögletes alakúak mellett a legkülönbözőbb figurális dobozok találhatók. Különféle feliratú kis koffer, csizma, babafej, földgömb, csemballó és sok más alak található a színben is rendkívül változatos gyűjteményben. Egyik legértékesebb darabja a gyermek Beethovent ábrázolja. Mucsi András mú- zeológus vizsgálatai során derült fény a XIX. század elejéről származó Beethoven- emlékre. Az ezüst keretű kerek dobozocska tetején egy miniatűr-tempera mosolygó kisgyermeket ábrázol, egyik kezében galambbal. A kép sarkában a „L. V. B. 3 jahre” olvasható, alatta a festő kézjegye: V. Suchy. A szelence belsejében olasz és német nyelvű irattöredék örökíti meg, hogy a festmény három éves korában ábrázolja Beethovent és rokonaitól került a hercegi pár birtokába. Feltehetően a XIX. század elején, a kezdődő Beethoven^ kultusz idején készült Bécsben. „Padláson kuntsorgó polgárok* TUDÓSÍTÁS 1834-BOL Könyvtárakat töltene meg, kötetek tízezreire rúgna az a szak- irodalom, ami legnagyobb hazai folyamunk, az „öreg” Duna viselt dolgairól eddig megjelent. A levéltári tallózások során nemrégiben érdekes adat, egy 1834-ből származó rövid hírlapi tudósítás bukkant napfényre. A „Bétsi Magyar Kurír” című egykori hetilap jeles zsurnalisztája íme igy számol be a 138 esztendeje bekövetkezett dunai jeges árról: „Komáromból Írják, hogy á partmelletti Csallóköz számos alantabb helysége, mint Csicsó, Néma, Nagy és Kiskeszl és Érsekkel rokon fektü és _ sorsú társaikkal (mintegy 300 ölnyire megszaggatván a töltést a Duna árja) úszik, s lakosai a padláson kuntsorognak; a Vág pedig visszatolatván a Duna torlado özönétéi, Mátyus földjére könyöklőit. A két víz dagaiya összetapadván egész tengert ábrázol, hol tornyok, s helységek mintegy Velentzeként (tsakhogy nem dönthetetlen alapra építve) ötledeznek elő az iszapos hullámból, mind Csallóközön, mind Párkány, Esztergom, Győr. VI- segrád, s Gutta vidékén. Menynyi kár, s Ínség már is, s leszsz még mind ezek következése!” A dédapáink korabeli híradás földrajz- és nyelvtörténeti szempontból egyaránt érdekes és értékes emlék, szórakoztató epizód öreg Dunánk „viselt dolgairól”. — Dög meleg van. — Az. — Főzzek egy kávét? — Főzzél... És hívasd fel Pomerát. Meg Székelyt. Némethné átment a telefonért. Csinos asszony volt. Kissé mereven mozgott, behúzta a hasát. Harmincöt éves múlt, vigyázott a tartására. — Fegyelmi lesz? —• kérdezte. Bálint az udvart nézte. A szemközti épület sarkánál feltűnt egy nő. Az új nő a könyvelésből. A könyvelés nem tartozott Bálint hatáskörébe. — Még nem tudonc — mondta. — Nem értem az egészet. Mintha Pomerának elment volna az esze. A nő keresztül jött az udvaron. Valószínű, a büfébe megy. Fehér köpenyt viselt, s látszott, hogy nem hord alatta melltartót Bálint nézte egy darabig, aztán így szólt: — Lemegyek, eszem egy szendvicset. A büfében hárman voltak. Bálint megállt a fehérköpenyes nő mögött. Jóalakú kis nő volt Kedvére való. A büfés észrevette. — Mi tetszik, Bálint kartárs? — szólt át rögtön a fejek fölött. — Ez a szép fiatalasszony — fogta meg Bálint a nő vállát — előbb jött Tartsunk sorrendet! A nő megnézte a férfit és elmosolyodott Míg vásárolt, beszélgettek, Bálint azért megkapta közben a maga szendvicsét, a többiek a meleget szidták, Bálint kijelentette, hogy van ennek jó oldala is. — Ilyenkor a legszebbek a nők — mondta. — Látni lehet, hogy szépek. — Hajaj! — sóhajtott a büfés. Kis görbe ember volt Alázatos. — Na nem mind! Csak amelyik tényleg szép! A nő észrevette, hogy Bálint a mellét nézi. Elnevette magát. — Éhes disznó makkal álmodik — mondta csúfondárosan. Mindenki megkövült. A férfi röhögött, rengett a teste.' Karmos kis cica, gondolta. Kis vagány. — Merre megy? — Á titkárságra. A titkárság itt volt az épületben. Bálint ilyen szerencsére nem is számított, azt hitte, a nő visszamegy. — Tudja hol van? — Megtalálom. — Megmutatom. — Hát mutassa — nevetett a nő. — Hogy tetszik nálunk? — kérdezte Bálint a lépcsőn. — Tetszik. Szép nagy üzem. — Magának milyen végzettsége van? — Közgazdasági technikum. — Nem való magának a könyvelés — mondta Bálint atyaian, s átfogta a nő vállát. — Jöjjön át hozzám, nekem ilyen munkatársak kellenek. Ez érdekes, változatos munka, ide fellépés kell, határozottság. itt tárgyalni, intézkedni, irányítani kell... Nos? Ilyen fiatalasszony ne temesse el magát! — Csak meg ne bánja! — nevetett a nő. Bálint megállt a lépcsőn, szembefordult vele. Tetszett neki, hogy ilyen pimasz. — Attól maga ne féljen! — Megkérem magát valamire — mondta később a folyosón. — Vigyen át a könyvelésbe valamit. Megteszi? — Meg én! — Itt vagyunk. Erre — tessékelte be az irodába. Némethné a kávéfőzővel vacakolt. Felnézett. — Az új kartársnő — mutatta be Bálint a fiataiasz- szonyt. — Átküldték a könyvelésből a K/5-ÖS. anyagért össze van állítva? — Igen. — Iszik egy kávét? — fordult a nőhöz. — Miért ne? Köszönöm. — Bemutatkozott az asz- szonynak. — Szűcsné vagyok. Szép itt nálatok. Kellemes — mondta, míg körülnézett. — Muris ez a ventillátor. Némethné mosolya nem árulkodott. Tíz éve dolgozott Bálinttal, ismerte. Fegyelmezett asszony volt. Minél idősebb, annál fegyelmezettebb. A nő az ablakhoz lépett. — Klassz! — mondta. — Innen végiglátni az udvaron. Arról jöttem, ni! Némethné a szekrényből kivette a harmadik poharat Bálint innen látta meg a nőt — gondolta. A pohár alján beszáradt cukor sötétlett, az asszony a mosdóhoz ment, hogy kimossa. Akkor kopogtak. Székely művezető jött, maga előtt terelve Pomerát. Bálint a pokolba kívánta mindkettőjüket. — Üljenek le. Jónapot — mondta. Nem ült le egyik sem. Székely az ablakfának támaszkodott. — Csókolom — köszönt Szűcsnének fáradtan. Ezek már ismerik egymást, gondolta Bálint. Persze, a Székely nem konkur- rencia. Megállt Pomera előtt. — Mondja, Pomera szaktárs... mi van magával?! Tudja maga, mit csinált?! Pomera nem felelt. Mereven nézte a sapkáját, melyet a kezében tartott. Sűrű szürke haja kócosán lógott a homlokába, mert az volt a szokása, hogy a sapkáját Időnként le-fel tolta a fején. Szép szál öregember volt, intelligens kezekkel. Bálint egyszer olvasott erről valamit. Hogy vannak intelligens és buta kezek. Az öregnek kifejezetten intelligens keze volt, szépformájú, nagy ügyes keze. — Magyarázza meg! Pomera fel se nézett. Bálint járkálni kezdett a szobában. Elöntötte a víz. Leült az íróasztala mellé. — Idős ember létére, a saját két keze munkáját tönkreteszi! Mi történt magával? Pomera konokul nézte a sapkát. Mozdulatlan volt Bálint percről percre ingerültebb lett. Mintha egy bábával beszélne. Megnémult? — vesztette el a türelmét — Kérdeztem valamit! Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott. Némethné kezében, aki a kávét töltötte, szétrobbant a pohár. Szabályos duplás volt törhetetlen üveg, millió darabra freccsent szét. Némethné ruhája, haja, Bálint fehér inge, mindkét íróasztal tele lett üvegszilánkkal, kávécseppekkel. Pomera meg se moccant, még csak a tekintetét sem emelte fel. A fiatalasszony és a művezető odaszaladt, Bálint felugrott, értetlenül bámulta a jelenetet. — Mi történt? — Széttörött... — felelt Némethné sápadtan. A fiatalasszony egy ronggyal tö- rölgette a karját. — Leforráztad ? Fáj ? — Kicsit, de nem fáj. — Egy csepp olajat, vagy zsírt kell rátenni — javasolta Székely. — Szerzek. Leszaladok. — Ne fáradjon — mosolygott Némethné még mindig fehéren. — Ott a táskámban a napolaj. — A fiatalasz- szony már hozta is. — A seprű... — Hol van? — Az előtérben. Ott a lapát is. — Mi az istent csináltál? — fakadt ki Bálint. Nérr. ethné lassan fordult a férfi felé. — Hét éve használok ilyen poharat. — Mert forrón töltötted bele! — Mindig forrón töltöm. A presszóban is forrón töltik — Mert egy félórát hű- tötted a hideg vízben. Mindent az se bír! — Én sem! Bálint hallgatott. Csend lett a szobában. A fiatal- asszony megvetően mérte végig. — Gyere — fordult a titkárnőhöz —, hozd rendbe magad. — Bele akart karolni, de Némethné nem engedte. Szűcsné szeme ösz- szeszűkült. Utána ment, bevágta az ajtót Székely újra az ablakfának támaszkodott. Fáradtan nézett maga elé. Izzadt volt poros és olajos, mint Pomera. Épp csak köpenyt viselt Pomera körülhordta kifejezéstelen tekintetét a kávépettyes falakon, s mint aki eleget látott, lesütötte a szemét újra. Bálint az áblak- hoz lépett — Ezt a cirkuszt! — Érezte, hogy nevetséges. El akarta ütni a dolgot köny- nyedén. — Azt hittem, kitört a háború. Csak nők kezébe adjon az ember valamit! Székely erőltetett mosoly- lyal bólintott. Nem felelt — Pomera bácsi — fordult Bálint az öreghez. — Hangot váltott: — Értse meg: tudni akarom, mi történt? A ventillátor egyenletes búgással ingott jobbra-balra, mintha csóválná a fejét. Pomera felhúzta a vállait. — Na! — biztatta Bálint mert legalább megmozdult KERTÉSZ ÁKOS:* MELEG VAN az öreg. — Na, beszéljen! — Tudja azt maga... Hangok hallatszottak az előtérből. Visszajöttek az asszonyok. Mintha nem történt volna semmi. — Megmutatom a K/5-öst — mondta Némethné. Halkan beszéltek mögötte. Bálint idegesen járkált fel-alá. — Ezzel a viselkedéssel nem megy semmire — mondta .az öregnek. — Csak magának árt. Mennyi idős maga? — Ötvenöt. — öt év múlva nyugdíjba megy. Figyelmeztetem: térjen észhez. Tönkreteszi a jövőjét. — A jövőmet? — nézett fel Pomera. — Azt! Miért vágta össze? — Mert nem kell. — Ki mondta magának? — Székely kartárs. — Hogy összevághatja? — Hogy nem kell. A két nő az ablakhoz ment, a művezetővel beszélgettek. — Az ott magukkal szemben a .prés — mondta valamire Székely. — Ősszel a kocsik tengelyig merülnek a sárba, mert a betonút mélyebben van, rr. int az udvar szintje. — Székely kartárs! — csattant fel Bálint — Legyen szíves mondja el, hogy történt! Székely visszafordult az ablaktól. Fáradt hangon válaszolt — Ugye, kellett négy új eleje a hatszázkettesekhez. Komplett. Nem volt a raktáron. Kiadtam Pomerának. — Miért Pomerának? — ö a legjobb lakatosom. Univerzális szakember. — Aztán? — Aztán egy hét múlva megjöttek az újak. Tizenkét darab. Mondtam neki, hogy amit eddig csinált, tegye félre, talán nég egyszer szükség lesz rá. Kihozattam az újakat a raktárból. — És? — Ö rreg hozzákezdett a szereléshez. Először rumlizott, odavágta a kalapácsot, hogy ő nem segédmunkás, aztán hozzáfogott. Este bennmaradt és a félkész munkát. amit félbehagyattam vele, összevágta apró darabokra. — Időbérben csinálta? — Nem. — Jó forint volt rajta? — Nem. — Hát akkor?! Mért rumlizott? — Szerette csinálni. Komoly munka volt. Szép munka. Szakmai sovinizmus — gondolta Bálint —, vagy hogy mondják ezt... — Most sem értette. Mi haszna volt ebből az öregnek? — Maga ellenőrizte a műhelyt mielőtt elment? — Ellenőriztem. Üres volt. — Maga hol bujkált?! — kérdezte az öregtől. — Nem bujkálok én senki elől — nézett fel Pomera. — Még székely elől sem. — Hol volt, mikor Székely ellenőrizte a műhelyt? — Talán a klozeton. Mit tudom én ... Szűcsné valamit ne ondott az ablaknál félhangosan, de Bálint nem értette. A két asszony nevetett. — Tudja, milyen értéket tét tönkre?! Legalább hétezer forint. Megfizettetem! Pomera hallgatott. — Átadom az ügyészségnek, érti? Tudja, mi ez?! Szabotázs! Magának mindegy? Le fogják ültetni! Pomera egykedvűen nézett vele farkasszemet — Rám itt úgy sincs szükség — mondta. Bálint a fejét fogta. — Ez tényleg megőrült... Ki mondta ezt magának? — Tudja azt maga is... Itt csak segédmunkások kellenek. — Maga szabadkézből akar dolgozni., mint harminc évvel ezelőtt? Nem érti. hogy olcsón kell termelnünk? Nem érti, mi a nagyüzem? — Értem én. Amit én tanultam, arra nincs szükség. Értem én. Bálint lerogyott a székre. Azelőtt az ilyen embert egyszerűen kirúgták. Most ő töltheti vele a drága idejét. — Maga mit szól ehhez? — kérdezte a művezetőt. Székely fáradtan nézte. — Nem tudom. — Maga mit csinálna vele? — Nem tudom ... — Fegyelmi elé fogom állítani! És maga lesz a bizottság elnöke. Akkor mit csinál? — Most még nem tudom. A fiatalasszony ír. ögött becsukódott az ajtó. Bálint észre sem vette, mikor elköszönt Kimerültén dőlt hátra. — Szóval, nem tudja ... De azt tudja, hogy a vezető felelős a beosztottjaiért? — Legfeljebb fegyelmi elé állít engem is. Bálint a ventillátor kapcsolójával babrált Kikapcsolta és elindította megint Ezt kár volt mondania. Székelyt is kikészíti ez a hőség. Majd máskor beszél vele. Fáradt volt. — Menjenek le — mondta a két embernek, — majd még találkozunk. A titkárnő még mindig az ablaknál állt. Fegyelmezett arcán nem látszott indulat. — Mit csináljak vele? — nézett rá Bálint. — Hagyd futni. — Nem tehetem. A hétezer forintot még csak elkenném valahogy. De nem teremthetek precedenst. És megtudhatja valaki ... Te, ez az ember őrült, ugye? Némethné nem felelt. Bálint előrehajolt. — És én?! — ordította. — Én ne őrüljek meg? Minden az én nyakamon van! És ilyen tébolydában dolgozom! örültek között! — Rácsapott az asztalra, egy üvegszilánk felsértette a kezét. — Az isten verje meg! — szisszent fel. Szájába kapta a tenyerét. — Csillapodj — mondta Némethné, és újra letörölte az asztalt. Aztán a gép mellé ült, dolgozni kezdett. Mindketten hallgattak egy darabig. Bálint zsebkendővel törölgette a nyakát — Ne főzzek mégis egy kávét? — kérdezte később az asszony. — Főzzél... De vigyázz! — Vigyázok. — Holnap szombat — mondta Bálint. — Menjürk ki a telepre délután. Dög- lesztő ez a meleg. — Meglátjuk ... — Némethné a férfi hátamögött elmosolyodott. Odatette a kávét * • A szerzőt 1972-ben József At- tila-díjjal tüntették ki. Ebből az alkalomból közöljük elbeszélését. SZENTI ERNŐ: KISVÁROSI UTCA DEMÉNY OTTÓ: Nyílik íűzfejű tulipán Hózáporokkal a tavass jelenéseket hordoz megőriz egy foltot belőlük estig a horhos hajnalra elolvad az is gyönge fű szökken nyílik tüzfejű tulipán kék kertjeinkben egy szilánkot a fagyból árkok északi öblén különben ragyog minden — új láng a régi üszkén SERFŐZŐ SIMON; AZUTAN Megmelegítve a mosogatóvizet veszik az asszonyok az eget, e zománcozott fazekat s a többi mosatlanokat: az aljukon vízzel meglögybölt árkokat, amikbe már a roham-legyek is beleszálltak, odaadva a kutyának a dombot: mócsingot — s azután a köcsögökhöz akasztva a csöpögő világot kiteszik a kerítésre, a literes gödröket is clmosogatva. 1
