Szolnok Megyei Néplap, 1971. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

10 SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 1971, december 25. KÜLPOLITIKAI Gazdasági nehézségek Szudánban A Szudánban hozzátett sta- tisztikai adatok arról tanúskod* nak, hogy az ország gazdasága komoly nehézségekkel küszkö­dik. Emelkednek az élelmiszer- árak. A fő tápláléknak számító durraköles ára 1968-tól 1971-ig rubbahonként ll-ről 18 piaszterre emelkedett (egy rabbah=4.5 ki­logramm). A forgalomban lévő pénz mennyisége 1968. december 31-én 48.4 millió szudáni font volt; 1971. július 31-én elérte a 69.4 millió fontot. A Bank Su­dan valutatartalékai az 1969. jú­liusi 16.9 millió szudáni fontról 1971. július végére 10.2 millióra csökkentek. Ez a berendezés- import állandó fokozódásának és az exportjövedelmek csökke­nésének eredménye. 1970-ben a berendezések importjára fordí­tott kiadások 28.3 millió szudá­ni fontra rúgtak, szemben az 1969. évi 22.4 millióval. A berendezések importját nem kíséri a termelés megfelelő ará­nyú növekedése, mivel a beho­zott gépeket és berendezéseket főként a már működő vállala­tok újbóli felszerelésére, vagy a még épülő objektumok beren­dezésére használ iák fel — ame­lyek csak hosszabb idő múlva fognak termelni. A szudáni kor­mány nem tudta kellőképpen kihasználni a megnövekedett gyapotkészleteket, A szudáni kormány a külföldi tőke behívására törekszik. Fo­lyó év augusztus 28-án megál­lapodást írt alá a Lonro L. T. D.-vel egy Szudánnak nyújtan­dó 10 millió szudáni font ösz- szegű kölcsönről, amelynek na­gyobb részét egy cnkorgyár épí­tésére kívánják fordítani. Az ENSZ fejlesztési programja szá­mos mezőgazdasági obiektum építéséhez nyújtott eszközöket. Idén. szeptember 13-án Szu­dán megállapodást írt alá a Kínai Nénköztársasággal a Wad Medani és Gedaref közötti autó­út (hossza 800 km) és a Kék Níluson átvezető híd építéséről. Az Izraelbe kivándorolt szovjet zsidók sorsa „Az ígéret földjén" „Tisztelt Dimsic elvtárs, a Szovjetunió Miniszterta­nácsának elnökhelyettese! Egy olyan zsidó fordul ön­höz, aki mindent megtett, hogy Izraelben éljen. Meg­vallom ezt és arra kérem, segítsen nekem visszatérni a Szovjetunióba. Térdenáll- va kérem. Hajlandó vagyok mindent megtenni”... Ezek a mondatok abból a levélből származnak, melyet Mó­zese Golc haifai lakos kül­dött Moszkvába. Két évvel ezelőtt feleségével és két lányával együtt elhagyta az ukrajnai Csernovici várost és Izraelben telepedett le. Százával érkeznek hason­ló tartalmú levelek Izrael­ből a Szovjetunióba. A le­velekben nemcsak az elve­szített haza utáni sóvárgást, az elkövetett hibák meg­bánását, a segélykérést ta­lálhatjuk meg. Ezek az em­beri dokumentumok könyör­telenül megbélyegzik az „ígéret földjének” életmód­ját és eloszlatják „az egyenlő lehetőségek osztálynélküli társadalmáról” s-*óló míto­szokat, melyeket a cionista propaganda hozott létre az izraeli valóság lakkozásával. A Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók nemcsak új környezetbe kerülnek, hanem olyan társadalmi viszonyok között találják magukat, amelyeket a szov­jet nép régóta elvetett és elfelejtett. A szovjet embe­rektől már messze került múlt reakciós, kizsákmányo­ló viszonyai ezek. „Izrael­ben középkori vallásos nép­butítással, 10—12 órás mun­kanappal találkoztunk. Az embertelen kizsákmányolás, a megalázó, gyalázatos mun­ka a tulajdonosoknak, az embertelen bánásmód ve­lünk, szovjet zsidókkal — mindez az életet „az ígéret földjén” gyötrővé és elvisel­hetetlenné teszi” — írja a Szovjetunió kormányának címzett levelében tíz zsidó, akik elmenekültek Izraelből és most Bécsben tartózkod­nak, abban reménykedve, hogy ismét visszatérhetnek a Szovjetunióba. Egy szomorú történetet Szicilija Rozental ír le Iz­raelből érkezett levelében: ..Másfél évvel ezelőtt Irma lányomat elbocsátották az iskolából, ahol angolt és matematikát tanított. Az elbocsátásra semmiféle ma­gyarázatot nem adtak. 55 éves vagyok és most én is munka nélkül maradtam. Az egyetlen kiút: kimenni az utcára koldulni. Nagyon szégyellem magm, de ez az osztályrészem. Nem magam­ra gondolok. A legfontosabb a lányom. Éhezünk, csak ke­nyérhez és zsírtalanított sa­vanyú tejhez jutunk hozzá. De hamarosan már erre sem marad pénzünk. Nincs miből kifizetnünk az orvosi kezelést, pedig mindkettőnk­nek nagy szüksége van rá. Segítsetek!” A Szovjetunióból Izraelbe érkezett kivándorlók felfe­dezik. hogy a szó szoros ér­telmében minden szociális juttatás, amit a Szovjetunió­ban egészen természetesnek vettek, a cionista társada­lomban elérhetetlen számuk­ra. Itt olyan nehéz bekerül­ni az iskolába. Grisa fiunk­ra csak a hadseregnek van szüksége” — írja barátainak a Szovjetunióba Kari Abra- movics. „Munkanélküliség, faji megkülönböztetés, gyanak­vás és bizalmatlanság a Szovjetunióból érkezett zsi­dókkal szemben — ezt is­merhettük meg saját keserű tapasztalatainkból Izrael­ben” — írja Sztanyisztav Liszickij. A militarizmus fokozódá­sa, az arab népekkel szem­beni agresszív politika rend­kívül negatívan befolyásolja a cionista állam belső hely­zetét. Költségvetésének több mint 40 százalékát a hábo­rús szükségletek nyelik el. Emelkednek az árak és a megélhetési költségek. Ta­valy az iparcikk és az élel­miszerek ára 6,5 százalékkal lett magasabb, ebben az évben tovább nő, legalább 8 százalékkal. Ezek a kilátá­sok a kivándoroltak helyze­tének semmiféle javulását nem ígérik. A „cionista paradicsomból” érkező valamennyi levél ve­zérmotívuma az, hogy az izraeli propaganda állításai „az egységes zsidó népről” és az „osztály-, faji, rendi és más különbségek nélküli” államról elejétől végig ki­találások. Az Izraelbe ér­kezők saját szemükkel lát­hatják, hogy itt, mint min­den kizsákmányoló társa­dalomban, szegények és gazdagok, kapitalisták és munkások, „felsőbbrendű” emberek — szabrék, askená- zik — és alsóbbrendűek — „szefárdok” — vannak. A legközönségesebb kapitaliz­must látják minden rákfe­néjével és hibájával egye­temben. Brit I I anőver a „távozás előtt“ November 30-án hajnal­ban — iráni tengerészgyalo­gosok szálltak partra az Arab-öböl bejáratának há­rom kis szigetén: Abu-Mu- szán és a Nagy-, illetve a Kis-Tombon. A teheráni kormány ezzel a lépéssel a maga javára döntötte el azt a hosszú évek óta folyó vitát, amely e három kis sziget hovatartozása körül Irán és az öböl arab orszá­gai között folyt. Az arab igénylők ebbe természetesen nem nyugszanak bele — vagyis újabb konfliktus magvát hintették el azok az angol diplomaták; akik az egész ügyet kifőzték, híven a brit imperializmus hagyo­mányos „oszd meg és ural­kodj” jelszavához. London keze, Washington olara Az Arab-, vagy Perzsa­öböl (az arabok saját jogai­kat hangoztatva ragaszkod­nak az előbbi elnevezéshez, az irániak pedig a hajdani perzsa birodalomra emlékez­tető régihez) bejáratánál, a Hormuzi-szorosban fekvő három szigetecske önmagá­ban nem rendelkezik sem­milyen jelentőséggel, hiszen alig 800 halász lakott a sziklás-homokos Abu-Mu- szán és a Nagy-Tombon két­száz, míg a Kis-Tomb la­katlan volt; nincs itt nö­vényzet. nincs gazdálkodás — annál jelentősebbek, mint esetleges stratégiai támasz­pontok, s mint esetleges olajforrások. Ezek a kis szigetek ellen­őrizhetik a Hormuzi-szoros hajózását, a víziutakat az Arab-öbölben. És' ezeken az utakon áramlik át az egész tőkés olajtermelés fele! Ki­számították, hogy átlagosan minden tizenkettedik perc­ben áthalad a szoroson egy olajtartályhajö. Itt hagyta el az iráni kutakból áradó „fo­lyékony arany” java az or­szágot: mintegy 200 millió tonna. Ezek az adatok ön­magukban is jelzik, hogy a szigetek rendkívül fontosak lehetnek az egész térség olaj termelő országai számá­ra, de elsősorban azok szá­mára, akik elviszik a Közel- Kelet olajkincsét, akik eb­ben a nagy üzletben érde­keltek. Az angol és az amerikai olajtársaságokról van szó. Ropuaut hasrnot és befolyást jelent számukra a térség olajkincsének kiaknázása. Az olajkutak fúrása itt sok­kal kedvezőbb, mint bárhol másutt; a munkaerő olcsó, a haszon pedig nagy. Ezért oly fontos, ki ellenőrzi az olajszállítmányokat a csu­pán 40 kilométer széles Hor­muzi-szorosban, az Arab­öböl kapujában. És nemcsak Irán. hanem Kuwait, Szaúd-' Arábia és Irak olajszállít­mányairól, Katar, Abu- Dhabi és a többi olajsejkség egyetlen tengeri kijáratáról is szó van. Abu-Musza Sharjah emi­rátushoz tartozott, illetve az emír korábban igényt emelt rá és odaküldte rendőreit; úgyanígy járt el Rasz-al- Kajmah emírje a két Tomb- szigettel. A két emirátus jo­gát a gyarmatosító Anglia elismerte, illetve az emirá­tusokon keresztül lényegesen maga ellenőrizte ezeket a szigeteket. Most azonban minden jel szerint Anglia volt az, amely átjátszotta a szigeteket Iránnak. Világo­san utal erre az egybe­esése a hajdani Kalóz-part apró sejkségeiből most meg­alakult emirátusi államszö­vetség kikiáltásával. Nagy- Britannia régóta bejelentet­te, hogy visszavonul az Arab-öböl e részéből, illetve hozzájárul az itteni sejksé­gek függetlenségéhez. De az angolok úgy akartak „távoz­ni”, hogy azért mégiscsak ottmaradjanak... És ezért részben Teheránra tettek; a stratégiai jelentőségű szige­teket szívesebben látták a biztosnak tartott iráni kéz­ben. A brit orotekturátus de­cember 2-án ért véget, ugyanaznap kimondották annak az államszövetségnek a függetlenségét, amelyhez a partvidék kilenc sejksége közül hat csatlakozott. Bo­nyolította az ügyet, hogy míg Sharjah a federáció tagja lett, Rassz-al-Kajmah kívül maradt rajta. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a két emirátus eltérő magatar­tást tanúsított az iráni igé­nyekkel szemben. Khaled-el-Kasszimi sejk, Sharjah uralkodója jobbnak látta követni az angolok ta­nácsát és megegyezni az erősebb iráni kormánnyal: kiürítette Abu-Muszát, de kikötötte, hogy ha olajat ta­lálnak a szigeten, vagy parti vizein, akkor annak fele őt illeti. Irán az alku kereté­ben vállalta, hogy pénzügyi és műszaki segítséget nyújt a sejknek. Nem állt kötél­nek viszont a két Tömb-szi­getet birtokoló emír. Ezért az iráni partraszállást hadi­hajók tüzével készítették elő. Itt halálos áldozatok^ is vol­tak: három iráni és négy arab veszt-tte életét. Az arab tiltakozás Az arab közvélemén" fel­teszi a kérdést: Anglia, amely november 30-án. az iráni partraszállás napján még jogilag felelős volt az arab emirátusok védelmé­ért, miért nem teljesítette kötelezettségét? London sze­rint nem kívánható, hogy 48 órával e kötelezettségek le­járta előtt közbelépjen, ami­kor gyakorlatilag már át­adta a védelmi feladatokat volt gyarmatainak... Ez a londoni magyarázat senkit se győzött meg, legkevésbé az Arab-öböl valóban füg­getlen államait. Annyira át­látszó volt a brit manőver, hogy Irak — amely közvet­lenül érdekelt a tengerszo­ros hajóforgalmában — til­takozása jeléül nemcsak Iránnal, hanem Angliával is megszakította diplomáciai kapcsolatait. A bagdadi kor­mány nyilatkozata szerint az iráni akció valójában brit tői döfés az arab nemzet há­tába. Az iráni sah hadserege, mint a három sziget meg­szállása is jelzi, a csendőr szerepére vállalkozik az olajszállítmányok fő útvona­lán. Ezt a szerepét az Egye­sült Államok Fhantom-repü- lőgépek szállításával, Anglia pedig annak az ezer tanknak átadásával is segíti, amelyet megtagadott Líbiától. Tehe­rán évi 2 milliárd dolláros olaj jövedelmének felét köz­vetlenül katonai kiadásokra költi. Kétségkívül a legna­gyobb katonai erő a térség­ben. Ezért élhet vissza ere­jével a gyakorlatilag fegy­vertelen és minden téren felkészületlen kicsiny emi­rátussal szemben. Á gázra, vagy a fékre Uj Krisztus-keresők — Hippi hóbort Mint minden vasárnap, most. is beáll a csend délben a római Szent Péter téren, ahol a hívők és kíváncsiskodók tolonganak. Az egyik vatikáni palota harmadik emeleti ab­lakában megjelenik egy vékony, vézna, fehér sziluett. A pápa áldást oszt. a tömeg elragadtatott tetszésnyilvánítása közepette. Egy pillanatra elidőzik az ablakban. A tömeget szemléli. Bizonyára némi vigaszt merít ebből a látványból. Hagyományos, századok óta változatlan képet látunk. Térdelő keresztények, imába merült papok az impozáns hát­tér .előtt. A hatalom és a dicsőség húsz évszázadának töm­jénillata leng a nagy tér felett. A hité, amelyben még ma is több mint fél milliárd ember talál vigaszt és reményt a világon. A látványnak a pápát is meg kellene vigasztalnia. A pápa mégis fél. Fél attól, hogy a reá bízott? egyházat kalandba viszi, ha bármi,, is enged azoknak, akik — ha csak egy kicsit is — a kor szelleméhez szeretnék igazítani a két­ezer éves dogmákat De fél attól is. ha mozdulatlanságra ítéli magát. Fél, hogy egyháza lassú pusztulásának lesz a tanúja. Miért fel a pápa? Grenoble püspöke — aki az egyházi hatalmasságok újí­tani kész szárnyához tarto­zik — így jellemezte a hely­zetet: „Ködben, a volán mel­lett ülve, lábunkat közelebb tartjuk a fékhez, mini a gázpedálhoz.” Mafia a hasonlat is sokat ☆ elárul az egyház dilemmá­jából. A diadalmas moto­rizáció korszaka ez, s már nem a lovagkor. Talán túl egyszerű, de mégis alapve­tően igaz: a tudományos­technikai forradalom korsza­kában elavultak, anakronisz­tikusak a lovagkori eszmék. Az egyház fennmaradása el­engedhetetlenül sürgeti az és akik pénzelik ósdi építmény korszerűsíté­sét. De hogyan? Ez az a köd, amelyben a pápa sem lát tisztán, s félelmében in­kább a fékpedált nyom­kodja. A hasonlat ezúttal a Ró­mában nemrég befejeződött III. püspöki szinódus mun­káját, eredménytelen befe­jezését illette. Harminchét napi tanácskozás után a püs­pökök azt mondták: nem. A papi nőtlenség feladásáról volt ugyanis szó, amely ma talán legjobban tükrözi az egyházon belül kibontakozó forrongás, bomlás megannyi jelét. A nem egyszerűen visz- szakozást jelent. Visszakozást és meghátrálást egy olyan folyamat elől, amely más hasonló reformokkal együtt még képes volna némi friss vért injekciózni az elaggott szervezetbe. Talán már késő is? Ez a kérdés is felmerül so­kokban. A folyamat ugyanis megindult. A franciaországi Isere megyében egy pap fe­leségül vett egy apácát. A városka minden lakója tu­dott erről. „Már régóta lát­tuk, hogy együt járnak” — mondta egy öregember, min­den megbotránkozás nélkül. A közvélemény, hogy „be­csületesen és bátran végig­járják a maguk útját.” A nős pap — aki a dogmák szerint ezzel megfosztotta önmagát a papi tevékenység gyakorlásától, — mindenféle szertartást celebrál. Misét, házasságkötést, keresztelést. A hívek egyetértésével. És ez nem egyedülálló jelenség. A L’Express írja: „A pá­pa egyedül marad. Már rég­óta hallja Szent Péter hajója öreg gerendázatának recse­gését. De eddig azt gondol­hatta, hogy távoli. külső, je­lentéktelen zajokról van szó. És ime, most a lökések a hajó szívét fenyegetik. Régi keresztény hagyományú or­szágokat. Olaszország, ahol az egyház, inkább, mint bár­hol másutt, a hit birtokosá­nak derűs arculatát mutatja, szintén mozgolódik. Conver- sanóban. Bari közelében, a püspök tilalmával dacolva, a hívek egy része elkülönül az egyházközségtől. A láza­dás egy fiatal pap áthelye­zéséből pattant ki, mert mint mondják: végre volt egy olyan plébánosuk, aki emberi volt. Elhagyják az egyházat, de megmaradnak kereszténynek. „Csak az evangéliumhoz vagyunk hí­vek” — szögezik le- Egye­sek a vallási szertartások kellős közepén felállnak, hogy megváltják hitüket Jé­zusban... és ver T-nkkor a kommunista párthoz való tartozásukat. Nincsenek az ilyenek egyedül.” Az egyházon belül tehát valóságos tömegmozgalom áll amögött a törekvés mö­gött, amely az elavult sza­bályok és dogmák áttörését követeli, amely azt szeretné, ha végre emberi, közérthető, mai nyelven szólna az egy­ház a világot foglalkoztató nagy problémákról. A vallás még nem vesztette el talaját A marxi megfogalmazás sze­rinti ópiumra a világ na­gyobbik felén még sokan igényt tartanak. Kétségtelen tény, hogy a tudományok virágzásának korát éljük és az is igaz, hogy az űr meg­hódításának korában anak­ronizmus az istenkeresők menyország felé tekintgeté- se. De azért ennyire nem egyszerűsíthető le az egész probléma. A világ nagyob­bik felén uralkodó jogfosz- tottság és elnyomás, a száz­millióknak osztályrészül jutó kizsákmányolás, nyomor és éhezés, a nukleáris háború­tól való félelem és a kiszol­gáltatottság. tehetetlenség ér­zése még sok embert hajt a transzcendentalizmus felé. A téma nem bírja el a legkisebb humorizálást sem. Különben azt mondanánk: „ime, tisztelt egyházatvák. a mi tudományos világnéze­tünk is igazolja, van még lehetőség. Csak egy kicsit tegyétek elfogadhatóbbá az ősi dogmákat. Csak egy ke­véskével több fényt enged­jetek be a templomok misz­tikus félhomálya helyébe, s jönnek az emberek.” Ez így valóban tréfa. És nem is egészen igaz. Mert minden történelmi korokkal szemben ma minőségileg más a helyzet. Amíg annak­idején a korszakos nyomo­rúság, az osztályok válsága, a történelmi mélypontok milliókat hajtottak az egy­ház „üdvözítő” karjába, ma van egy mind erősebb ellen­ható erő. Egy új vonzási pólus, amely nem a múltat, hanem az emberiség jövőjét képviseli. A szocializmus — amelynek vonzereje vala­mennyi kontinensen roha­mosan növekszik Tehát úgy pontos a képlet, hogy az el­nyomottak seregéből csak azok jelentenek bázist az egyház számára, akik ilyen, vagy olyan okból még nem jutottak el a szocializmus megismeréséig. És még az is hozzátartozik a képlethez, hogy az egyház sorából is tömegesen szakadnak ki azok a volt hívők, akik a túlvilág helyett e világon szeretnék szilárdabban meg­vetni a lábukat. A bázis, amely a vonzási pontok között ez ideig a semmi ködében bolyong, nem is kicsiny. íme egy olyan réteg, amely az utóbbi évek­ben elég sokai hallat is ma­gáról: A nyugati világ ifjú­ságának egy része. Jézus szeret téged. Négy évvel ezelőtt a kali­forniai Hollywood Boulevar- don, a nagv filmillúziók ut­cájában egy nap hippik je*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom