Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-28 / 281. szám
1971. november 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Hát% évet ö1 Déryné így ír naplójában egy miskolci előadásról: ...„Visszatérvén a helyiség kereséséből, sehol se leltünk alkalmas helyet, hol színpadot építhettünk volna, összecsoportoztunk a Korona udvarán tanácskozni. Hogy már most mi lesz és mi legyen?” Hogy mi a hasonlóság Déryné színháza és a Déryné nevét viselő mai színház életében? 1951 augusztusában Dunapentelén, az iparváros alapköveinek lerakásával egyidőben, az óvárosi iskola udvarán debütált az Állami Faluszínház. Az utazó társulat időszerű politikai tréfákkal, artistaszárnokkál kezdte pályafutását, élén egy mindig mosolygó fiatal igazgatóval, Mátrai Józseffel. aki a Belvárosi Színház gazdasági igazgatói tisztét, a biztonságot hagyta ott, a faluról falura utazó, bizonytalan jövőt .jelentő színház vezetéséért. Mátrai József korai halála után Ascher Oszkár vette át a missziót jelentő stafétabotot Az érdeklődés e színház iránt nőttön nőtt. Elsőnek talán a 697-ízben játszott „Tartuffe” bizonyított igazán! Követte ezt Dunajevsz- kij: „Szabad szél” című operettje, majd Urbán Ernő színműve, a „Gál Anna diadala”. 1955-ben a Faluszínház „névadó ünnepségén” a legméltóbb nevet nyerte el: „Állami Déryné Színház” lett. A társulat 10 önálló csoportból áll. Mindegyik alkalmas egy-egy teljes színmű előadására. Ebből a tíz csoportból nyolc rendszeresen „tájol”, azaz valamelyik faluban vagy városban játszik, kettő pedig a budapesti központban próbál. A falu, a vidék színháza. Hogy7 miért? Ipartelepek, falvak, bányászközségek, tanyák népéhez vitte és viszi el a színház örömét. Nevettet, megríkat, tanít, nevel. A húsz esztendő alatt elérte a legtöbbet: mindenütt várják, örömmel fogadják játékukat. Amikor egy társulati csoport elindul, számolnia kell az időjárás viszontagságaival, s. nem egyszer a színpad kezdetlegességével. Általában megyeközpontokban szállnak meg. Egy-egy úton az autóbusz egy része külön ruha- és kelléktárrá alakul. Nagyobb csoportok „tájolásai” idején pedig külön autóbuszon utaznak a műszakiak, a kellékek és a díszletek. Ahol nincs önálló színház, ott ők adják a „megye kultúráját”. Ezért is igyekeznek megyei nívódíjjal honorálni a művészeket. Hitss év alatta színház 296 bemutatót tartott, 40 164 előadásban, 11 159 000 néző előtt. Ez évi 1800 előadást jelent, amelyből 200 az ifjúsághoz szólt; (vidéken 130). A színház repertoárja nagy. Közönségük általában a • könnyű műfajt kedveli. Művészi céljuk mégis az volt, és az ma is, hogy maradandó .kulturális élményt nyújtsanak nézőiknek. A húsz év során az operettek, musicalók és vígjátékok, valamint vígoperák műfaján túl megtanították közönségüket a klasszikusok: Shakespeare, Schiller, Madách, Kosztolányi alkotásainak élvezetére is. Egy-egy társulati csoport előadásain több néző vesz részt, mint amennyi a különböző vidéki színházak évenkénti előadásain. Szinte mindig táblás házak előtt játszanak. Hálás, odafigyelő érdeklődő emberek előtt, akik szeretett barátokként várják művészeiket. Bérletrendszerük van, s ez óriási eredmény, de biztonság is. A falu műveltségének emelkedése bizony ennek a színháznak is köszönhető! Húsz év alatt a rossz utakon, elhanyagolt művelődési otthonokon, huzatos öltözőkön, és hideg színpadokon kívül — a közönség hideg érdektelenségét is fel kellett melegíteniük. Ügy gondolom — ez sikerült. Számtalan alkalommal tapsolták végig a falvak lakói Strauss, Offenbach, Donizetti és Nicolai vígoperáit. Örömmel figyeltek Madách: „Az ember tragédiája” — előadására, aggódtak Németh László: „Villámfénynél” főhősének sorsáért, éltek és élnek együtt jelenleg Szigligeti „Cigány"- ával, magukénak érzik Sar- kadi Imre „Sipos család”- jának életét. A ssuih'X ta/rioi között Érdemes Művészek, Jászai Mari-díjjal kitüntetett művészek és rendezők vannak. De talán ez. is, az elismerő szó is kevés mindazért, amit a színház társulata a kultúráért tett, tesz és bizonyára tenni fog még. Egon Friedell: Vuípius sógora (Történik Jénában 1791 szeptember 18-ná, Dőberei- 1 temek „A zöld fához” címzett vendéglője előtt. Ross- tock báró és doktor Kiefer) Báró: Ki volt az a testes úr, aki az imént bement a házba? Doktor; von Göthe titkos tanácsos. Báró: Göthe? Nem ismerem. Címzetes vagy hivatalban lévő? Doktor; Az országos tudományos és művészeti intézetek főfelügyelője. Báró: Akkor mégis ismerem. Nehéz ember volt. Volt vele egy háromhetes levelezésem. De miért hívja magát Göthének? Doktor: Mindig ez volt a neve. Báró: Annak idején mindig Go-ethének írta alá magát. Doktor: Göthének ejtik. Régi írásmód. Báró; Vagy inkább újmódi Gothománia. Felvett név? Doktor: Nem. Ugyanazon a néven ír, és visel hivatalt. Báró: Miket ír? Doktor: Főleg tudományos dolgokat. Nagyon szép kísérleteket végzett a színekkel. Növénytannal is foglalkozott. Amint hallom most könyvet ír a kémiai rokonságról, affinitásokról. Különben a szép- irodalmat is művelte. Báró: Az inkább érdekel. A végén még regényeket is ír? Ezt szeretem a legjobban. Doktor: Igen. Egy regény is szerepel a művei között. De van annak már vagy tizenöt éve, hogy a könyv megjelent. Mit beszélek. Legalább tizenhét, ha nem több, mert akkor még nem voltam kandidátus. Báró: Mi volt a címe? Doktor: Az ifjú Werther keservei. Báró: Mi? Werther keservei Georg Goethétől? Hiszen azt ismerem. De még mennyire. Egy egész télen át ez volt a beszéd tárgya minden összejövetelen. — Még falun is. Emlékszem, mintha csak ma volna: — Neckargomündben előadták vásári ballada formájában. És urokafivérem, a hosszú — Einsiedel nem akarta magán agyon veretni, hanem agyonlőni! Mert ugyanolyan halálosan szerelmes volt, mint Werther a kis Philine Radzi- willbe, aki Bécsbe ment férjhez. Mikor titkos megbízatással ott jártam a császári udvarban, elmeséltem neki az egész történetet. Azt felelte, hogy az egy ragyogó könyv lehet, szerezzem meg. Dé az nem is volt olyan könnyű, OIDIPUSZ SZMOKINGBAN I dőszámításunk előtt 525-ben vagy 524-ben, Athén közelében, egy földbirtokosnak fia született. Később felnőtt fiatalemberként nagyon szeretett költeményeket írni, de ezekkel nem volt igazi sikere a poéták versenyein. Furcsa újítást vezetett hát be. Divatban volt akkoriban, hogy a jókedvű, vidámságot, bort hozó Dionizosz isten ünnepén olyan táncos játékot mutassanak be, amelyben a táncokon kívül egy verset mondó kórus is szerepel, meg egy színész, 'akik így, együtt, különböző történeteket, emberek és istenek szenvedéseit, sorsát mesélték el. A fiatalember elhatározta: ne egy színész beszélgessen a kórussal, hanem kettő, akik egymással is dialógizál- hatnak, az adott történetben szereplő különböző személyek álláspontját képviselhetik. Ez az újító fiatalember írt hát egy darabot, arról — a korabeli mondából jól ismert — Oidipusz királyról, aki nem tudta, hogy egy verekedésben az apját gyilkolta meg, s hogy később saját édesanyját vette feleségül, akitől gyermekei is születtek. Mikor mindez kiderül, Oidipusz megvakítja magát és elbujdosik, de előbb megátkozza rajta gúnyolódó fiait, akik aztán egymás kardjától esnek el. Oidipusz leánya, Antigone is elpusztul, amikor azért küzd, hogy mindkét testvérének egyformán adják meg a végtisztességet. A történetet a nézők már a bemutató idején — 464- ben — mindannyian jól ismerték, csak így, párbeszédekben, dráma formájában nem találkoztak még vele soha, merthogy az újítással az akkor már nem is olyan fiatal költő — akit Aiszkhü- losznak hívtak — a modern drámát teremtette meg. Oidipusz, Antigoné és a nagy görög drámaköltő többi hőse azóta, immár 2300 esztendeje, újra meg újra szerepel a világ színpadain, H a ezek után valaki felteszi a kérdést: mitől klasszikus egy dráma, vagy bármely más műalkotás, akkor elég egyszerű válasz kínálkozik. Klasszikusnak nevezhetünk egy művet, ha megszületése után, jóval alkotója halála után is játsz- szák a színpadon, illetve olvassák — tehát nem feledkeztek meg róla. Nos, jó volna, ha ilyen egyszerű lenne a válasz, bár az igazság bizonyos elemei ebben az egyszerű válaszban is benne foglaltatnak. Közelítsük meg most fordítva a problémát: nem nevezhetünk klasszikusnak olyan műveket, amelyek már megszületésük évtizedeiben feledésbe mentek. Csakhogy már arra is akadt pélmivel Ausztriában be volt tiltva. Végül mégis meg- ismerekedett vele. És tudja hol? A Práterban, mint bábjátékkal. Doktor: És mi lett a hosszú Einsiedel sorsa? Báró: Természetesen nem lőtte magát agyon. De von Goethe úr sem tette ezt, hanem a végén elvette a Lottóját. Doktor: Nem is nős. Azaz csak balkézről. Báró: Ez érdekes. Tehát nem osztályabelivel ? Doktor: Nem. Egy Vulpius kisasszonnyal. Báró: Vulpius? Csak nem Christian Vulpius valamilyen rokonával? Doktor: A nővérével. Báró: No de ilyet! A nagy Vulpius, a Rinaldo Rinal- dini halhatatlan szerzőjének nővérével? Akkor fel- tét’enül meg kell ismerkedne^ ezzel a von Geothe úrral. Micsoda bámulatos szerencse. Jöjjön gyorsan! Boldog Balázs fordítása da, hogy a mű megszületése idején, utána még sokáig, nem figyeltek fel az alkotás jelentőségére, hanem jóval később fedezték csak fel értékeit. S itt nem csupán arról az egyszerű esetről van szó, amikor jelentős művészekről mit sem tudnak a kortársak: például Franz Kafkáról vagy Csontváryról. A késői felfedezéseknek nemcsak romantikus okai vannak. Előfordul, hogy egy már életében jelentősnek elismert művésznek bizon,>",'s művei mellett érzéketlenül mennek el a kortársak, — esetleg az utódok is —, és csak késői nemzedékek éreznek rá, milyen értékeket rejt! Ha már a színházi példáknál tartottunk, érdekes Madách Mózesének az esete. Arany János felfedezte Ma- dáchot és Az ember tragédiáját. A Mózes létezéséről is tudtak a szakemberek, sőt val is megpróbálkoztak. Sikertelenül. Még a jóindulatú és szakértő kritika is inkább elmarasztalta. Csak a közelmúltban terelődött a figyelem erre a Madách-drámára, de akkor aztán osztatlan sikert aratott előbb Veszprémben, majd Budapesten. A sikerben Keresztúry Dezső jelentős — de nem alapvető — átdolgozása mellett más okok is közrejátszottak. Mindenekelőtt az, hogy a mai nézők minden kor nézőinél jobban átérezték a Mózes- dráma alapproblémájának feszítő erejét; hiszen ez a mű arról szól, hogy a népből jött vezetőknek mennyire szabad, vagy mennyire kell figyelembe vennie a nép változó akaratát, szokásait, közvetlen vagy távolabbi érdekeit Miért? Hát mi köze a „klasszikusságnak” az ilyen ráérzésekhez? Hiszen egyszer erre érezhet rá a kor nézője, egyszer amarra. Ha ezzel függne össze a klasz- szikusság kritériuma, akkor az értékek ugyancsak megbízhatatlanokká válnának. Persze, nem egészen ez a helyzet. Tudniillik jobbára csak olyan műalkotásra lehet „ráérezni”, amely erre lehetőséget ad: olyan erővel tudja felidézni a maga korát hogy azok más korszakok hasonló onásait is felidézhetik, magyarázhatják, árnyalhatják. Meg is állapodhatunk abban, hogy — klasszikusnak csak az a műalkotás tekinthető, amely olyan hiteles erővel sugallja a maga korát, hogy éppen ez ad lehetőséget más korok rokonvonásainak beleérzőére is. Ez azonban még mindig nem látszik elegendőnek ahhoz, hogy egy művet fenntartson az emberek emlékezetében. Minden korban emberek élnek, halnak, szeretnek acsarkodnak, epekednek. A művésznek nemcsak a saját koráról kell igazat és elhihető erejűt mondania, hogy műve fennmaradjon, hanem fel kell fedeznie valamit az emberről: tulajdonságaiból, szokásaiból, természetéből, viselkedésének rugóiból, múltjának és jelenének ösz- szefüggéseiből, és így tovább. K lasszikus mű tehát az, ami örök érvényű dolgokat tud mondani az emberről? Sokan az esztétika történetében ezen az állásponton voltak — s vannak is —, mert ez is igaznak látszik. Pedig nem egészen az. Örök érvényűt „általánosan igazat” mondani az emberről —'vanis nem lehet esvértelműen korhoz kötött, meghatározott társadalmi viszonyokhoz kötött kapcsolatainak ábrázolása nélkül. Azok a bizonyos általános emberi tulajdonságok csak a történelem meghatározott pillanataiban mutathatók be, mert olyan ember nincs, aki a történelmen kívül élne! A kor hiteles meg- idézése és az emberi természet ismeretlen vonásainak felfedezése olyan egymásból következő dolgok, mint a fizikában a tér és az anyag. Anyag csak térben létezhet; s nincs tér anyag nélkül. Klasszikus műalkotás tehát csak az lehet, amely képes megidézni egy kort, olyan erővel, hogy más korok is felismerhessék egy-egy vonásában a magukét, s ebben a megidézett korban újat, fontosat, általános érvényűt is tud mondani az emberről. Dehát akkor miért öltöztetik néha Aiszkhülosz Oidi- puszát szmokingba, s egyáltalán: hogyan lehet akkor klasszikusokat modernizálni, mai környezetben megidézni? Aki ilyen kérdéseket tesz fel, nyilván úgy gondolja, hogy a klasszikusok sajátos korát elsősorban a díszletekkel, a kosztümökkel, s talán a beszéd módjával, vagy a mozgással kell felidézni. Pedig ezek csak külsőségek, amelyeket bátran el lehet hagyni, különösen, ha a nézővel éppen azt akarják érzékeltetni, hogy ez a megidézett kor itt, vagy ott, rímel a mienkkel. A lényeget az emberi kapcsolatok viszonya, rendje árulja el a korról. Antigoné, Oidipusz leányának gondja például, aki két testvére egyenlő elbírálását kéri, követeli egy olyan korban, amely távol állt a gondolat elfogadásától; ez éppen a megidézett kor üzenete a mienk számára. Ám Antigoné szilárdsága, megtörhetetlen állásfoglalása, meg nem alkuvó kitartása egy maga választotta elv mellett: olyan emberi magatartás példája, amely éppúgy volt, van és lesz, mint ahogyan gyakran összeütközésekhez vezetett és vezethet ma is. Ez Antigoné már nemcsak korhoz kötött, hanem „örök emberi” üzenete. Mindehhez képest igazán lényegtelen, hogy görög ruhában — ami ma éppúgy nem lehet azonos Antigoné, vagy akár AiSzkhülosz korának női viseletével — vagy mai estélyi ruhában szereplő színész szájából halljuk a tragédia veretes sorait. Az estélyi ruha esetleg — nem bizonyosan, de talán — hozzásegítheti a nézőt, hogy a leginkább mához szóló üzenetre figyeljen! H ogy ez csak egyféle magyarázata Antigonénak? Lehetséges. Éppen ez ad módot a rendezőknek arra, hogy mindegyik a maga művészi hite és gondolatai szerint elemezze nekünk a drámát, fedezzen fel új értelmezési lehetőségeket számunkra. Enélkül nincs is értelme a klasszikusok felújításának. Akkor elég lenne egvetlen mintaelőadás és 2300 éve ugyanazt a darabot ugyanúgy játszanánk. De akkor kit érdekelne ugvanaz, akár másodszor is? Az élő művészet soha nem múzeumi tárgyakat mutogat. Nem kiállítás, hanem alkotó, bennünket. nézőket is alakító folyamat. Akkor köszönthetjük csak érdeklődéssel a 2300 éves apagyilkos, anyagyalá- zó, szerencsétlen Cidipuszt — göröe köntösben vagy szmokingban —, ha nekünk, ma és itt felidéz valamit rólunk: emberekről. Bernáth László / I
