Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)
1971-12-12 / 293. szám
1971. december 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Milyen a közönség? — De jó is lenne tudni: mit kíván, mit szeret, min szórakozik jól a mai néző? — Sokan a nézők, olvasók, hallgatók közül nem is nagyón tudják, hogy ez e kérdés mennyire foglalkoztatja a művészeket, sokszor a kritikusokat és szinte állandóan azokat, akiknek az a hivatása, hogy közvetítsenek a művészet és a műélvező közönség között. Tehát a mozisokat, könyvkiadókat és -terjesztőket, művelődési ház vezetőket, színházigazgatókat, népművelőket, és így tovább. A közönség ritkán foglalkozik azzal, hogy milyen is ő, mint közönség, de ez nemcsak joga, hanem természetes állapota is. Akkor persze, már érdemes vitatkozni, amikor a közönség egy-egy tagja — bármely tagja: legyen az egyetemi tanár vagy állattenyésztő — a maga igényeit, ízlését, általánosnak tekinti. Nem kevesen vannak ugyanis, akik a közvéleményt azonosnak tartják a saját véleményükkel. Különösen * ha egy-két barát,, ismerős, munkatárs is hasonlóan nyilatkozik egy filmről, egy könyvről, egy tévéjátékról. S az még csak hagyján, hogy a maguk véleményét tartják általánosnak; de ezzel együtt gyakran butának, korlátoltnak, esetleg magamutogató sznobnak bélyegzik azokat, akiknek más a véleményük — bár ilyen más véle-' mény létezését is alig akarják elhinni! Néha, ijesztő méreteket ölt ez a vallásháborúk légkörére emlékeztető gyűlölködés, amely az ilyen ízlésvitákban fellángol. Elég talán arra a példára hivatkozni, amit Kovács András Extázis 7-től 10-ig című, a beatről szóló filmjében idézett. Egy levelezőlap tartalmát ismertették a filmben, amelynek írója a beat-et játszó, vagy azért rajongó fiatalokat egyszerűen ki akarta pusztítani a világból, méghozzá nem is akármilyen módon, mert azt javasolta: öntsék le őket benzinnel, aztán gyújtsák meg valamennyit! Ha az ilyen példa végletes is, az indulat korántsem ritka. Néha az a benyomása áz ilyen levelek olvasóinak,’ hogy olyan érzelmek is,. amelyek egyáltalán nem a művészet színterein keletkeznek, tehát egy főnöki „le- tolás”, amit nem tanácsos viszonozni, egy idegtépő vita a feleséggel, az igazságtalannak érzett fizetési arány és még sok más, hasonló feszültség is, néha a Rózsa Sándoron, egy táncdalénekes ruháján, egy rosszul megfogalmazott riporteri mondaton, egy nehezen érthető filmen csattan! Ám, ha lehántjuk is az indulatok tüzes burkát, az ellenvetések — akármilyen finoman megfogalmazva is — ellenvetések maradnak, s bizony, a közönség érzi legkevésbé, hogy mint közönség, mennyire nem egységes. Nem ritkán az egységesnek hitt igények is milyen (másként jelentkeznek a valóságban, mint a szóban kialakított véleményekben! Nézzünk csak egy egyszerű példát. A moziüzemvezetők, filmankétvezetők, s minden, a közönség körében,csak kicsit is járatos ember igazolhatja: ha megkérdeznek száz nézőt, szereti-e a háborús filmeket;-legalább 70— 80-an nemmel válaszolnak. Az is bizonyos, hogy a fennmaradó 20—30 igenlő válasz túlnyomó többsége 15—20 éves fiataloktól származik. S mégis! Bemutatták A halál 50 órája című, nem is valami nagyon értékes, töméntelen háborús jelenetet, tankok csatáját, égését, felvonultató filmet, s százezrek mentek el, nemre és korra való tekintet nélkül, megnézni ezt a produkciót. Idős nénik tömegeit lehetett látni a mozikban! Kloss kapitány (vitathatatlanul háborús kalandiairól) már beszélni sem érdemes: milliók kedvence lett! A közönség tehát szereti a háfeorűs filmeket? Ezt éppen úgy nem lehet állítani, mint az ellenkezőjét. Legfeljebb any- toil lehet • megállapítani, hogy a magya« közönség „általában” nem szereti a háborús filmeket, bizonyos háborús filmeket viszont nagyonis kedveli. Éppen az a nagy kérdés, hogy milyenek azok a „bizonyosak?” Teljességgel megfejthetetlenek ezek a kérdések? Nagyon sok még a bizonytalanság, s a tudománynak is segíteni kell, de azért egyet, s mást már most is .lehet tudni. Előbb azonban érdemes megvizsgálni az előző mondatok egyikében szereplő összetételt: „magyar közönség”. Iki- tezik-e vajon speciálisan magyar közönség? Hiszen a film területén például az évenként bemutatásra .kerülő, mintegy 160 produkció közül mindössze húsz a magyar, a többi mind külföldi. A 140:20 arány mellett kialakulhat-e valamilyen nemzeti jelleg, a nézőknek valamilyen nemzeti sajátossága? Valószínűleg igen. A Kloss kapitány például siker volt Lengyelországban, nálunk és még sok országban, ahol csak vetítették. Ám é sorok írója szeretné idézni egy személyes élményét a közelmúltból. Sorrentóban, Dél-Olaszországban magyar filmnapokat tartottak. A többi között levetítették A tizedes meg a többiek című filmünket is, amely a hatvanas években talán a legnagyobb hazai filmsiker volt, s minden bizonnyal az utolsó eset immár hosszú ideje, hogy a kritika és a közönség egyforma lelkesedéssel állt egy film mellé. A „Tizedesnek” külföldön általában kisebb sikere volt — kevesebb helyen is mutatták be —, mint jó néhány, itthon sokkal gyérebb érdeklődést kiváltó produkciónak, ami viszont külföldön átütő sikert aratott! A mozik nézőteréről például csak annyit lehet biztonságosan megállapítani, több vizsgálat alapján, hogy a jegyek 65—70 százalékát huszonöt éven aluliak vásárolják, s ez rögtön megmagyarázza a romantikus művek népszerűségét is. Ebből meg az következik, hogy azokat a bizonyos sokat tapasztalt, érett hősöket általában a fennmaradó 30—35 százalék kedveli igazán. A 25 évnél idősebb korosztályokhoz tartozók. Bizonyos közeledés, sőt állandó mozgás a különböző ízlésű, érdeklődésű, felkészültségű nézők, hallgatók, olvasók között mindig van. Az iskola, a népművelés, a kritika, a sajtó dolga is egyebek között, hogy ez a mozgás gyorsuljon, s ha nem is kiegyenlítődés, — ilyesmire aligha lehet számítani —, de előrehaladás, fejlődés mutatkozzon. Tulajdonképpen ezt kívánta szolgálni a maga szerény eszközeivel, ez a kis sorozat is, amelynek most a végére értünk. A tíz részletben talán sikerült választ adni a mottóban feltett kérdésre. Azért áldozott mindig is pénzt, fáradtságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt, mert a műélvezet olyan szerves része az emberi életnek, mint a mozgás, vagy a táplálkozás. Aki teljesen mellőzi, úgy él, mint a vitaminok nélkül felnövekvő ember. Nehezen megy az ilyen, még vitaminpótlékokkal . is nehezen. A szervezetben kóros elváltozások keletkeznek, s végső soron mindez torzulásokhoz, betegségekhez vezethet. A teljes ember életéhez, torzulásmentes létezéséhez szükséges hát a művészet is. S befejezésül talán nem árt ennek az utolsó folytatásnak a tanulságaira is emlékeztetni. Akinek más az ízlése, véleménye művészeti kérdésekben, mint a mienk, az még nem feltétlenül elítélendő. Még akkor sem. ha tényleg nincs igaza. Valamivel több türelem, tisztelet, érdeklődés egymás véleménye iránt: nem árt meg sem a művésznek, sem a közönség- sekj) Btraiífe LészM Boldogsága a „nyugtalanság" Robert Rozsa y ess, tvensskii költő arcképéhes Robert Rozsgyesztvenszkij úgyszólván gyerekkora óta mindig úton volt; apja katonaember volt, s gyakran változtatta a tartózkodási helyét, fiának is „nomád” gyerekkor jutott osztályrészül. Előfordult, hogy egyetlen tanévben négyszer kellett iskolát változtatnia. A háború' kitörésekor gyermek- otthonba került, miután az anyja — orvosnőként — a frontra ment. Jellemét kezdettől fogva színes élmények és benyomások formálták. Kevés tgja van a Szovjetuniónak, amelyet a költő ne járt volna be: (Sodródó sugárút című verskötetét például teljes egészében a Sarkvidéken,. sarkkutatók között töltött napok élménye szülte) ; sokszor járt külföldön, Latin-Amérikában, Ausztráliában és Indonéziában. Versköteteiben Indiáról, Francia- országról és Afrikáról szóló verseket találunk, két USA- beli útjának egész verseskötetet szentelt. Robert Rozsgyesztvenszkij, akj 1972-be,, tölti be a negyvenedik élfetévét, az ötvenes évek elején vonult be a szovjet költészetbe (első kötete: „A tavasz zászlai” 1955-ben jelent meg Karéliában) és ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet' ugyanazoknak az áldásos változásoknak a szele vet+ szárnyára, amely századunk közepén a szovjet költészet vitorláit duzzasztotta. Költészete azóta mind érettebbé vált, egyre mélyebbre hatolt az életbe, mind komolyabban tűnődött el a kor, az emberek és önmaga költői tehetsége iránti felelősség problémáján. Tizedik verseskötete ez, a rokonszenves címet viseli: „Komolyan”. : _ Rozsgyesztvgnszkijt a Béke Világtanács tagjává választottak, tagja lett a • Szovjet írószövetség vezetőségének is. Robert Rozsgyesztvenszkij biztos abban, hogy az ember nem a nyugalomban, a kor csillapíthatatlan és izgató ritmusától való elfordulásban találja meg a boldogságát, hanem a harcban, a .nyugtalanságban”, abban az igyekezetében, hogy kezét a kor ütőerén tarthassa. Azokat érzi közel magához, akik „hangosan lélegeznek, hangosan nevetnek, hangosan szeretnek és hangosan suttognak”. Rozsgyesztvenszkij — korunk embere, • érzékeny, kíváncsi, nyíltszavú. Minden jel arra mutat, hogy mélységesen közéleti költő volt és marad, olyan költő, aki bizonyos abban, hogy a verssorok „nem azért tüzesednek át, hogy később tükörtojást lehessen sütni rajtuk”, aki nyíltan szeret vitatkozni az ellenfeleivel, s közvetlenül az olvasóhoz fordul, hogy meggyőzze ő+ az igaziról, s ebben gondolati érettsége, szemléletének kiegyensúlyozottsága és a jelenségek ösz- szefüggésére irányuló képessége segíti őt. Költői sajátosságai is természetének sajátszerűségéből fakadnak. Verse nem tűri a fél-tónusokat, fél-versmérté- <keket és a fél-érzéseket, minden mozdulatát romantikus lendület diktálja. Ha — Pusk:n szavával szólva — a jó lovat a bélyegéről, a boldog szerelmest, a szeme csillogásáról ismerni meg, úgy Rozsgyesztvenszkij dinamikus költészetét a hiperboláiról ismerem meg, amelyekkel egy fókuszba gyűjti szenvedélyes érzéseit. Rozsgyesztvenszkij költészete nem leíró, nem meditativ. Szakadatlan dialógus ez: kérdésekből és válaszokból áll, s ebből áll össze az emberek egymáshoz való érdeklődő közeledése is. A költő szereti a vitákat. Harcos szellemének úgy tetszik, hogy szenvedélyes érdekeltséggel védje igazát, leplezzen le mindent, ami hamis, vitasson mindent ami hibás. A vita tölti fel verseit a szükséges energiával és temperamentummal, s ez adja kezébe másik kedvenc fegyverét — az iróniát. Ugyanakkor belső nyugalom és a meggyőződés ereje hatja át a „Vers Batu kánról” című költeményét. Ez arról szól, hogy a kegyetlen győzg minden foglyot kivégeztetett, aki magasabb volt a kocsikeréknél; csak a kisgyerekek maradtak életben és „mégis tévedett a bölcs kán”, mert „túl magasak voltak a kerekek de a gyerekek mégis gyorsan nőttek”. E poéti- kus legenda, amelyet szerzője nyilván azzal a szándékkal írt, hogy az olvasó vé-, giilis rájön a rejtett mon. danivalójára. De elmondhatjuk, hogy még — ha szükség esetén keménnyé és indulatossá válik a hangja —, akkor is megőrzi egy tulajdonságát: költészete meleg és emberi marad; az ember állandóan érzi, hogy nem. szónokkal, nem énekessel van dolga, hanem beszélgető társsal, ak} sohasem igyekszik okosabbnak, finomabbnak, fennköl- tebbnek látszani, mint amilyent nyíltan megosztja az emberekkel mindazt, ami a mában gondot, örömet, izgalmat jelent a számára. Nem véletlen, hogy Robert Rozsgyesztvenszkij eljutott a dal műfajához — erről két első díj tanúskodik: az egyiket az 1969-es nemzetközi politikai dalfesztiválon kapta a „Ballada a zászlóról” című verséért, a másikat 1968-ban megtartott szófiai VIT-en nyerte „Ballada a pilótákról” című versével. Bármikor is vetődtök háza felé, csillagporos estéken vagy halk hajnalokon, mindig a lépcsőn ülve találjátok a hatalmas termetű anyát. Bizony, furcsa neve van. Emberfia még nem hallotta, hogy csak Tijnának szólították volna. Mindig így nevezték — Tijna Mijna Linda. Az elmúlt esztendőben minden áldott este a posta- hivatal melletti kopott padon üldögélt. Megvárta, míg mindenki megkapta az újságot, folyóiratot. V égül odament, súlyos testével botjára támaszkodott, megállt az ajtónál. Semmit sem kérdezett, de azért válaszoltak neki: — Ma nincs... A következő napon ismét rq,egjelent, és ez így ment napról napra. Egyszer megkérdeztem va. lakitól: — Levelet vár az anyó? — Igen. Már tizenhárom éve. — Es még mindig reménykedik? — Igen. Valahol két f*a van. — Semmit nem tud róluk? — Az égvilágon semmit. Ezen a nyáron nem láttam többé a postahivatal mellett. Üres háza küszöbén üldögélt. Bozótos udvarát cickafark és vadrózsa nőtte be. Minden virágba borult. Egymáshoz közel, a parton, elaludtak a szürke kövek. Hideg testük körül szamóca virít, A tenger is virágba borult. Kék hullámain mosza- tot ringat. Jól tudja mindezt Tijna Mijna Linda, de ő haragban Lilli Promet • s« Oreganyó meg a tenger (ETŰD) van a tengerrel, állával görcsös, borókafenyő botjára támaszkodik. Most is hátat fordít neki. Látni sem akarja, hogy őrzi a sirály a tengert, látni sem akarja, hogy ejti fejét a hullámok közé. Sebesen elkapja zsákmányát, majd az ég felé röppen. Vagy a par+ felé fut, mint a lila és fehér földbarázdák. Nem akarja látni a tengert, és nem megy többé a postára. — Miért? — kérdezem a telefonközpontost. Mi rosszat tett vele a tenger? — Az mondja, a tenger pusztította el a fiait, — Meghalták? — Tijna Mijna Linda halottnak tartja őket. — Miért? VMami szomorú hírt kapott tálán? — Igen. Mindkét Ha gazdag svéd nőtt ve*t feleségül. Ag egyik feiB**g sajtgváros, a másiknak kalapszalonja van. — A fiúk megírták neki? — Nem. Egyetlen levelet se kapott tőlük. De már nem is várja. Az anyó hosszú botjával haragosan megfenyegeti * tengert. Eső közeledik. Aznapi JeJ veleimmel haza indulók. Sirályok sírnak, rikoltoznak, mint a gyerekek. Remegnek a magas nyírfák. Megállók. Elnézem, ahogy fürödni vezetik a bozontos szőrű Rollit. A kutya makacskodik, és mint egy kecske, hátsó lábaira támaszkodik. Pofája szomorú, tehetetlen. Póráznál fogva, lépésről lépésre lökdösik a tengerbe. Rolli mozdulatlanul áll a vízben, maga a megtestesült boldogtalanság, de hazafelé, a parton, játékosan viháncol, boldog, hogy minden jól végződött. Tijna Mijna Linda nem látta, milyen boldog Rolli. Nem látta, hogy örül a parti sétának. Mint a kés, villog a tenger felett a villám. Mennydörögi robajjal szakadnak széf a felhők, eső dobol a lombokon. Egyetlen madár se kering az égen. A vihar megölte volna őket. Eső utáni, részeg mézillat terjeng a széles, lila földek felől. Este-felé továbbvándorol az eső. A parti sáv rózsaszínben játszik. A tenger is elfáradt. Szerény lett, gyöngéd és szomorú. A nedves alkonyat madárrikácsolástól hangos. A hatalmas termetű Tijna Mijna Linda kimegy, leül a lér, csőre. Háttal a tengernek. Észt eredetiből fordítottat Balázs 8t»
