Szolnok Megyei Néplap, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

1972. február 13.

$701 \OK MEGYEI \EPI.AP

NI KO PIROSZMANASVILI

Néha meg zsibárusoknak adta el potom áron a festményeit, vagy ahogy a maj- dán-on — a kaukázusi piacon — mondták: „képecs- kéit”. Ezek a zsibárusok főképp különcöknek való ritkaságokat árusítottak, amelyeket rejtélyes idegen szóval bric-a-brac-nak neveztek. A zsibárusok úgy vélték. hogy ez igen szép és csábító szó, annál is inkább mivel sem ők maguk, sem Piroszmani, sem a vevők nem értették.

De a zsibárusok csalódtak, ez a bűvös szó nem vált be. A vevők álmélkodva, sőt ijedten nézték a képeket, de nem vették meg. A zsibárusok pedig csak filléreket fizettek Piroszmaninak a festményeiért.

Piroszmanj tehát éhezett Előfordult, hogy út közben le kellet tülnie, s valamelyik ház falához dőlve vagy egy elképzelhetetlenül vén, porlepte fa tövében gubbasztva türelmesen megvárni, míg elmúlik a szédülése.

Kénytelen volt hazatérni a szülőfalujába. Itt megrohanták a régi emlékek, s a hagyományos életforma — a falué és a családé — ellenállhatatlan erővel éreztette a hatását.

Falusi otthonának falait is telefestette Piroszmani "a képeivel, az atyafiak és a

körülvettek, s úgy rémlett, egy pillanatra sem veszik le rólam tekintetüket.

Nagyon korán ébredhettem. Hideg fény, éles napsugarak húzódtak ferdén a szemközti falon.

S amint erre a falra pillantottam, vadul, dörömbölve kalimpált a szívem.

A falról furcsa állat meredt rám. Riadt, kérdő tekintetéből világosan látszott, hogy szenved, de a szenvedéséről nem tud beszámolni. Egyenesen a szemem közé nézett, a teste megfeszült, mint a húr.

Zsiráf volt. Közönséges zsiráf, amelyet Piroszmani nyilván a régi tifliszi állatkertben látott.

Elfordultam. De éreztem, tudtam, hogy a zsiráf kitartóan rám szegezi tekintetét, s pontosan tudja, mi megy végbe a lelkemben.

Halálos csend honolt az egész házban. Még mindenki aludt. Elfordítottam tekintetemet a zsiráftól, s abban a pillanatban úgy rémlett, a zsiráf kilépett a faragatlan fakeretből, s most áll mellettem, és várja, hogy mondjak neki valami nagyon egyszerű és fontos dolgot, valamit, ami életre kelti és feloldja a varászlatot, amely sok évvel ezelőtt odaAz orvos szamáron

szomszédok nagy elragadtatására.

Jómagam azon a napon ismerkedtem meg Piroszmani művészetével, amikor megérkeztem Tifliszbe. Zdanye- vicséknél ismerkedtem meg vele, ahol kibéreltem egy szobát.

A szoba falai a karnis

magasságától a padló szegélylécéig tele voltak aggatva Piroszmani viaszosvász- naival

Megérkezésem napján csak futó pillantást vetettem a kénekre. Különben is félhomály derengett a szobában, mert Tifliszben sötétek a téli napok. De mégis az egész idő alatt valami nyugtalanság bújkált bennem. — Ügy éreztem magam, mint akit kézen fogva gyorsan végigvezetnek egy csodálatos, fantasztikus országon. Talán már láttam is valaha ezt az országot? Igen, igen láttam már valaha, ha nem ébren, hát álmomban, s az- ótá alig várom, hogy magamhoz térjek, újra körülnézzek ebben az országban, és alaposabban megismerjem.

Nyugatalanul aludtam el: szorongással töltöttek el az ismeretlen képek. Némán

szegezte ehhez a kiszáradt, porlepte viaszosvászonhoz.

Az igazi művészet mindig megragadja és szíven üti az embert. S az ember sohasem felejti el azt a pillanatot, amikor a szépség megérintette. Sohasem felejtheti el a lelki teljességnek azt a szárnyaló pillanatát, amelv- lyel olykor egyetlen csodálatos verssor ajándékozza meg, vagy egy festmény, — amely évszázadokig várt arra. hogy reánk, érmen reánk sugározza szépségét.

Ha nem ismerkedem meg Piroszmani művészetével, — úgy hatott volna rám a Kaukázus, mint egy rosszul előhívott gyense fényképfelvétel. amelyből hiánvzanak a színek és az ámvékok. — amelyen elmosódnak a részletek és a kontúrok és amely nem érzékelteti ennek a félig keleti, félig európai tájnak sejtelmesen kéklő homályát.

Piroszmani volt az én számomra az. aki a Kaukázust nedvdús gyümölcsök zamatjával telítette, és elővará- rázsolta éles. szigorú színeit. Neki köszönhetem, hogy el- téohetetlen kötelékek fűznek ehhez a földhöz, ahol az örömmel mindig valami enyhe, megmagyarázhatatlan bánat párosul.

Ma délelőtt nyílik meg a szolnoki múzeum földszinti termeiben a világhírű grúz naív festő. Plr«'-ztn*n-»'rvili műveinek kiállítása, amelyet Kiniányi Mihail, a Tbiliszi Nemzeti Galéria igazgatója rendezett. A mer"'-’« alkalmából a neves szovjet író, P»usztovszk>i a festarsi SZn. ló írásának néhány részletét közöljük Mándy Stefánia fordításában. . —

...Csak évekkel , halála után „fedezték fel”. Egy pályaudvari duhan-ba véletlenül betévedt néhány fiatal művész, a sötét falon megpillantották Piroszmani viaszosvásznait, s ámulatba ejtette őket az ismeretlen mester rendkívüli festői erej e.

Attól kezdve nem volt nyugtuk, Piroszmani valósággal a rögeszméjük lett. Alagsorokban és pincékben, a határőrhelyek és külvárosok butikjaiban kutatták fel Piroszmani viaszosvásznait, összevásárolták a festményeket, s Tifliszben csak most figyeltek fel az ismeretlenség homályában elhunyt csodálatos népi festőművészre.

☆

Piroszmani 1862-ben született Mirzaki kahétiai községben. szegény parasztcsalád gyermekeként. Szülei még kisfiú korában inasnak adták egy Tifliszben lakó gazdag grúz családhoz.

Húszesztendős koráig mint inas dolgozott Piroszmani. Aztán kalauz lett a kaukázusi vasútnál. Ekkor kezdett rajzolni. Első műve az állomásfőnöknek és nejének arcképe volt. Ez a rajz alighanem gúnyos karikatúra lehetett, mert az állomásfőnök nyomban kirúgta a vasúttól Piroszmanit, amint megpillantotta a portrét.

Nemigen tudta, mihez is kezdjen. Arról szó sem lehetett nála, hogv abból éljen, amiből Tiflisz szegényeinek java része élt akkoriban: piszlicsáré, gyanús üzletekből, apró csalásokból, amelyek vagy sikerültek, vagy nem. Ehhez túlságosan becsületes és büszke volt.

Nem volt naplopő. és nem tartozott a tifliszi kintok közé, akik félig vidám és pimasz bohócok voltak. Piroszmani nem tudott a „levegőből” élni, mint a kin- to-k anekdotázással, illetve tréfákkal „öszvérkiáltozással” pénzt keresni.

Egy ideig tejárus volt a piac valamelyik eldugott zugában, s úgy-ahogy eltengődött nyomorúságos keresetéből. De ezt sem bírta, nem neki való volt ez a foglalkozás.

Kifestete a bódéját pompás színekkel — olyan lett, mint valami buja virág. Első képeit elajándékozta s boldog volt, ha ajándékát szívesen fogadták.

A házmester

Nő virággal és napernyővel

Esténként néha Piroszmani festményét nézegetem a magasra emelt petróleumlámpa fényénél. Nyugtalanító képek, ősi színek, ha- múszürke hajnal, fekete hegyhátak tört vonalai, primitív, olykor naivul kezdetleges rajzok. Puffadt arcú hercegek, a kaukázusi falusi kocsmák fantomszerű világa, alázatos, kutyatekintetű szegényemberek, kin- tók és házmesterek, teherhordó barna hegyilakók, mulatozó parasztok és külvárosi színházak szánalmas színésznői jelennek meg viaszosvásznain (mert Piroszmani legtöbb képét fe- kete' éá' ’fehér t'iaszosvászon- ra vagy bádogra festette). És ezen kívül vadállatok egész világa — riadt vadak, amint aggódva fülelnek az éjszaka és az éjbe borult folyók neszeire.

Piroszmani egyszerű grúz csavargó volt. Éjszakára Nahalovka és Avlabar üres pincéiben húzódott meg, s csodálatos műveit egy ebédért. egv éjszakai szállásért, egy üveg borért festette, azért, hogy ne kelljen éhen felfordulnia Tiflisz utcáinak izzó kövezetén.

Űgyszólván analfabéta volt, alig tudta odaírni a

nevét a képei alá; de köny- nyecién, egyszerűen, a legcsekélyebb erőfeszítés nyoma nélkül olyan festményeket varázsolt vásznaira, amelyeket tökéletes vonalharmónia, szigorú és telített kompozíció jellemez. Perzsa miniatúrák utórezgése lüktet finoman ezekben a képekben, valamj ősi, mitikus világ lehelete árad belőlük, amely az örmény templomok kupoláit juttatja eszünkbe. S a hirtelen leszálló tifliszi éjszakák, a bágyadt, poros nappalok és a száraz ködben fehérlő, örök hó fedte hegycsúcsok európai ember számára oly szokatlan színeivel kápráztatja el a nézőt, ez a művész, aki csorbítatlanul megőrizte gyermeki naivitását.

...Rögtönözte a képeit, de ebből a rögtönzésből befejezett, tökéletes művek születtek. Ösztönösen festett, odavetett néhány ecsetvonást, s ahol fekete színre volt szüksége, üresen hagyta a viaszosvásznat. Ügy festett, ahogy mi beszélünk vagy iszunk, ahogy egy kisgyermek sír, ahogy a vörös képű kinto nevet. A duhan- ok — a kaukázusi kocsmák — vendégei álmélkodva nézték, milyen szédítő gyorsasággal festj a képeit, s rekedt kiáltásokkal és tapssal fejezték kj elragadtatásukat, mikor alig félóra alatt arcképek és kaukázusi tájak kerekedtek ki a viaszosvásznon.

Láttam az ő arcképét is. Nyugodt arcú magas férfi volt, csapott homlokú. a szeme mint egy gyermeké. Valami finom szomorúságot hordozott magában, mint áki csendes mélabúval gondol az életre. Többet adott az életnek, mint amennyit az élet nyújtott neki: látomásaiért csak gyötrő nyugtalanságot kapott cserébe.

Az olcsó duhan-okban, amelyekben öreg hordók savanyú szaga. terjengett, ambal-okat látott, akik a fáradságtól riiár elvesztették a hangjukat, néma, elhagyott gyermekeket, akiknek testét elképzelhetelenül rongyos ruha fedte, reszkető kezű muzsikusokat, inas nyakú koldusokat — azt a tarka népséget, amely naphosszat az örmény bazár köveit koptatta, és sohasem panaszkodott.

Piroszmani hallgatott, de torkát összeszorította a bánat kövér ujjaival. Pedig szerették őt ezekben a duhan-okban. ahol rothadt lobi-val etették a vendégeket.

Öt dáridózó herceg