Szolnok Megyei Néplap, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-28 / 281. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. november 28. CSEHOV: SIRÁLV Céltalan élet nem lehet tiszta (CSEHO V) A drámai remekművek bemutatásának soha nem feltétele valamilyen jubileum vagy egyéb társadalmi alkalom, ürügy. Attól kezdve, hogy bemutatjuk őket, auto­nóm életet élnek, saját pályájukat járják, és állandóan jelen vannak a világ színpadi vérkeringésében. így Anton Pavlovics Cse­hov Sirályának szolnoki bemutatója sem kötődik semmilyen nevezetesebb esemény­hez. Ha csak azt nem vesszük számításba és nem említjük meg, hogy a Sirály csúfos bukással végződő ősbemutatója éppen 75 éve zajlott a pétervári Alekszandriszkij Színházban. Az újító Csehov színpadi mü­vét éppúgy meg nem értéssel fogadta Pé- tervár konzervatív kispolgári filiszterkö- zönsége azon az estén, mint ahogyan a Sirályban is elutasítja a maradi környezet a fiatal, törekvő színpadi sZerző szokatlan játékát. Mintha a drámának ebben a je­lenetében Csehov a maga keserű kudar­cát jósolta volna meg, látta volna meg előre. A botrányos bukás, a megsértett nyárspolgári társadalom bosszúja az őt ért csehovi kellemetlenségekért csak egy rö­vid időre tudta azonban kedvét szegni a drámaíró Csehovnak. Mikor két évvel az említett kudarc után a Moszkvai Művész Színház, amely akkoriban az új színpadi törekvések otthonává vált, sikerre vitte a legyőzhetetlen emberi akarat, a szépség­gel párosuló igazság győzelmének akarását hirdető cséhovi művet, a Sirály elindult világhódító útjára. Nem sokkal később már a század elején láthatta a magyar kö­zönség is: 1912-ben már játszották a fő­városban, a Várszínházban. Azóta sok em­lékezetes magyarországi előadás jelezte a Sirály diadalát. Most pedig, 1971-ben há­rom színház is műsorára tűzte, szinte egy időben: a kaposvári, a budapesti Madách és a mi színházunk Szolnokon. Az évek során kialakult Csehov-előadások nemes hagyományát folytatva a Három nővér, a Cseresznyéskert után most tehát a Sirály bemutatója következik. A Sirály színpadra állítása számomra nem egyszerűen soron következő művészi feladat, bár annak is szép és felemelő. Több: személyes vallomás leghőbb művé­szi vágyaimról és elképzeléseimről; a kor­szerű, tartalmi és formai megújulásra mindig kész színházról vallott rendezői ars poeticám kifejezésének lehetősége. Ami közvetlenül a darab színpadra vi'.elét il­leti, az az érzésem, hogy a csehovi, ma is időtálló, kortól és helytől függetlenül is érvényes gondolatok megszólaltatásához egyáltalán nincs szükség a színpad kon­vencionális környezetének közvetítő sze­repére, a játék naturális környezetének megteremtésére. Csehov színháza, a fantázia színháza, a gondolati lényegre történő összpontosítás érdekében bízik a néző képzelőerejében. A színhely illúziójának megteremtéséhez ele­gendő tehát néhány jelzés is a képzelet felgyújtására. Függönynélküli színpad az övé, a drámai cselekvés és gondolatok nyílt színpada, a formalitásoktól mentes valóság színtere. Rendezői elképzeléseim a Sirály bemutatásában ehhez igazodnak. Sajátos felfogásban szeretném bemutatni Csehov művét, friss szellemű előadásban, a dráma érzelmi és gondolati töltésének maradéktalan kifejezésre juttatásával. Nyírta: Bodnár Erika. Más közegben bár, de hasonló körül­mények között bárkivel megtörténhet, fia­tal lánnyal az, ami Nyinával történt; tud­niillik, hogy szerelemre lobbant egy ná­lánál jóval idősebb férfi iránt. De, aminek a legjobban örülnék: ha az én Nyinám esetéből mások is megtanulnák, amit hit­tel vallók magam is: nincs olyan fájda­lom, amit az élet okozhat — akár szerelem formájában is, — amelyre ne lehetne hasz­nos gyógyír az értelmes, alkotó, emberi munka. Trepljov: Kránitz Lajos. Bármelyik mai fiatal szembe találhatja magát hasonló problémákkal, mint az én Trepljovom. Küszködhet hasonló kéte­lyekkel, és birkózhat a hovatartozás nem könnyű erkölcsi kérdéseivel. Ezért érzem izig-vérig mai figurának Trepljovot. Tra­gédiája megrendítő. Mása: Bűrös Gyöngyi. Szeretem és sajnálom Mását. Szeretem, mert telve van költészettel, és sajnálom, mert ez a költői érzület nem találja meg kibontakozásának reális lehetőségét. MAKSZIM GORKIJ CSEHOV Székely Gábor rendező: Cseliovról sokat lehetne ír­ni, de nagyon aprólékosan és pontosan kellene írni, ami­hez én nem értek. Jó volna úgy írni róla, ahogy ő maga írta A sztyeppet, ezt a zama­tos, könnyű, és oroszosán tűnődő-szomorú elbeszélést, Magának írta. Ilyen emberről jólesik megemlékezni, nyomban visszatér a friss erő életünk­be, újratámad fénylő ér­telme. Az ember a világ tenge­lye. Hát a hibái — kérdik —, hát a fogyatékosságai? Mindannyian emberszere- tetre éhezünk, az éhes em­bernek pedig a rosszul sü­tött kenyér is édes táplálék. Azt hiszem, Anton Pavlo­vics társaságában minden ember akaratlanul is arra vágyott, hogy egyszerűbb és igazabb legyen, hívebb ön­magához, s nemegyszer meg­figyeltem, hogyan vetkőzték lé az emberek a könyvekből vett mondatok, divatos sza­vak és egyéb olcsó kis szel­lemességek tarka köntösét, amellyel az európait játszó orosz ember úgy díszíti ma­gát, mint a vadember kagy­lóhéjakkal és halfogakkal. Anton Pavlovics nem ked­velte a halfogakat és páva- tollakat; zavarba ejtette minden tarka, lármás és ide­gen dolog, amit a „nagyobb tekintély végett” öltött ma­gára az ember; észrevettem, hogy valahányszor ilyen föl- cicomázott embert látott ma­ga előtt, föltámadt benne a vágy, hogy megszabadítsa mindattól a terhes és fölös­leges csillogó dísztől, amely eltorzította valódi arcát és élő lelkét. Anton Csehov egész életében lelke kincsé­ből élt, mindig hű volt ön­magához, belső szabadságot élvezett, és sohasem vette fi­gyelembe azt, amit némelyek vártak, mások pedig, a go­rombábbak, követeltek An­ton Csehovtól. Nem szerette i „magasröptű” elmefutta­tásokat — azt a fajta be­szélgetést, amellyel a kedves orosz ember olyan buzgón vigasztalja magát, elfeledve, hogy nevetséges, de csöppet sem elmés dolog jövőbeli bársonyruhákról bölcselked- ni annak, akinek jelenleg még egy tisztességes nadrág­ja sincs. Nemes egyszerűségében mindenben az egyeszerűt, a valódit, az őszintét szerette, s megvolt a maga sajátos módszere az emberek egy­szerűbbé tételére. Egy alkalommal három pompásan öltözött dáma lá­togatta meg; betöltötték szo­báját selyemszoknyájuk su­hogásával és erős parfőmjük illatával, kecsesen helyet foglaltak a házigazdával szemben, úgy tettek, mintha nagyon érdekelné őket a po­litika, s elkezdtek „kérdése­ket intézni” az íróhoz. — Anton Pavlovics! Mit gondol, mivel végződik a há­ború? Anton Pavlovics kö- hintett. élgondolkodott. és lágy, komoly hangján, sze- retetreméltöan felelte; — Minden bizonnyal... békével... — Igen, természetesen! De ki győz? A görögök, vagy a törökök? — Ügy vélem, azok győz­nek, akik erősebbek ... — De mégis, kik az erő­sebbek ön szerint? — fag­gatták tovább, egymás sza­vába vágva a hölgyek. —Azok, akik jobban táp­lálkoznak és műveltebbek... — Ó, milyen szellemes! — lelkesedett az egyik hölgy. — És ön melyiket szereti jobban, a görögöt vagy a tö­rököt? — kérdezte a másik. Anton Pavlovics nyájasan rápillantott, és szelíd kedves mosollyal felelte: — Én a ... gyümölcsízt szeretem... önök is szeretik? — Nagyon! — kiáltott föl élénken az egyik dáma. — Olyan zamatos! — erő­sítette meg komolyan a má­sik. És mindhárman élénk be­szélgetésbe kezdtek a gyü­mölcsízről, nagyszerű fölké­szültséget és sokoldalú tárgyismeretet tanúsítva eb­ben a kérdésben. Nyilván­valóan nagy örömükre szol­gált, hogy nem kell eről­tetniük az agyukat, és ko­moly érdeklődést színlelniük a törökök meg görögök iránt, akik mindaddig eszükbe sem jutottak. Elmenőben vidáman fo­gadkoztak Anton Pavlovics- nak: ■; — Majd küldünk önnek gyümölcsízt! — Pompásan társalogtak! — jegyeztem meg, amikor távoztak. Anton Pavlovics csönde­sen fölnevetett, és azt mondta: — Minden emberrel a ma­ga nyelvén kell beszélni..» Amikor Csehov a Sirályt írta, legszemélyesebb élmé­nyeiből és élettapasztalatai­ból a dráma figuráit, jelene­teit. dialógusait gyúrta-al- kotta, humorosan azt jegyez­te naplójába: „Sok beszélge­tés az irodalomról, kevés cselekmény, öt mázsa szere­lem.” Ezek szerint a Sirály afféle műhelydráma lenne — vetődhet fel bennünk —, amelyben az írásművészet filozófiai, az alkotómunka etikai kérdései kerülnének terítékre drámai megjelení­tés formájában? Korántsem, jóllehet a művészet, a mű­vészi megújulás és a művé­szi tett valójában témája a Sirálynak. Nem véletlen, hogy szereplői között két író­ember is akad: a befutott és megelégedett Trigorin, vala­mint az újakra törő nyugha­tatlan színpadi szerző. Trepl­jov. Ami pedig a darab hu­morosan mázsákban kifeje­zett szerelem-mennyiségét illeti, abban is van kétség­telenül igazság. A Sirályban ugyanis alig .akad valaki, akit ne tartana fogva az átkos szenvedély, a gyötrel- mesen reménytelen szere­lem. Trepljov Nyina után vágyakozik, Nyina viszont Trigorinba szerelmes, Árká- gyina hasonlóképpen Tri­gorinba, Mása viszont Trepl­Részlet a TREPLJOV (meghatva): Nyina! Nyina! Maga az... Maga... Éreztem... pontosan megéreztem. Egész nap ször­nyű vergődés volt a lelkem. (Leveszi a lány kalapját, kö­penyét.) Hát meyjött az én kedvesem, az én lelkem gyö­nyörűsége. No, nem sírunk, ugye, nem sírunk... ; NYINA; Itt van valaki. TREPLJOV: Nem, senki. NYINA: Zárja be az ajtót, bejönnek. TREPLJOV: Nem jön be senki. NYINA: Itt az édesanyja, tudom, Zárja be az ajtót... TREPLJOV: (kulcsra zár­ja a jobboldali ajtót, oda­megy a baloldalihoz.) Ennek nincs is zárja. Elállítom egy karosszékkel. (Odatol egy karosszéket.) Ne féljen, nem jönnek. NYINA: (Trepljov arcába mered): Hadd nézzem ma­gát. (Szétnéz.) Itt jó... me­leg... Akkor itt még szalon volt. Nagyon megváltoztam? TREPLJOV: Igen... leso­ványodott, nagyobb lett a szeme. Nyina, milyen külö­nös, hogy most látom ma­gát. Miért nem engedett ma­gához? Miért nem jött ha­marább? Tudom, itt van már majd egy hete... Na­ponta néhányszor elmentem magához, úgy álltam az ab­laka alatt, mint egy koldus. NYINA: Féltem, hogy meggyűlölt. Minden éjjel azt álmodom, hogy maga néz rám és nem ismer meg. Ha tudná! Mióta megjöttem, folyton ide járok... a tóhoz. Sokszor voltam a házuknál, de nem volt bátorságom be­jönni. Üljünk le. (Leülnek.) üljünk itt és beszélgessünk, beszélgessünk. Itt jó, meleg, otthonos. Hallja a vihart? Turgenyev mondja: „Jó an­nak, aki ilyen estéken födél alatt ül, akinek meleg zug jutott...” Én a sirály va­gyok... Nem, nem is erről van szó... (Végigsimítja a homlokát.) Miről is beszél­tem? Igen, Turgenyev... „És segítsen az Űr minden hon­talannak, az út minden ván­dorának...” Semmi, semmi... (Zokog.) TREPLJOV: Nyina, már megint... Nyina! NYINA: Nem baj, ez köny- nyít rajtam... Két éve nem sírtam. Tegnap késő este eljöttem, megnéztem, meg­van-e még a színházunk a kertben. Hát még mindig ott áll. Ott sírtam először két esztendő után és meg­jovba, a tanító Másába, Dorn doktorba pedig Polina. És valamennyien boldogtalanul szeretnek. Még sem szabad azonban azt hinnünk, hogy a Sirály a boldogtalan szere­lem drámája lenne. Sokkal több ennél: a teljes emberi élet drámája, amelynek a szerelem csupán egyik al­kotó eleme, része; a szere­lem, amelyből éppúgy fa­kadhat boldogság az emtysr számára, az egyén számára, mint kinzó gyötrelem is. Bjelinszkij, a neves orosz esztéta írja, hogy „ha a mi személyes boldogságunk csak szerelemből állna, akkor az élvt csakugyan sötét puszta­ság volna, tele sírokkal és szétzúzott szívekkel.” Csak­hogy — és itt kapcsolódik a gondolatsorba Csehov drá­májának igazi mondaniva­lója is — az egyén számára ott a tágasabb élet, a társa­dalom széles világa. ahol ki-ki elhivatottságának en­gedelmeskedve szerényen bár, de cselekedhet, tevé­kenykedhet a maga egyéni boldogulására és egyben a köz javára. Nyina sorsa ép­pen ezt példázza. Szemben mindazokkal, akik elvesztik, vagy éppen még sem. talál­ják önmagukat, helyüket a világban, ebben az esetben a kapitalizálódó orosz tár­Sirályból könnyebbültem, tisztult a lelkem. Látja, már nem is sírok. (Megfogja a fiú ke­zét.) Szóval maga író lett... Maga író, én színésznő... Be­lekerültünk mi ketten is a taposómalomba... Milyen boldogan éltem, mint egy gyerek. Reggelenként éne­kelve ébredtem, szerettem magát, dicsőségről álmodoz­tam — és most? Holnap kora reggel utazás Jelecbe harmadosztályon... muzsikok közt. És Jelecben a művelt kereskedőtársadalom fog szí­vélyességgel üldözni. Milyen komisz élet ez! TREPLJOV: Miért éppen Jelecbe? NYINA: Oda szerződtem egész télre. Ideje munkába állni. TREPLJOV: Nyina, én el­átkoztam magát, gyűlöltem, eltéptem a leveleit és fény­képeit, de minden pillanat­ban tudatában voltam an­nak, hogy a lelkem örökre a magáéhoz van kötve. Nincs erőm arra, hogy ne szeres­sem többé, Nyina. Azóta, hogy elvesztettem magát és elkezdtek a munkáim meg­jelenni. az életem elviselhe­tetlenné vált, szüntelenül szenvedek... Az ifjúságom derékba roppant és én úgy érzem, mintha kilencven esztendeje élnék már ezen a földön. Kiáltok maga után, csókolom a földet, amelyen járt; akárhová nézek, min­denütt a maga arcát látom, a maga szelíd mosolyát, amely besugározta életem jobb éveit... NYINA (erőtlenül): Miért beszél így? Miért mondja ezt? TREPLJOV: Magányos va­gyok, nem melegít senki von­zalma, fázom, mintha a föld mélyében élnék és akármit is írok, az mind száraz, fá­sult, sötét. Maradjon itt, Nyina, könyörgök, vagy en­gedje, hogy magával menjek. (Nyina gyorsan felveszi kalapját és köpenyét.) TREPLJOV: Nyina, miért? Az isten szerelméért, Nyina... (Nézi, hogyan öltözködik; szünet.) NYINA: Itt vár a kocsi a kertajtónál. Ne kísérjen ki, magam is odatalálok... (Könnyek közt.) Adjon vizet. TREPLJOV (vizet ad ne­ki): Most hova megy? NYINA: A városba. (Szü­net.) Irina Nyikolajevna itt van? TREPLJOV: Igen... Csü­törtökön rosszul volt a naey­sadalom útvesztőiben. A Trigorinba reménytele­nül szerelmes Nyina a szí­nészi hivatásban találja meg élete értelmét, az értelemes művészi tett vágya adja vissza munkakedvét és erő­síti meg életerejét. Míg a Célját vesztett Trepljov útja lefelé, a pusztulásba vezet, az övé felfelé ível. Az itt közölt részlet a Sirálynak éppen az a jelenete, ha úgy tetszik kulcs je1 enete, amikor a törékeny Sirály-Nyina er­kölcsi értelemben föléje nő a „rémlátomásai és képzetei káoszában” vergődő kiutat nem lelő Trepljovnak. A da­rabban szó esik egy sirályról. Többször is.. Egy madárról, amelyet elpusztítanak. Egy döglött madárról, amely va­laha büszkén szárnyalt. Nos, ebbe az elpusztított madár képébe nehezen lehetne be­leképzelni a valóságra rá­ébredt, az álmok világából, a „túlsó partról” megérkezett Nyina alakját, sorsát. (Egyébként Nyina vezeték­nevének . magyar jelentésé is ez: Zárecsnsia, azaz a túlról érkezett.) Sokkal in­kább az utána epekedó, meddővé vált, céltalan Trepljovét. Az a Sirály, amelyhez Nyina hasonlít, áz nem pusztult el, bár találat érte: él, mozgatni tudja szárnyait. bátyám, sürgöny óztunk, hogy jöjjön. NYINA: Miért mondja, hogy csókolta a földet-, amelyre léptem? Engem in­kább megölni kellene. (Az asztalra hajtja a fejét.) Olyan kimerült vagyok! Csak pihenni... pihenni... (Fel­emeli a fejét.) Sirály va­gyok... Dehogy. Színésznő vagyok. Nos, igen! (Meghall­ja Arkagyína és Trigorin nevetését. Hallgatózik, az&n a bal ajtóhoz fut és benéz a kulcslyukon.) Ö is itt van... (Visszatér Trepljovhoz.) Nos igen... Jól van, no... Igén... Ű nem hitt a színházban, mindig kinevette ábrándjai­mat, úgyhogy fokról fokra magam is elvesztettem a hi­temet és az önbizalmamat... Aztán jöttek a szerelem gondjai, a féltékenység, a reszketés a gyerek életéért. Kicsinyes lettem, értelem nélkül játszottam... Nem tudtam, mit kezdjek a ke­zemmel, hogy álljak meg a színpadon, hogyan bánjak a hangommal. Maga nem tud- 'jd, milyen állapot az, ami­kor ■ a színész érzi, hogy rosszul játszik. Én a sirály vagyok. Nem, nem erről van szó... Emlékszik, maga meg­ölte a sirályt? Arra jött egy ember, meglátta és meri nem volt más dolga, hát el­pusztította... Téma egy kö­zepes méretű novellához... Nem erről van szó... (Végig- símitja a homlokát.) Miről is beszéltem? A színpadról. Most már nem vagyok olyan. Most már igazi színész va­gyok, gyönyörűséget okoz a játék, lelkesít, megrészegít, csodaszépnek érzem magam. És most, mióta itt vagyok, folyton csak az utakat ro­vom, gyalog, gondolkodom és érzem, hogyan nő napról napra a lelkierőm... Most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi dolgunkban — akár színpadon játszunk, akár novellát írunk — nem a dicsőség a fő, nem a ra­gyogás, nem az, amiről ál­modoztam: fő az, hogy tűrni tudjunk. Tudd hordani a ke­resztedet és higgy! Én hiszek és nekem nem is fáj annyira. Amikor az elhivatottságom­ra -gondolok, nem is félek az élettől. (Háy Gyula fordítása) 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom