Szolnok Megyei Néplap, 1972. március (23. évfolyam, 52-77. szám)
1972-03-26 / 73. szám
1972. március 26. SZOLNOK MEGYEI \£PI.AP 7 Jókai Anna: ÜRQEÖNTÉS Állandóan öntöztem. Reggel-este. Mégis hervadnak. Egyszerűen lekonyul a fejük . . Gondterhelten álldogáltak a nárciszok között. Nem illett ez a különös hervadás a a tavaszi képbe. A gyümölcsfák már elvirágzottak, a levelek húsosán és tömötten óvták a fejlődő termést, a fű az ágyások szélén szemfáj- dítóan zöldellt. — ... mert a gyom az természetes — mondta Kovács. Lomhán mozgott a kék tréninggatyában — azt az ember időnként kihúzgálja. De kérdezem én: lát itt valamit? Takács közelebb hajolt a földhöz. A fekete rögök egyenletesen borultak egymásra, a tövüknél gyengéd emberi ujjak még kis peremet is vájtak az esőnek. — Nem égette le, túl sok trágyával, talán ? Kovács legyintett. Annyit bajlódott a virághagymákkal. Ládában cipelte, a hóna alatt. A vonaton nincs hely, egymás nyakába lógnak a horgászbotok, kötözőspárgák és dióverő póznák, és akkor még húsz perc gyaloglás az állomástól... És most tessék. Amikor éppen virágba szökkent. Haldoklik az egész. — Hát nem tudom — sóhajtott Takács. — Érzékeny növény. És túl korán bontja szirmait. Túl korán — Ok nélkül semmi sincs Kovács rágyújtott, vigyázott, ne hulljon az ágyásba a parázs. — Mindennek oka van, nem? — harciasán húzott egyet a tréninggatyán. Takács hallgatott. Bár mindketten magányosak voltak, más és más mélységben lakták a magányosság kút- gyűrűit. Takácsnak meghalt a felesége, Kovács pedig önszántából elvált. Takács jobban szerette magát a munkát, Kovács. ipkább az eredményt becsülté. — Az ember nyissa ki a szemét — folytatta Kovács. Kimente^ a tóhoz, szívták a friss levegőt. Takácsnak csak a mellkasa emelkedett, Kovács végzett egy-két határozott tornamozdulatot. — Ez a dög már itt van... — s a fagylaltos bódéra mutatott. A táblára három tölcsért festettek, a talpánál fogta össze őket egy kövér kacsó. Az egyik tölcsérben kávébarna, a másikban vanilinsárga, a harmadikban málnarózsás fagylalt. Inycsiklandóan csurogtak lefelé a színek, ahogy a gyors munkában az olajfesték megszaladt. „Cégtul: Szeremfia Ágoston hat. eng. cukrász kisiparos. Nyitva 7—21 óráig. Kedden szünnap”. — Nézze meg azt a bódét... ezek a masszív falak ... Odamentek, megkopogtatták a hullámlemezt. — Lakásnak elfogadnám... és belül... tapéta. Érti? Mosható, ragasztott tapéta. És az a kocsi. Az a szép nagy. Mennyit keres maga egy hónapja? Mennyit, szaki? Kérdezem? — Kettőt — mondta Takács, — vagy kettőhármat. — És a kedves felesége? Illetve., bocsánat, mennyit kapott a szegény Magduska, amíg élt? A szövőgépnél? — Ezerhárom. Ezeröt... — Na. Ennek, testvérek között is tíz darab ezres a nettó bevétele, havonta ... Hát lehet ezt tűrni? — Hát nem tudom... — sóhajtott megint Takács. — ... mert lekvárjancsik vagyunk. Azért. Tudja? — Talán, ha leszúrnánk egy botot... — mondta kitérően Takács. — Le a földbe... Nincs alul valami —? — Az anjukjóistenit... — hagyta rá Kovács. Két hónap múlva, amikor a tövek maguktól kifordultak a földből, le is vágott az ásóval, jó mélyen. — Hé kiáltotta át Takácsnak, aki most töltötte az évi rendes szabadságát, mind a tizenhárom napot. — Ezt valami tényleg megza- bálta. Gyökerestül... — Nálam a napraforgót. Nem is lesz télre szotyola- magom... — Maga szotyolamagot csemegézik. Amíg egyesek... Nyalták a fagylaltot. Ez a maszek-fagylalt istenien jó volt. Könnyű, krémes, az ostyája is illatos. Szeremfia Ágoston fehér sapkát viselt, négy gyereke szintén, az asz- szony átlátszó fehér nylonköpenyt, alatta pirospettyes bikinit. Már ötkor ott nyüzsögtek a bódéban. Kovács nem tudott aludni, gyakran megleste őket, hogyan érkeznek a nagy kocsin, hogyan cipelik be a nehéz kannákat. A mozdulataik harmonikusak, összeműködnek, nem beszélnek. Figyelmes arcukon hét óra öt- perckor jelenik meg az első mosoly, az első vendéggel együtt, vezényszóra. Ez külön ingerelte. — Hát nem embertelen? — okította Takácsot, miközben ácsorogtak a sor végén. — A rohadt, büdös pénzéért furton-furt vigyorogni. Délutánra a mosoly kissé megereszkedett, este nyolckor épphogy csak lógott a szürke szájszegletekben. A négy gyerek közül — úgy hírlett — három középiskolás, egy még az általánost végzi. — Baromi munka... — kockáztatta meg Takács. Nézte a legkisebb fiút, folyik róla a verejték, s néhány másodpercre, kezében a gombócnyomóval, hátra- hátrarándítja a vállát. — Legalább negyven fok... a hullámpala alatt. Baromi meló... — És a magáé? Vagy az enyém ? A sorbanállók helyeslőén zúgtak. Minél jobb volt a fagylalt, minél szélesebben mosolygott Szeremfia, minél buzgóbban ugrándoztak a fiai, annál jobban nőtt a fogyasztók ellenszenve. — Állítólag házat épített a tóparton — mondta valaki. — Garázzsal. — Ezeknek mindenre telik... — Ahány karmozdulat, annyi forint. Ki lehet számítani... De csak egyszer legyen fagylaltmérgezés... lecsukják, hogy belefeketb- dik... — Piszkos adócsalók. Úgy játsszák ki az államot, ahogy akarják. A mérnök úr is megmondta. A mérnök úr a műút mellett építkezett, kétszintes nyaralót, saját kivitelben, teraszos kiképzésű kerttel. Ehhez kérte néha Kovács és Takács segítségét, kitűnő órabért fizetett, amellett nyájasan és értően társalgóit a világ dolgairól. — Maguknak — mondta és a pipát, amit dísznek tartott a szájában, jobbról balra csúsztatta — magpknak meg kell szakadni ahhoz, hogy a kenyérrevalót megkeressék... Tudják mennyi haszon van egy-egy tölcséren? És hány tölcsért adnak ki naponta? — De hatan dolgoznak — mondta Takács és jámboran lapátolta a sódert. — Tizenkét órát egyhuzamban... — Undorító... — a mérnök úr szippantott egyet a pipán. — Higgyék el, undorító. Nekem is van fiam. Mikor látták az én fiamat befogva? A mérnök úrnak se fiát, se lányát, se egyéb retyeru- tyáját nemlátták, csak nőket. parókával átutazóban, ezeket a mérnök úr ügyintézőknek nevelte. — Ez az, amikor robot, öncélú robot lesz a munka! — A mérnök úr letelepedett egy műgombára, tapodta egy kicsit a földet maga alatt. — Nem kéne megengedni — mondta Kovács Takácsnak — nekünk kéne fellépni az ilyen harácsolás ellen. Amíg egy szövőnőnek ezeröt... — Szerintem, mielőtt el- palántázná az új paprikatöveket, ki kéne a mélyből hajtani... — vélekedett Takács. — De tulajdonképpen, mi a fene lehet? — Piszkálgatták az üreges földet, eső se esett, kánikula volt. Szeremfia ontotta a pacnikat. — Pocok? Vagy ürge? •— ...Mikor fürödnek ezek a szegény gyerekek? — A gyermekvédelmi is beleszólhat... A mérnök úron keresztül... Kovácsoltvas kaput hoztak. kócsag-mintával, azt kellett neki betonba rakni. — Tessék aláírni a doktor úr helyett — mondta a teherautó sofőrje — lehetőleg olvashatatlanul. Bámultak utána. — Most doktor, vagy mérnök? — kérdezte Takács. — Ahol én jogügvi szakértő vagyok — mondta másnap a férfiú —, annál a melléküzemágnál először végeznek patkolást... Mindenütt dolgoznak. Mindenütt kemény munka folyik. A névtáblát nem engedte kitenni. — Szerénytelenség — mondta. Bezzeg a Szeremfia nyár végére újat festetett. A pesti címével. Házi sütemények, apró pogácsa, egész télen át. S ráadásul ezen a napon kifogyott a közkedvelt őszibarack! Az a jó, pikáns őszibarack. Kovács nem bírta. Bekiáltott az adagolón: — Maguk miatt néz ki így ez az ország... ez a rohadt maszek-szemlélet... Már amúgy is nyár vége volt, többen helyeseltek. — ...mert a dolgozónak akármi jó... minek a választék? Akármit megzabálunk... Szeremfia nem akarta abbahagyni a mosolygást. Ígérte másnapra az őszibarackot. Sőt. Banánt is ígért. — Mi azt hittük, szeretnek minket — jött előre az asszony, a nylonköpeny rátapadt, a bikini-pöttyök foltnak látszottak, egyszeriben. — Merthogy jó az árunk és dolgozunk látástól vakulásig — Amíg egy szövőnő ezerötöt keres... Már úgyis őszre járt, Szeremfia lehúzta a redőnyt. Es nem nyitott ki másnap sem. Később megvette a bódét a strand, pedikür és olajozófülkét nyitott a helyén. — Na ügyé — mondta Kovács elégedetten, s egy kanna vízzel lesben állt az ürgelyuknál. — Ezt elintéztük... Ennek nem lesz, legalább itf, pofája... A szomszéd úr elhúzott a kert előtt, rájukdudált, mint aki a tervet és a tevékenységet egyaránt helyesli. A nyaralójába már csak az olasz csempe hiányzott, a zuhanyozó falára, azért ment éppen, égy bizonyos helyre. A zöldségesnél megsúgták: művész. Tulajdonképpen művész. Nem szabad zavarni. — Mindenesetre — mondta Kovács és tűnődve álldogált a locsolókannával a luk fölött — biztos, hogy fontos ember. Na, öntsük a vizet. Most aztán kihajtjuk, az anyja jóistenit... Takács lesbeállt a kapával. Hogyha az a ronda dög megjelenik, egybül hegyibe... — Nem hangyaboly, ez szaki? — kérdezte aztán csüggedten. — Amíg egy szövőnő ezerötöt... — mondta Kovács makacsul, s csak öntötte a vizet. — És most? A helyzet változott? — kérdezte Takács. — Nézte a kapát, a hiába csordogáló vizet, ahogy az ártatlan föld beissza és riadtan szaladgálnak szerteszét mindenféle apró, feketehátú, szánalmas kis bogarak. Miből éltek a régi magyar írók? Elöljáróban mindjárt leszögezhetjük: nem írásaikból! írásra az alkotási vágy, az édes anyanyelv pallérozása, vallási és politikai okok, nevük megörökítése késztette őket. A könyvkiadás a kapitalizmus hazai kialakulása után lett csak foglalkozás, az írói hivatás pedig szűkös megélhetést is nyújtó tevékenység — keveseknek. A magyar irodalom első, latin és magyar nyelvű emlékei szerzetesek és világi papok nevéhez fűződnek. A nagy humanista költő, Janus Pannonius pécsi püspökként a maga örömére szerezte verseit, amelyeket külföldön is nagyra becsültek. A reformáció bibliamagyarázö, hitvitázó papjai a szabadabb szellemért küzdöttek, de csak erkölcsi sikereket arattak. Tinódi Lantos Sebestyén (1505—1556), Török Bálint, Nádasdy Tamás, Báthory András és mások udvarában élt; históriás énekei előadásáért tartották. „Cronica” című munkájáért — mert Fer- dinándnak ajánlotta — 50 arany forint jutalmat kapott. Balassi Bálint, a hányatott életű, vérbő főúri költő versei leginkább kéziratos másolatokban forogtak; szerelmes versei, írói munkásságának remekei csak 1874-ben kerültek elő a zólyomradvá- nyi könyvtárból. Zrínyi Miklós maga adta ki munkáit. A felvilágosodás íróinak legnagyobb része honorárium helyett inkább csak börtön- büntetést szerzett. Csokonai, második világirodalmi mértékkel is mérhető költőnk, a költői-írói mesterség hazai semmibevevését csonkán maradt színdarabja címében mondja ki: „Méla Tempefői. avagy az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon”. Munkáit előfizetés segítségével. mecénások igénybevételével (Széchenyi Ferenc, Festetics stb.) próbálta kiadni, de hihetetlen nyomorban élt és életében mindössze két könyve látott napvilágot. Amikor 1805-ben meghalt, csak adósság maradt utána. Kazinczy, a magyar irodalom nagy szervezője írói munkásságáért a hatalomtól 2387 nap börtönt szenvedett. A kiadók lanyha érdeklődése következtében tizenöt kötetre tervezett összkiadásából csak kilenc kötet jelenhetett meg. Vörösmarty fiatal kora óta írt. Nevelősködött, juristásko- dott, de 1826-ban Pestre költözött. hogy „független ember és író maradjon”. Pesten a nélkülözés várja: az a szerencséje, hogy 1827-ben, az Aurora Kör taoiainak ajánlására. rábízzák a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését — szerény évi fize'és-.el. írásaiból él, de tele van adóssággal, s amikor meghal, a támasz nélkül maradt családot Deák Ferenc gyűjtése menti meg a nyomortól. A tizenkilencedik század harmincas éveiben megindult divatlapok, az újságok már honoráriumot is fizetnek. Megélni nem lehet ugyan belőle, de mégis fejlődést jelent. Petőfi először mint a Külföldi Regénytár fordítója kap honoráriumot. 1844-ben azonban sokáig hiába keres kiadót verseire, végül is a Nemzeti Kör adja ki. Ebben az évben kerül az akkor indult Pesti Divatlaphoz segédszerkesztőnek. De már a következő esztendőben kilép a szerkesztőségből, bár verseit továbbra is itt publikálja. Vándorol és ír. 1847-ben megjelent összes verseiért ugyan tekintélyes honoráriumot kav, s bár nevét isme- ri az égisz ország az anyagi gondok fiatal élete végéig elkísérik. G. F. Egykorú festmény Janus Pannoniusról Tüskés Tibor: Ötszáz év 1472. március 27-én, a Zágráb melletti Medvevárban meghalt az európai humanista költészet egyik legnagyobb alakja, Janus Pannonius. Mindössze harmincnyolc évet élt. Egy kivételes kor kivételes embere volt. Százada — a XV. század — az európai művészet újjászületésének nagy korszaka. Kortársai között nem kisebb neveket említhetünk, mint Villon, akinél három évvel később született és Leonardo da Vinci, aki húsz éves. amikor Janus meghal. A magyar irodalom vele lép be először a világirodalom nagy áramlatába, ő az első költőnk, aki világirodalmi szinten közvetíti számunkra az európai líra nagy értékeit. Európai rangú költészetet teremt Magyarországon, s Európában vele jelenik meg először a magyar költészet. Amire Janus Pannonius halála félezredik évfordulóján emlékezünk, az elsősorban költészetének értéke. Korán kiszakadt ugyan az itáliai humanista környezetből, de nem vesztette el kapcsolatát a művészetekkel. Az itthoni sűrű politikai tevékenység sem fojtotta el benne a költőt. Ellenkezőleg. Költészete itthon teljesedett ki. Igazi költővé a hazai föld, a hazai táj és a magyar történelem érlelte. Verseit a kor szokása szerint latin nyelven írta, de költészetének mondandója a magyar valósághoz tapadt. S ha egyetlen sora sem maradt ránk magyarul, édesanyjával, akit magához vett pécsi udvarába, bizonyára anyanyelvén beszélt. Itáliai versei — csípős epigrammák, hízelgő dicsőítő énekek, okoskodó tanköltemények — nagy verbális készségről, pompás verselni tudásról árulkodnak, de alig lépik túl a kor átlagos költői színvonalát. Sok bennük az iskolás elem, a feladatszerűség a példaképekhez való ragaszkodás. Amikor azonban Magyarországra érkezik, amikor bekapcsolódik a magyar szellemi életbe, verseinek száma talán megcsappan, ugyanakkor költészete megtelik személyes mondanivalóval, egyéni érzésekkel, kiérlelt eredeti gondolatokkal. Költészetében magasra csap a jogos emberi öntudat. Méltán hivatkozik műveltségére és arra a szerepre, amit itthon vállalt és betöltött a kultúra terjesztésében. Irodalmunkban korábban nem vallott költő magáról ekkora őszinteséggel legszemélyesebb dolgairól. Központi helyet kap verseiben az emberi tudás és ész ünneplése, a szülő iránti bensőséges szeretet, a békevágy, az élet- és természetszeretet kimondása, a betegség és a testi szenvedés miatti panasz. Janus Pannonius: A Narni GaTeottóhoz Ezt a nehány epigrammát néked Pannóniából a Duna küldi, a Föld északi főfolyama. Hogyha talán egy-egy közülük nem látszik enyémnek, jó Galeottóm, hát meg ne lepődj emiatt. Mert ad a hely, de el is vesz a szellemből —. ki tagadná? S látszik a versen, hogy merre, hol is született. Rég a latin környék latinabbá tette a versem, barbár tái barbár szóra kapatja a szám. Hozd Vergiliust: hamisan fog szólni a lantia; vagy Cicerót.: itt elnémul a nagy Ciceró. Ám.' te segíthetnél: ha göcsörtjeiket. lecsiszolnád, azt hinné az ítész: mind Helikonra való. Luciára Nincs igazad, ha megorrolnál rám Lucia, lelkem. mert — úgymond — ügyeid szétsusorogta a szám. Nem susorogta, bizony! Hogy honnan tudja a szomszéd? Hogy s mint terjedt el s hangzik a városon át? Mondd aki semmit meg nem hall, van olyan süket ember? Azt se, ha ágyú szól, azt se. ha dörög az ég’ Csorba Győző fordításai
