Szolnok Megyei Néplap, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
6 4ZOÍNOR MEC.1GI NÉPLAP 1972. február 13. Fazekas Magdolna: Ülő férfi PINTÉR TAMAS: HAGYATÉK Egy halott lakásában jártam. Hátrahagyott holmiját leltároztuk; elnyűtt, igénytelen bútorokat, kínos gonddal kezelt, szegényes, nafta- linszagú ruhadarabokat, öreges ragaszkodással őrzött értéktelen tárgyakat. De elrejtett értékeket, tízezreket tartalékbetétkönyveket is, amelyeket néhai tulajdonosuk precízen nylonzacskóba csomagolt. Ezekről tudtam, ő bízta rám a titkot hetekkel ezelőtt. Suttogva, a lépcsőházból beszűrődő zajokra figyelve mutatta meg a már- már nevetséges és képtelen rejtekhelyeket. — Itt lesznek, ha meghalok. — Folyton erre gondol. — Muszáj rá gondolni. — Mennyi ez? — Nyolcvanezer. — Miért nem költi magára? — Nem kell nekem semmi. A szekrényekből, az agy alól, a kamra polcairól, a konyhának kinevezett sötét előtér minden kis zugából konzervek kerültek ?Ző, százszámra. Egyrészük már használhatatlan volt, a gyári jótállás évek óta lejárt, némelyiket megette a rozsda, ragacsos, büdös lé szivárgott belőlük. Ezek voltak a legrégibbek, és rájuk rakva, szinte rétegekben a mind közelebbi időkből valók. — Az élet bizonytalan. Minden lehetőségre fel kell készülni. Ezt gyakran hajtogatta. — Háborúra gondol? — Nincs olyan rossz, amelynél rosszabb ne jöhetne. — Mégis, mire gondol? — Engem semmi sem érhet váratlanul... Ócska papírbőröndökben, iá polcok hátsó részén, eltorlaszolt sarkokban, papírzacskók hevertek, kristálycukorral és rizzsel töltve. Lehetett vagy negyven-negyven kiló. ha nem több. Kövérre hízott, riadt egerek rohantak szét. ahogy a csomagokért nyúlt az ember, a kirágott zacskókból a poros padlóra ömlött az egérpiszokkal keveredett rizs és cukor. Emlékszem, mindig ugyanabban a kifakult, agyonhordott melegítőben járt. Mogorva volt és bizalmatlan, mint az idős, magányos férfiak általában. A kevesek közé tartoztam/ akikkel szóba állt. Mert egykor a szomszédom volt, a ház tulajdonosa. A házé, amely valamikor a harmincas években vidám napokat láthatott. Földszintjén elegáns étterem volt, nehéz keményfa asztalokkal, drága Thonet-székekkel. Kint magas orgonaösvénnyel szegélyezett kerthelyiség, amely fölé hatalmas, vörös csíkozású vászontetőt lehetett kifeszíteni. Távolabb, a forgalmas utcai fronton, különálló épületben volt még egy olcsó kisvendéglő és tágas söntés is, a futóvendégek és a vékonypénzű kirándulók számára. A zenekar egy félkör alakú, nyitott erkélyen muzsikált, és az emeleten kártyaszobák várták a vendégeket. Kártyaszobák? Az igazsághoz tartozik, legalábbis a környékbeliek szerint, hogy ezeket a hangulatos. diszkrét kis helyiségeket időnként egészen más, inti- mebb játékok céljára is kiadták, nevezetesen: alkalmi párocskáknak, egy-két-há- rom órára. Minden bizonnyal nagyszerűen megfeleltek erre a célra is, arra is. 'Hogy aztán lakásnak nem voltak éppen a legideálisabbak, azt saját keserves tapasztalataimból tudom. Laktam ott. A valamikori nyitott erkélyen most leginkább száradó' ruhák lógnak, az étterem helyén ma is elég gyakran megfordulnak részegek, de rendszerint nem önszántukból: a kerületi rendőrkapitányság körzeti megbízottja székel itt. Az egykori borospincét a MÉH bérli, hordók nem, esetleg csak rozsdás. időrágta hordódongák találhatók benne, a volt vendéglőben, pedig a környék legnagyobb önkiszolgáló boltja van. A vállalatok épp úgy bért fizettek a tulajdonosnak a helyiségekért, mint a négy házbeli lakás bérlői. — Enyém, és mégsem az enyém... — mondogatta az öreg, míg élt. Én meg ezt mondtam neki: — Most élhetne. A bérekből legalább kétezer összejön havonta. Valamennyi nyugdíjat is kap. Pénze van a takarékban. Mit akar?. — Mindig beosztással éltünk, akármennyink is volt. Nem költöttünk semmi feleslegesre. Sem én, sem a bátyám. Nőtlenek voltunk, kevéssel beértük. — Szeret utazni. Miért nem utazik legalább? — A világ mindenütt egyforma... S most nagyon nyomasztó érzés volt rakosgatni a tárgyakat. Az asztalon még ott állt az utolsó sovány reggeli maradéka: egy darab üres pirítás, fél citrom és csorba fajansz bögrében kevés kihűlt tea. Ezen a reggelen beszéltem vele utoljára. Rosszul érezte magát, mégis csak nehezen egyezett bele, hogy orvost hívjak. — Csak a pénz kell nekik! Segíteni nem tudnak... Tervszerűen, a hivatalos ügyben járók kegyetlen alaposságával vettük sorra a - dolgait. Minden fiókot kihúztunk, minden zugba belenéztünk. A szúette kétajtós szekrény aljából rendezett iratcsomók kerültek elő: telekkönyvi kivonatok, adóbefizetési nyugták, számlák. üzleti levelek, átvételi elismer- vények, igazolások és egy internálási javaslat fotó-másolata, amelyről többször is hallottam. — A bátyám angol-barát volt. És ezt nem tartotta magában. Járt a szája. De az államosításkor jól jött a papír. Nem vették el a házat. — Később felajánlották, nem? — Ötvenegyben. Mert nagyon szorították a prést. Magas volt az adó. Felajánlottuk a házat az államnak. Nem kellett... Leltároztunk a hideg szobában. — Egy darab átmeneti kabát, használt, kopott, százötven forint. — A tanács tisztviselője gyakorlottan, jól olvasható betűkkel írta a hagyaték darabjait az er-, re szolgáló nyomtatvány rovataiba. — ...Három lepedő, á húsz forint... Egy pár magasszárú cipő, negyven forint ...........Konyhai edények, t akarók, használati tárgyak, ingek... A húsz forint... Vajon gazdájuk életét mennyire becsülhette volna a leltározó?! A zene világa Meg lehet-e érteni a komoly zenét? Különböző emberektől, zenéről beszélgetve, gyakran hallhatunk ilyen véleményeket: „Nem értem ezt a zenét”. Vagy: „Érzem, hogy a zeneszerző ki akart fejezni valamit, csak nem tudom, mit”. Esetleg: „Ez a muzsika fáraszt engem. Idegesít. Nem tudom felfogni”. Valóban így áll a kérdés? — Meg lehet-e érteni a komoly zenét, és egyáltalán: meg kell-e érteni? Induljunk k: egy olyan jelenségből, amelyről senki sem vitatja, hogy érthető. Itt van peidául a nyelv. A nyelv szavakból mondatokból tevődik össze, melyek mindegyikének megvan a maga külön jelentése. Aki tudja valamely nyelv szavait és valamit konyít nyelvtanához n, az érti az illető nyelvet. És a zenében? A muzsika építőkövei: a hangok, a dallamok, a hangzatok önmagukban nem jelentenek semmit. A zenemű teljességében azonban mindegyik összetevőnek megvan a maga kisebb-nagyobb jelentősége. ha bármelyiket megváltoztatjuk, többé-kevésbé megváltozik maga a zenemű is. Ez a viszony, ez a kölcsönös függés jobban megvilágítja az egyes alapelemek szerepét az egész művön belül, de az alapelven ez sem változtat: a zenemű lényegét akkor sem érthetjük, mert nincs meghatározott jelentése. Vagy nézzük meg a tudományokat. Művelői gyakorlati tapasztalatokból, vagy feltevésekből kiindulva, a tudományos gondolkodás szabályainak megfelelően, kísérletekkel, következtetésekkel új törvényeket fedeznek fel. Aki érti a gondolatmenetét, amelynek alapján elértek hozzá, érti az új törvényt is. És a zenében? Aki jól ismeri az összhangzattan, ellenponttan, forma- és hangszereléstan összes szab'lyait, az még nem biztos, hogy érzékelni tudja valamely zenemű művészi értékeit is — pedig minden tényező közt ez a legfontosabb. Másképpen fogalmazva: a zenéhez lehet érteni, de egy-egy zenemű jelentését nem lehet megérteni. Mi hát az oka, hogy mégis sok ember tölti azzal a szabad idejét, hogy zenét hallgat, operába, hangversenyekre jár? Mit tudnak felfogni olyan valamiből, amit nem lehet megérteni? Közöl egyáltalán valamit a komoly zene a hallgatóival? — Természetes, hogy közöl valamit, csak épp a zene sajátos művészi nyelvén. És itt a kérdés lényege: ha pontosan meg lehetne határozni, hogy egy zenemű egy kép, egy szobor mit jelent, akkor alkotója teljesen hiába fáraao mondanivalóját szóban, vagy írásban i> közölhette volna embertársaival. Dehát — feszegessük tovább a kérdési —, ha a művészet olyan közléseket to- vábtít. amelyeknek nincsen értelmük, akkor ki tudja ezeket felfogni? És ha mégis sikerült, akkor mihez kezd velük? Egy hasonlattal lehet legjobban megvilágítani ezt a problémát. Valamely rádióállomás bizonyos műsort sugároz. Ezt az adást csak azok hallhatják, akiknek vevőkészüléke az adó hullámhosszára van beállítva, a többi ember semmit sem érzékel belőle. Ilyen a muzsika is! A zeneszerző az adó: művében megfogalmaz valamilyen érzelmet, hangulatot, indulatot A vevőben, a zenehallgató közönségben — ha be van hangolva a zeneszerző alkotásaira, stílusára — a művét hallgatva. az benne is azonos, vagy hasonló érzelmeket, hangulatokat, indulatokat kelt — ezáltal a művész beavatja közönségét a maga lelki-gondolati világába. Ne gondolja senki, hogy ez a „be- hangoltság”, vagyis a zene befogadására való hajlam valamiféle megmagyarázhatatlan, rejtelmes dolog amely csak kivételes halandók osztályrésze lehet! Akiben van némi zenei érzék és szellemi fogékonyság. az — hosszapb-rövidebb idő alatt — kifejlesztheti magában. A rendszeres hangverseny- és operalátogató is a zene újabb és újabb területeit hódítja meg magának és kinyílik a füle az előadóművészet értékeire is! összefoglalva: A zenét nem kell és nem is lehet érteni, inkább arra kell törekedni, hogy beleérezzük magunkat a zeneszerzők gondolati-lelki világába. Persze előfordulhat olyan eset is, amikor valóban nem értjük a zenét, például amikor a muzsika szorosan kapcsolódik valami olyan dologhoz, amit nem ismerünk. Mondjuk a rádió sosem hallott operákból közvetít részletet, idegen nyelven. így épp a legfontosabb, a szereplő adott zenei reagálásának drámai indítéka marad előttünk rejtve. Ezzel elérkeztünk a szőve«"" déséhez. Milyen versek alkalmasak a megzenésítésre? Melyek a jó operaszövegkönyvek? Erről majd egy következő alkalommal. Kertész Iván „Miénk a hatalom az emherszív felett“ B szélgetés Kállai Ferenccel A színész titka olyan, mint a délibáb. Szigorú természeti törvények alkotják, mégis, aki utána nyúl — a semmit fogja. A délibáb — tünemény. A színész — ember. Az ember — „fenség, északfok, titok, idegénség”. Kállai Ferenc színművészszel eddigi életútjáról, gyönyörű hivatásáról beszélgetünk. Békés megyében, Gyomán született. Első élménye a művészetről a csend volt. A templomban prédikáló papot körülvevő csend, a falu főterén beszédet mondó embert figyelők csendje. Ma is ezt tartja legfontosabbnak. Ha csend van — akkor a közönség figyel. Az első ember, aki felfedezte „színészi” képességét, gimnáziumi magyar tanára volt. — A versek szövegét kevésbé tudtam olyan jól, mint amilyen jól igyekeztem előadni őket — emlékszik visz- sza nevetve. Érettségi után jelentkezett az Akadémiára. Három mondatot mondott el Ady Endre Góg és magóg című verséből. Felvették. A felszabadulás után jelentkezett Erdélyi Mihály színházába, ahová Both Béla szerződtette. És még ugyanazon a napon Bárdos Artur is aláíratott vele egy szerződést a Belvárosi Színházba. Ez a történet híres róla: egyszerre két szerződéssel indult színészi pályáján. Két évvel később, 1947- ben szerződött a Nemzeti Színházba, amelynek azóta is tagja. Látszólag minden síma a színész életében? A harmóniáról beszél. Az emberi szó végtelen perspektívájából kiszűrni a nemeset, a tisztát, a harmóniát és ezek megmutatásával élni, segíteni a többi embernek — ezt tartja hivatása legfőbb céljának. — Mert a jóra kevesebb eszközünk van, mint a gyilkolásra — mondja. — Segíteni hell felfedezni ezt a keveset. — Gyakran megkérdezik tőlem, hogy egy-egy jelenetnek a felépítéséhez mi adja a legtöbb segítséget? — Nem tudok rá válaszolni. Amit csinálok, az természetes, mert az az ember — akit játszom — akkor úgy viselkedik. Hogy ez a közönségre milyen hatással van — az számomra a köszönet. Kállai Ferencet láthatjuk Színpadon, filmen, televízióban, hallhatjuk a rádióban. Egy helyen nem láthatjuk soha: pódiumon. Ennek a miértjéről egy kedves történetet mesél. Még a gimnázium évei alatt fordult elő, hogy egy alkalommal Harsányi „Ősz” című versét kellett elszavalnia. Kiment a pódiumra, meghajolt, bemondta a vers címét: ősz. De a verset izgalmában elfelejtette. Kétségbeesetten elkezdett beszélni az őszről, egészen addig, amíg eszébe nem jutott a vers. Azt is elmondotta. Szereplése után így szólt hozzá valaki: Fiatalember, maga döntse el, hogy író lesz-e, vagy színész. — Eldöntötte. Nagyon sokat dogozik. Ami életének, sok-sok fáradságának értelmét, szépségét adja, színészi mesterségéről így vall: — Egy példát mondanék. Csutka István „Döglött aknák’’ című darabjában van egy jelenet, amikor néhány pillanat leforgása alatt a közönség harsány hahotázás- ból sírva fakadt: Hogy a nevetést mikor váltja fel a torokszorító sírás — az tőlem függ. Addig a néhány pillanatig olyan hatalommal rendelkezem, amely csafc az isteneknek adatott meg, a regékben. Ezekért a pillanatokért én hálás vagyok a közönségnek, ezekért a pillanatokért igyekszem megajándékozni őket alakításaimmal. Hegy örökérvényű maradjon Petőfi Színészdala: „Miénk a hatalom az emberszív felett, Idézni egyaránt mosoly^ vagy könnyeket". , László Ilona: «
