Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-12 / 293. szám
6 SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1971. december 12. András László: Felvágsz a milliómra — Ki az a Tóthné? — kérdi Gigi, ahogy kinyitja a szemét. — Milyen Tóthné? — Akit te „drága angya- lom”-nak nevezel a levélben. — Milyen levélben? — Ami alá az volt írva, hogy Tóthné. — Dehát akkor nem én írtam a levelet! — De igen, te írtad, nagy gömbölyű betűkkel. Ki az Tóthné? — Ugyan, hülyeségeket beszélsz. Én nem írok nagy gömbölyű betűkkel. — Tudom, de a levelet álmomban mégis te írtad, tudtam, hogy te írtad. Ki az a Tóthné? — Nem ismerek semmiféle Tóthnét. —> Ah, ezt te csak ügy mondod. Meg akarsz nyugtatni. Nevetek. Másról beszélünk. Egy óra múlva a fürdőszobában törülközik. Apró vízcseppek gyöngyöznek a hátán. Hirtelen felnéz. — Csak tudnám, ki az a Tóthné. a szemét is kikaparnám. i — De drága angyalom.« — Ne mondd nekem, hogy „drága angyalom”! Annak a Tóthnénak is azt írtad... Végül addig bosszantott ezzel a' Tóthnéval, amíg fel nem pofoztam, visított, rúgott, karmolt, aztán könyör- gött, hogy ne haragudjak, máskor nem teszi, jó lesz. Megbocsájtottam. Hajaj, gyönyörű, szilaj szerelem volt ez még akkoriban! Csupa váratlan, csupa kaland, soha nem lehetett tudni, mi fog történni a következő percben. Persze nem ezen a Tóth- nén vesztünk össze, ez az ügy még a régi lakásban történt, egy vasárnap délelőtt, szakítani pedig már az új lakásban szakítottunk, akkor is Vasárnap volt, de délután. Gigi a létra tetején állt, amikor csöngettek, a szobafestő itthagyott, rongyos, tarkakockás inge volt rajta, alatta a shortja, de az olyan rövid volt, hogy az ing alatt szinte nem is látszott, mezítláb állt a létra tetején, a szoba és az előszoba közti ajtó ablaküvegét mosta, kezében nedves rongy, az arca piszkos, a feje bekötve. Én mentem ajtót nyitni. Krasznai Rézi jött be, világoskék nylon és tüli csodában, lábán fehér tűsarkú cipő, vidám és repkedős, egy kicsit zavarba jött, amikor Gigit meglátta a létrán. De azért megcsókolta az arcom. Hogy ő csak erre járt éppen, mondta, benézett, mi van velem, már régen nem látott, csicsiri-csicsiri; csacsogott, próbálta áthidalni a kínos szituációt De miért nem telefonált mielőtt feljött? Lenéztem a kapcsolóra. persze. ebéd után kihúztuk a telefon dugóját. — Még folyik a nagytakarítás? — kérdezte pimaszul, — Még folyik — felelte Gigi a létra tetejéről fagyosan. — Láthatod. Minden szemetet kitakarítunk innen. Segíteni jöttél? Kétértékű mozdulattal emelte fel a nedves rongyot. Rézi óvatosan mögém húzódott. — Áh, nem zavarok — mondta és némi kaján ne- géd érződött a hangjában. — Randim van, éppen csak benéztem, hogy mi újság. —■ Hát akkor, szervusz — áradt a létra tetejéről az északi szél — menj csak. El, ne késs a randevúról — Szervusztok. Csak takarítsatok, takarítsatok. Kikísértem. Az ajtóban még a fülembe sziszegte. — Dög. Aztán ellibegett. Emiatt szakítottunk Gi- givel. Nem lakott nálam, csak az utcán találkoztam vele harmadnap. Elfordította a fejét. Aztán a következő ' két hétben minden éjjel megszólalt a telefon, a legkülönbözőbb időpontokban. Volt, hogy hajnali fél négykor telefonált, máskor félóránként. Néha bele se szólt a kagylóba. Legtöbbször azonban ilyeneket mondott: — Te rohadt szemét! Az, az vagy, szemét! Szemétláda! Lassan elmaradtak a telefonok is. Aztán letette a kagylót. Vagy egy hónap múlva egy reggel nyolckor telefonált. — Jónapot. Nem tudja véletlenül, merre van a Jókai utcában a zálogház? — Jónapot. Miért érdekli az magát? — Ahhoz magának semmi köze. Tudja vagy nem tudja? — Tudom. Persze azt is tudom, hogy ő is tudja. Május közepe volt. szerda, kint sütött a nap, felvettem az odadobott kesztyűt, felajánlottam, megmutatom a zálogházat. Este újra találkoztunk, fent aludt nálam. Másnap újra találkoztunk, hogy moziba megyünk. Már a híradó fele lement, amikor megjött, zöld baílonka- bát volt rajta, a teddiberjét adtuk előző pap a zaciba, fején narancsszínű muszlinkendő, lábán fekete harisnya meg barna antilop cipő, kezében a piros esernyője, mert éppen esett. Azóta tart ez újra. Csak másképp. Ez most egy olyan csendesebb, nyugodtabb időszakunk Gigivel. Több benne az elmélyült barátság, mint a szerelem. Fel-feljön hozzám, jól is érezzük magunkat együtt, de érzem rajta, hogy rugalmasan el akar szakadni tőlem. Azt viszont szeretné, hogy a barátságunk azért megmaradjon. 1 Ebben nincs is hiba. Gyakorlott, összehangolt viszony ez a mienk, pompás kis játékokkal, két-három szóból teremtünk olyan helyzetet, amelyből egy pillanat alatt szikrát vet a magasfeszültségű áram. Ilyenkor csak hozzáérek és ahogy elhúzom a kezem, máris sziszegve-sisteregve, kékes-lila fénnyel vibrál köztünk az ív. Gyakorlat kérdése. Ha udvarolok valakinek, féltékeny. De erről nem sokat beszélünk. Ha lehet tartjuk a megállapodást, mindketten szabadok vagyunk. Együtt nem ment, külön se, most próbálunk valami középutat. Van, hogy sikerül. van, hogy nem. Tegnap is ülünk a Metro- pol gyors-étteremben, Gigi beleszúrja a villát a túróscsuszába, nagyon szereti, aztán, mielőtt még bekapná a falatot, megszólal. — Ha holnap öttalálatom van, megveszlek. Az testvérek között is egymillió. — Egymillióért megkaphatsz — mondom kegyesen. — Igen, de anyakönyvvezetőstül, meg akkor minden less; fehér csipke ruha, uszály, fátyol, és a Pálnét elhívom nyoszolyólánynak, hogy tartsa a sleppet. Pálné a gondnoknő a gyárban, Gigi utálja, mert egyszer ki akarta rugatni. — Majd fütyül az neked eljönni. — Miért ne? Kap egy ezrest. Annyiért neki is megéri, nekem is. — Te csak ne szórd nekem a pénzt. Nem olyan sok az a millió. — Ki nyeri a pénzt? Te, vagy én? Akkor meg mit jár a szád? — Vége. Kész. Csinálj a millióddal, amit akarsz. Tartsd meg. Én csak azzal a t feltétellel vagyok eladó, ha a lényeges kérdésekben én döntök a pénz felhasználásáról. — Ügy? Még csak beleszólásom sem lehet, hogy mire költőm a pénzemet? Kegyúr! Basa! Szultán! Te strici! — Nyugi, csak semmi izgalom. Demokrácia van. Majd összeülünk és megta- nádskozzuk. De a költségvetést én állítom össze. — És abba nem fér bele a Pálné? Mi? Ezen spórolsz? Ami nekem örömet okoz? Egy ezresen múlik? — Jó, nem bánom. Megkapod a Pálnét. Szerencséd van. Én is utálom. — Nahát akkor. Meg vagy véve. Most mondhatod a költségvetést. Mit csinálunk a pénzzel? — Hát először is... Szóval... Igen. Azt teszem, amit isten a bibliában. Embert teremtek a saját képmásomra. Téged. — De fölvágsz az én milliómra, de fölvágsz! — Csönd legyen! így nem lehet tervezni! Folyton belegagyogsz itt nekem, aztán kibillenek a gondolatmenetből. Na. Szóval, egy: az ösz- szes ruhádat a Vicának ajándékozod. Persze azon kívül, ami rajtad van. Nem járkálhatok egy pucér nővel az utcán. — Mért, azt hiszed, nem néznének meg? — Engedd meg, hogy erre ne válaszoljak. Kettő: taxin be a Váci utcába. Három: teljesen új gardróbot kapsz, cipőket, táskákat, fehérneműt, mindent. Apró kis cuccokat is. A részletek nagyon fontosak.' Topis vagy fiam, ebben az ócska ballonban, október végén. — De a zöld teddibere- met... — Egy szót se! Az is a Vicáé. Majd adsz neki kétszázhatvanat, hogy kihozza a zacibóL — Egye fene. öltözködéshez elég jó ízlésed van. — Nem, majd hagyom, hogy a magad gusztusa szerint vásárolj be. Jól is néznénk ki. — Miért? A barna anti- topot is én vettem egyedül. Talán nem jó? — Az az egy. Azt is én mutattam neked egy körúti kirakatban. Később a Körúton mentünk. A Barcsay utca sarkán egyszercsak megáll. — Látod, te őrült? Nincs is lottószelvényem. Aztán megyünk tovább. Erre nem felelek. Világos, hogy hazudik. A lottószelvény ott van a pénztárcája kis rekeszében. Tudom. Tegnap kutattam a táskájában. KISS ATTILA RAJZA Mire szabad a szombat ? « „Az idő rendkívül drága költekezés" f A népművelőket kétszer csapta be a szabad szombat. Először: amikor hittek benne. Másodszor: amikor már nem hittek benne. Nem egészen az ő bűnük. Az élet és néhány szociológus ludas ebben. A szabad szombatok ugyanis nem hoztak telt házat a közművelődés számára;, mire a tényeket számbavevő szociológusok kijelentették: a kulturális nyereség — nulla. Ám a szociológusok arra voltak kiváncsiak: Mi van? Az emberformálás hivatását vállaló népművelőnek viszont azt kell kérdeznie: Mi lesz?... Csak így tud ma — a HOLNAP kezére dolgozni. Nos, hamarosan kiderült, hogy a szociológusok a jelenségben — a lényeget keresték. A ’tényekből — a tennivalókat „olvasták” ki. És megfogalmazódott a művelődéspolitikai elv e témában: Meg kell tanítanunk az embereket a szabadidő hasznos eltöltésére! Kétsébtelen. sziszifuszi munkát jelentő hétköznapi tennivaló. Ám társadalmi hatásában történelmi horderejű! •ír „Az idő rendkívül drága költekezés” — mondta egy ókori görög bölcs. S mi, akik a vékonyerszényü idővel költekezünk, naponta tapasztaluk. Drága, mert az idő az emberi teremtőerő, a társadalmi teremtőerő kategóriá-. ja. Nem kevésbé drága a szabadidő, melyet Marx• „az egyén teljes jejlődésére szolgáló időnek* tart. Témánk ezúttal éppen az: hogy „költekezünk” a megnövekedett szabadidővel? Hát. pazarlóan! A válasz talán meghökkentő: azért pazarlóan, mert Pénzünket gyarapítjuk általa — nem önmagukat! Nem a magunk személyiségét, kénességét, tudását, energiakészletét. Ne gondoljuk, hogy elvont, humanista iótékorvkodás a szabad szombatok bevezetése hazánkban. Ellenkezőleg, része annak a tudatos tár- sadalomépítésnek. melyben nemcsak a technika feüő- dik, hanem mindéi, ekelőtt maga — az ember. A dolgozó ember. Marx. midőn a történelmi folyamat lendítőerejéül a termelőerők fejlődését jelöli meg, korántsem gondol egyoldalú fejlődésre. A termelőerők ugyanis számára mindig két, tényezőt jelentettek: egyfelől a termelési eszközöket, másfelől az embert. Nos, a szabadidő növelésében olyasmit sejtek, hogy a társadalmi felszabadítás ma „bensőbb területen” munkál. Az emberben! Az egyénben. Hogy felszabadítsa képességeit, alkotóerejét, szellemét. S ha millió egyén fejleszti „személyiségét” — az egész társadalom lesz több általa. Végső soron a szabadidő növelése a dolgozó milliók hosszútávú felkészülését hivatott szolgálni. Felkészülésüket a társadalmi élet eljövendő feladataira. És mit mutat ezzel szemben a szabad szombatok „kórképe”? A szociológusok megállapításai nem hízelgőek. Kimutatták például, hogy 1969- ben 1 millió 460 ezer ember túlórázott, többségük éppen a szabad szombaton. Következésképpen nem arra „szabad” amire hivatott lenne. Nem több tudást, több alkotóenergiát szül — csupán több jövedelmet! Máris adva a feladat: a szabadidőt tartozunk felszabadítani a pusztán formális szabadság alól, hogy mind az egyén, mind a közösség számára hasznos idővé változzon! Hogyan? A szabadidő kategóriáján belül Marx megkülönböztette a szabadidőt és a termékeny időt. Erre kérdez rá A szocialista kultúra problémái című könyvében Hermann István: Hogyan válhat a szabadidő termékeny idővé? És válasza a következő: „Csak akkor, ha társadalmi termelési folyamat és a társadalom egész szerkezete, belső szervezettsége leh~tő- vé teszi, hogy a szabadidő ne elidegenedett szükségletek kielégítésére szolgáló idő legyen, hanem valóban o magasabb rendű tevékenység számára szolgáló idő, amely más emberré változtatja a szen,élyiséget, aki aztán megújult emberként kerül vissza a termelési folyamatba”. Vagyis a szabadidő metamorfózisát (átváltozását) sürgeti. Mindez azon múlik,, miként „költekezünk” szabadidőnkkel. Mert lehet az emberi, egyben társadalmi fejlődés előrelendítője, ám lehet a káros kedvtelések szülője is. Figyelmeztető egy svájci szociológus sokat se'j-”' tető megjegyzése, miszerint az emberi társadalmat három nagy veszély fenyegeti: az atombomba, a túlnépesedés és a szabadidő. Mi kissé megmosolyogok ez utóbbi „veszélyforrást”, bár a nyugati életforma körülményei talán kedveznek a bűnös időtöltésnek. A szocializmusban aligha kell tartanunk hasonlótól, hiszen a technikai forradalom párosul a társadalmi forradalommal. Ám attól joggal félhetünk, hogy a több szabadidőhöz jutott dolgozó eltékozolja a társadalom eme adományát. Elegendő-e tehát, hogy a munkásnak legyen szabadideje a művelődésre, testi és szellemi megújulásra? Nem. Sokkal fontosabb, hogy maga a munkafolyamat és a társadalmi összfolyamat megszülje ezt az igényét! A szabadidő eltöltése nem az egyén magánügye. Éppen annyira a társadalom közügyé is! Ért'netelen, hogy az üzemek, vállalatok — miután megteremtették a szabad szombatok bevezetésének termelési, technikai feltételeit — nem sokat tőrödnek munkásaik szabadidejének „termékennyé” tételével. Mintha a gazdaságvezetők többsége nem ismerné fel természetes szövetségesét a kultúrában. Termelés és művelődés összefüggésére világít rá Hermann alábbi megállapítása: „...a kultúra igazi nagy funkcióját abban lehet látni, hogy az cm- • bér, aki kikerült a termelési folyamatból, a kultúra segítségrévei — amelyet egyrészt ő maga teremt, másrészt mint általános kultúrát magába szív — más szubjektumként kerüljön vissza a termelési folyamatba. Vagyis, ha a szabadidő metamorfózisa megtörténik; ha a szabadidőtől termékeny idő lesz. akkor e2 egyet jelent a szubjektum metamorfózisával is: mássá válik, s úgy kerül ismét szembe a maga termelési feladataival”. Balogh MS* ,
