Szolnok Megyei Néplap, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1972. február 20. \ Fésületlen gondolatok tmmmim mminnm Menthetetlenfil a hervadás útjára lépett az, akinek elkezdik a hervadhatatlan érdemeit méltatni. t * Mindenfajta felülvizsgálatnak akkor van értelme, ha nemcsak alul, hanem felül is vizsgálgatnak. V . A színházi bemutató szünetében hallottam: így szól az egyik kosztümcsoda a másikhoz: Képzeld, a férjem ma mondta, hogy vesz a kedvemért égy eredeti Rembrandtot. Mire a másik csoda: Ne mond, és legalább letetted már a gépkocsivezetői vizsgát? ☆ V Azelőtt az intelligencia legbiztosabb fokmérőjének az a bizonyos eresz számított. Akinek volt annyi esze, hagy esőben alá álljon, már nem volt elveszett ember. Ma ugyanezt a célt bonyolult tesztrendszerek szolgálják. Mint a következő példa bizonyítja, nem mindig olyan jól, ahogyan a hagyományos ereszpróba. Történt, hogy kellő tesztelés után egy ifjúból mérnök lett. Nosza, tervezett gyorsan egy nagy házat. Eresz nélkül. Azóta az ablakokat, falakat szabadon veri az eső. De ez még semmi. Nagyobb baj, hogy eresz híján nem lehet a jövőben elég megbízhatóan mérni az intelligencia fokát sem, s előfordulhat, hogy a mérnökkiválasztás továbbra is tesztrendszer alapján folyik. Ha így lesz, hogyan kerül újra eresz a házakra? & A nagy költő az, álomvilágról akart verset írni. Lefeküdt, s elaludt, hogy megismerkedjen vele. Ekkor a szomszéd ágyban alvó feleség elkezdett horkolni. A költő felébredt, s verset irt a pokolról, & Egyesek nagyon felelőtlenül mindenért felelősséget vállalnak, Rétegtanulmányok egy mondatban: Az uralkodóréteg ne legyen túl vékony,' de az sem jó, ha nagyon vastag. A földben nagy szolgálatot tesz a víz átnem- eresztő réteg, a társadalmi hierarchiában erre nincs szükség. 9 Nem tudom, miért nem játszanak vadnyugati történeteket a mozikban. Hiszen azok meg sem közelítik azokat az eseményeket, amelyek ma a valóságban játszódnak le a vad nyugaton. 9 Sokan hangoskodnak, több jogot követelve maguknak. Ezek egy része mindig gyanús nekem. Azt hiszem, csak több pénzt szeretnének. • Ne hetvenkedjen az, aki kettőig sem tud számolni. * Mindazoknak, akik olykor felkoncolni szeretnének bennünket: Nem az újságírók követik el a baleseteket és a betöréseket, nem ők kártyázzák el a közvagyont, s a háborús konfliktusokat sem ők robbantják ki. E szörnyűségek elkövetői a kedves olvasók soraiban bujkálnak. A mi dolgunk mindezt megírni. Ebből lesz az újság, ami viszont olykor valóban felháborító. I ★ Az előbbi okoskodásból született az átalakított közmondás: Aki az újságot szereti, jó ember nem lehet. És mégis. Az egész világon rohamosan növekedik az újságolvasók száma. — tabáni — Éva • kérte, hogy menjen fel vele az intézetbe és várja meg a folyosón. De ő népi ment. Inkább itt állt a sarkon és járkált le-fel a járdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta és magasra húzta a sálat a nyakán. Szájából lógott a cigaretta. A szél szította a parazsát, amint lefelé haladt a járdán. Szembefújt a szél és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa is állt az utcában, négyszögű horr okágyban és ezekről pirosszélű levélkéket szaggatott a szél. Zörögve gurultak a lába körül. Aztán Éva hirtelen be- lékarolt: — Soká jöttem? — Már fázott. Ném szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? — hallotta. — Na, mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogta a lány -vállát. A csikk a szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. — Van... — mondtá Éva. — Most már biztos! Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás mellett, egymásba — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes. — Elvégre az enyém. — És aZ enyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál? — Erre... nem! Kiértek a sarokra. Itt már villamosok is mentek, nagy robajjal zörögtek a roz- zent macskakövek közé épített síneken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett Alig lehetett érteni egy-egy szót. — Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. Éva előrebámult a színes utcába és nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Mint egy jóisten! — De... — azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt OCOCXX>OOOOOOOCOOOCOCCCOOOOOOOOOOOOOC»OCOOOC<XX)OOGOOOOCOCXXXXXX)OCOCX)CXXDOOOCXXOOOO Szakonyi Károly: NEHEZ... oocooococcooooooocxxioocaxxxsooooooooocooooooooooocaaoooooooooooooooooooooooocooc fogódzva, a fiú lógó fejjel, szélfújta barna hajjal és arcán néhány friss ránccal, a lány félénken, izgatottan, fel-felpillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit csücsörített, mint akibe be- lérojtották a szót Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkoro- dott, zörgő levelet. Befordultak a sarkon: erre már égeti; néhány színes neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák; trolibuszok surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, hájas állatok. A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró kopogó tipegéssel követte. Éva a vállát átfogó kéz után nyúlt,' oldalt fordította a fejét és pici melég csókot nyomott a vaskos, rövidkörmű ujjak- ra. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemekkel, kicsit hunyorított is, mint máskor pajkos kedvében, de a fiú rá se hederített, csak a cipője előtt figyelte az utcaköveket. Erre a lány is megharagudott, vagy legalábbis elmúlt a kedve, abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat és a kirakatokat meg az embereket kezdte figyelni. — Hm? — mondta egyszeresek, s alulról megint a fiúra tekintett. — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. — Nem szóltál? — Nem. Éva vállatrántott és egészen lelassított. — Na — mondta a fiú. — Utálom a hallgatást fakadt ki Éva. — Hallod? Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, mi van benned, csak hallgatsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen hangon a fiú. — Mert ingerelsz! Ezzel a makacs hallgatással ingerelsz! t Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanúgy: p. fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. — Éva — szólt egyszer- csak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a csudának még veszekedni is? — Hát jó... — mosolyo- dott el a lány. De a fiú komor maradt. Kicsit sápadt is volt. És fúit a szél, s attól cseppecskét fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond. örült nagy gond, egyet. — Ideges vagy. Nem mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz’ ez vele jár. Egy KÖZÉRT előtt mentek el, s a bolt zöld neonja megfestette a lány arcát. Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, ha nem jókor jön is, akarok! Tudod, hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt. Fiatal házasok voltak, szégyelték volna. Mindjárt az első ’évben... Aztán többet: soha! Annyit nyavalygott gyerekért, én láttam. Mindig az öcsémet vagy engem akart örökbefogadni. — Ezer közül egy. Var-’ még kevesebb... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát, de Éva lerázta magáról. — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt: — Anyatigris —* gondolta. —■ És az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva s orrán-száján bőségesen eresztette a füstöt. — Megesküszünk! — S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát. Sápadt, vértelen ajka kicsit reszketett. — •Te, hát most jössz elő a kispolgári félelmeiddel? Mit érdekel engem a rokonság? Talán a rokonságnak fogok élni? Talán a ir.i dolgunk mellékes és csgjí az a fontos, hogy tetszünk a tánti- kának?! Frászt, kisfiam! — Nadehát gyerekkel... Egy férfi rájuknézett, pár lépésről ismét visszafordult. András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások is hallják. Gyere, üljünk be egy eszpresszóba. — Nincs kedvem. S különben is, hánytat a dohányfüst! Andris eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét. — Aztán meg — szólt kicsit félszegen — lakás sincg... Honnan veszel lakást? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem kereshet másik szobát. .. Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a mienk. Háromszázért ki engedné meg neki, hogy a konyhát, meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kelL Nem dobhatom ki... Igyekezett utólérni a lányt. Néha nagyon hangosan zörgött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt, csak a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbo- lyogtak az árnyak. — Meg ki se menne — fűzte tovább András. — Mért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet: ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett belékarolni. A lány hagyta. . — Különben is... A, néni nem is venne oda házaspárt! Pláne, ha meglátná a hasadat. Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár. .. az igen. az még elmegy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel?!... Figyelte Éva arcát, de az nem szólt. Nézett előre, rágcsálta a szájaszélét, s ment mellette, mint egy bábu. — És hozzátok se... oda se mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavenne a nagynénéd ? Szoba-konyhás lakásba? Mi? Hm? Na, meg- kukultál? — Nem/. — Nem venne mi? Hát persze, hogy nem. Pláne gyerekkel... — Nem venne. — És hol kapsz lakást? Hol kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Sehol. Öregem. Arra várhatsz... Há?! Ketten még csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel. .. lehetetlen... Éva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal öklét kivette a zsebéből és elkezdte vele dörzsölni a homlokát. — Nem akarom... Szeretném! Nem érted? Űg-' szeretném. ! — Ne csacsiskod j! — odaállt eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike. — Nem, köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered az embereket. Éva belekarolt és továbbmentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj !... Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt, hangtalanul, mert. már megértett mindent. — Tudom, hogy most haragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Nagyon. És Csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimpaszkodott Andrisba. . — A fiad... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. — És nem is izgat? — Izgat, de mit csináljak? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj! — Most egymáshoz értek és összezárták e felső karjukat. A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim. — Majd egyszer... — De a nagynénikém..; — Butaság. Butaság, ha mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest. közepén nagy robajjal mentek a villamosok. — Ötszáz — mondta Andris..— Azt hiszem, ötszáz forint. — Rengeteg. — De nincs cécó, igazolások, kérvény... A doktor befektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek, — szólt -Éva, s megborzongott. — Hazakísérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tíz óra. Villamosra szálltak és megálltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi. Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét és azt is a hasához szorította. — Itt lehet. Mit gondolsz: fiú, vagy lány? Hat hetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán pick rámosolyodott Évára. — Talán fiú. De Éva komoly lett és erre ő is elhagyta a mosolygást. ' — De az is lehet, hogy lány — mondta halkan, A kisváros hírét néhány éve a nyári színház fajátékok tették ismertté országszerte. Addig — volt; egy kisváros a sok közül. A lehetőségekhez képest pezsgő kulturális élettel — egész esztendőn át. Gondolná az ember s joggal: az országos hír megsokszorozza a lelkesedést, a munka intenzitását, s a korábbinál színesebbé, gazdagabbá vált a kisváros kulturális élete. Erről szerettem volna hallani a művelődési ház igazgatójától, de ő a kérdésre kérdéssel válaszolt: ismeri a Kivagyi úrról szóló anekdotát? S nem várta meg a feleletet, hozzákezdett. Kivagyi úr autót vett — hitelre. Azóta megdicsőült arccal jár-kel a világban, fényesíti-tisztítja naponta a ház előtt és elégedett mosollyal nyugtázza az irigy tekinteteket. Közben zsíroskenyéren él, öt literenként veszi a benzint, mert többre nem telik. De autója van és ez a tény számára mindennél fontosabb. Eddig az anekdóta, amelyből könnyű volt megérteni a vonatkozó tanulságot: ebben a kisvárosban' a közművelődés egész energiáját a két hétig, tartó nyári program köti le. Január másodikétól már erre takarékoskodnak, hogy legyen miből hírt, dicsőséget szerezni két héten át Ország—világ előtt, augusztustól viszont nyögik az adósságokat december végéig, hogy aztán január elejétől újra kezdjék elölről a garasoskodást. Ha a kisváros példája egyetlen lenna az országban, talán szóvá sem kellene tenni. Az elmúlt esztendőkben azonban szinte gombamódra elszaporodtak az országos érdeklődést igénylő, nagy szabású műsoros rendezvények, kulturális, vagy tájegységi hetek Az ezekre fordított költségek nem állnak arányban kulturális hasznosságukkal — az említett kisváros több. mint tízezer lakosa közül legfeljebb félezernek nyújtott egy estére szóló színházi élményt, hiszen országosan is mindössze hatezres közönsége volt! — ugyanakkor felemésztik a község, vagy város közművelődésre szánt pénzének jelentős részét. Egy országos felmérés tanúsága szerint: egy-egy nagyvárosi, tájegységi vagy országos rendezvény fél—egymilliós költsége meghaladja egy-egy megye évi könyvbeszerzési keretét vagy elegendő lenne harminc-negyven népművelő függetlenítésére, illetve évi fizetésére. Elgondolkoztató, nr.i a fontosabb: két hétig az országos érdeklődés központiában állni, vagy pedig egész esztendőben, ha nem is túl látványos, de az egész helybeli lakosság kulturális és művelődési igényeit kielégítő. tevékenységet folytatni? Vagy .megoldani ebből az összegből azoknak a falvaknak a népművelő gondjait, amelyekben jelenleg havi három-négyszáz forintért tesznek valamit ügybuzgó, lelkes emberek. Szintén országos adat: jelenleg a művelődési ház vezetők hetven, a könyvtárosok kilencven százaléka tiszteletdíjas! Pedig ma már korszerű közművelődési munka csak ott képzelhető eb ahol főhivatású népművelők tevékenykednek! Megszívlelendő tanulság: a két hétig tartó országos dicsőségnél sokkal többet ér az egész évben kapott megbecsülés — helyben. És hasznosabb is — az egész közösség érdekében. r. p„ i KÉT HÉT DICSŐSÉG? Arcnélküli napok — szelíd hóesésben, megcsillanó fehér alom — dermedtsége, kihűlt a fény a tájból és elolvadt a fagyos közönyben... Várnay Dea verse KISS ATTILA RAJZA
