Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

4 SZOLNOK MEGSEI NÉPLAP 1971. augusztus 1. Egy lépésre a Naptól 4. Zuhogj isteni víz Képtelenség, amit beszélek, de hogy lehet másként meg­értetni és továbbadni annak, akinek szeme nem látta, zsi- gere nem érzékelte az el- mondandókat. Üzbegisztán belsejében, a Tiensan hegység távoli nyúl­ványán, a tengerszint felett alig ötszáz méterrel, lapos, gránitos sziklák között tür­kizkék tavacska csillog. Vi­zében kamasz lányok locs- pocsolnak. Az egykori éh­ség-sztyeppe, a golodnaja- sztyeppe szomszédságában vízbőség. Vastag tömlőkön táplálják a tó vizét, hogy a ezovhozban segédkező diák­lányoknak almaszedés után legyen hol hüsölniük. Ha a félszemű Iszhak ap­ja ebben a pillanatban fel­támadna, leborulna arccal Mekka felé, és az érdes szik­lákhoz verné a fejét. Aztán amikor úgy érezné, vége a csodának, felpattanna, és a legelső arra jövőnek felhasí­taná a hasát. Ahogy őt is gondolkodás nélkül megölték volna még néhány évtizede, ha a homok szűkén csordo­gáló kincsét, a vizet pocsé­kolja, ha azt látják, hogy egy parányit is megnedvesíti kitikkadt testét. És mit csinálna Iszhak, ha látná az éjfekete, láncos copfba font hajú üzbegcski- ket? A sivatag lányait, amint elmerülnek a vízben. Mo­solyra húzódna ép szeme. Iszhak örülne, biztosan örül­ne ennek. Lehet, hogy Iszhak most a nagy-ferganai duzzasztómű partján áll, vagy a beton­zsilip óriásairól figyeli, ho­gyan zúdul alá a víz. Jön- megy paradicsomában, ész­revétlenül betekint a mű­szerszobába a mérnökhöz, akik telefonon, telexen a je­lentések sokaságát gyűjtik össze, akik száz kilométer távolságról is szemmel tart­ják, mi történik a Tiensan csúcsain, hogyan zúdul alá a víz a felvidékről, s közben fogadják a bejelentők kéré­seit, s a zsiliperdőben gomb­nyomásra élő, hömpölygő fo­lyamokká duzzasztják a kis csermelyeket, küldik a vizet a gyapotföldekre, száz—öt­száz kilométerekre. Mikor, merre van rá szükség. Igen, fent rója útját Iszhak a zsilipeken. Mint már har­minc éve, naponta; hajnal­tól sötétedésig. Zuhog a be­ton alá a sok száz méter széles hömpölyeg. Iszhak megy a zsilipmesterhez, mond neki valamit, s újabb kapukat nyitnak ki a duz­zasztón, és a keskenyre fo­gott résen morajlik ki a víz. A Nagy-Kanál-ból tízfelé ágazik, Margitsziget nagysá­gú földnyelveket fog közre, víz mindenütt. Honnan ke­rül ide az a rengeteg víz? A csatorna őre, Iszhak egyik csupafa szigetén, tea­ház lugasára emlékeztető vendégfogadójában vacsorá­hoz terít. Elküldte a sza­kácsnőt, maga tesz fel min­dent az asztalra. A joghur­tot, mazsolát, barackmagot, szőlőt, mogyorót. Hozza a zöld teát, a csokoládés cuk­rot. Maga meri tálba a gő­zölgő piláfot. Óriás ember, óriás és mégis könnyű ke­zekkel. Int, hogy elkészült. Körülüljük az asztalt, Isz­hak széttördeli, s nyújtja kéz­ről kézre a lepénykenyér- darabokat, tele pohár vod­kával koccint, s eszik. Sző­lőt, húsos rizst, hagymát, teát, paradicsomot, egyszer­re, jóízűen, amennyit egy óriásnak illik. Aztán a hatal­mas testű férfi almát há­moz, nyújtja át, mindjárt utána a kétdeci vodkát. — A vízre — mondja —, aztán megy ki az éjszakába. Én utána. Rójuk a kilo­métereket a betonon, a zsi­lipeken. Körülöttünk, alat­tunk, előttünk és mögöttünk a zsibongó morajlás. Fent a zsilipen megáll a Kanál őre. — Szép? — kérdezi. Bó­lintok. — Föntről sok víz jött, rengeteg érkezik rövidesen — mondja, s indul tovább, én meg megyek egy másik szigetre, ahol virágoktól kö­rülvett épületben megvetett ággyal fogad Asrafi, a duz­zasztómű öregje. Katonás rend, hajós tisztaság itt is, Uzbég lepényárusnő (A szerző: felv.) mint mindenütt Iszhak bi­rodalmában. | — Iszhak barátságába fo­gadott — mondja az öreg —, légy üdvözölve, derék, em­ber! — s hadarja tovább a köszöntő szöveget. Barátsá­gába fogadott Iszhak, akinek harminckilencben a duz­zasztómű építésekor kirob­bantott föld vitte el a fél sze­mét, és akinek apja talán még látta, hogyan ásták el élve a sivatagban azokat, akik egy makulányit is el­herdáltak Tamerlán kútjai- nak vizéből. Mert nagy érték volt valamikor ez a víz, kin­cset ért, s ezért olyan gaz­dag ember a Nagy-Ferganai csatorna őre. Fáraszt a rengeteg élmény, de csak ülök az éjszakában a..vendégszoba erkélyén. Tá­volról Andizsán fényei lo­bognak, s körös-körül Isz­hak csobogtatja a vizet, míg álomba nem szenderülök az üzbegisztáni éjszakában. Ferenczi József (Következik: Búcsú Tas- kenttől) Szolnoki amatőr­filmesek Óvatos becslés szerint kö­rülbelül száz embernek van Szolnokon filmfelvevőgépe. Többségük kizárólag saját szórakoztatására vásárolta a készüléket, húsz-huszonöten azonban a családi események megörökítésén túli ambíció­val filmeznek. A szolnoki Ságvári Endre megyei Művelődési Központ vállalta a sokféle elképze­lés, terv, szándék egységbe fogását. Mint ismeretes, Szolnok megyében eddig csak Jász­berényben volt szervezett amatőrfilmes csoport. Ha sikerül tartósan összehozni a szolnoki csoportot, az nye­reség lesz az egész megye öntevékeny művészeti moz­galma számára. Kiemelkedő, emlékezetes alkotások eddig még csupán Jászberényben születtek, a lehetőség azonban egyre in­kább megadatik a szolnoki amatőrfilmeseknek is. Augusztus 1—7. között Debrecenben bentlakásos tanfolyamot rendeznek ama­tőrfilmesek részére, s ezen +izenkétfőnyi Szolnok megyei csoport vesz részt. A szolnoki amatőrfilmesek első reprezentatívnak számi, tó bemutatkozására a „Ke­letmagyarországi Területi Amatőrfilmszemle” ad al­kalmat Debrecenben ez év szeptember 25—26-án. Ama­tőrfilmeseink ezen Borsod, Hajdú-Bihar és Szabolcs- Szatmár megyei kollégáikkal együtt vesznek részt, 1(9 f Ilvművelés) Egy új idegen sxó a láthatáron? A Magyar Hírlap hasáb­jain olvastuk a következő híradást: „Hatezer jelentke­zőből nyolc felelt meg a müncheni hostessek (ejtsd: hoszteszek!) kiválogatásá­nál.” Megtudjuk azt is a közleményből, hogy az olimpiai versenyek alkal­mával a versenyzők kíséré­sére, eligazítására két-három nyelvet anyanyelvi fokon beszélő embereket, főleg nő­ket kerestek. Az idézett mondatban szereplő hostess idegen szó­val eddig ritkán találkoz­tunk. Az Idegen Szavak Ké­ziszótára (Budapest, 1967) sem szótároz'ta még ezt a hangsort. Ügy látszik, a jö­vőben számíthatunk arra, hogy nagyobb szerepet fog kapni nyelvhasználatunk­ban. Előre is jeleznünk kell, hogy feleslegesen, hiszen jó magyar szavak, nyelvi for­mák helyettesíthetik. Különben a kérdéses ide­gen szó olyan latin eredetű nemzetközi szó, amely sok európai nyelvben ismeretes és használt. A különböző nyelvekben igen változatos jelentéstartalommal és hasz­nálati értékkel vállal nyelvi szerepet. Alapjelentésében még hordozza a latin hostis szó jelentéstartalmát, s ezekre a jelentésámyalatok- ra ‘utal: külföldi, idegen, jövevény stb. Ehhez a je­lentéstartalomhoz társultak azok a jelentésváltozatok, amelyekkel az idegennel, a külföldivel foglalkozó sze­mélyeket, cselekvéseket ne­vezik meg. A spanyol nyelv­ben a hostelero szóval a vendéglőst, a hosteria hang­sorral pedig a vendéglő, a fogadó fogalmi tartalmat fe­jezik ki. Megvan a szó az angolban is, s a vendéglá­tók, a turistákat fogadó há­zigazdák neveként élnek a host hangsorral. Különösen változatos hasz­nálati értéket kapott sza­vunk a német nyelvterüle­ten. A hostess szóalak a kö­vetkező jelentésváltozatokra utal: háziasszony, kocsmá- rosné, gondozónő, kísérőnő, kiállítások vezetője, idegen- vezető, légi utaskísérő stb. A müncheni olimpián al­kalmazandó hostessektől el­várt feladatokban új jelen­tésárnyalata alakult ki en­nek, az amúgy js jelentés- tanilag nagyon megterhelt szónak. A német szó hangalakja különben az ófrancia hős­iessé hangsorra vezethető vissza. Az újfranciában már hotesse hangalakot kapott szavunk. Rövid közleményünkből ki­tűnhetett, hogy sok jó ma­gyar szót, kifejezést hasz­nálhatunk a kérdéses idegen szó helyett és helyén, csak válogassunk belőlük! Ha mégis divatossá válik ez az idegen szó, okát elsősorban a nyelvi kényelmességben és a válogatási lehetőség elhanyagolásában kell ke­resnünk. Dr. Bakos József Falják a lapokat Az utóbbi időben mind több hírt olvashatunk a szaksajtóban arról, hogy az újságpapírt állati takar­mányként használják fel. Legutóbb egy amerikai me­zőgazdasági kutatóintézetből érkezett a hír: A papírt szalmaszerű csíkokra vág­ták, szójaliszttel, ásványi anyagokkal és vitaminok­kal keverték. Állítólag a teheneknek nagyon ízlett. Óriási dolog ez. Nincs több unalmas, olvashatatlan lap. Mert ha már nincs mit böngészni benne, oda lehet adni a teheneknek, ök még mindig elkérődznek rajta egy-két órát. Már látom a jövőt. Jön a postás elsején, gyűjti az előfizetést. A gaz­da így szól: „Kérek egy Néplapot magamnak és húsz példányt a háztáji tehénnek. De mondja meg a szerkesz­tőségben, hogy vezércikk ne sok legyen, mert azt a Riska is nehezen emészti meg." Hallom a rosszmájú meg­jegyzéseket: így könnyű la­pot szerkeszteni, az állatok mindent megesznek. Sajnos ebben is van valami igaz­ság. Az emberek válogató- sabbak. Itt van például leg­újabb cikksorozatunk a gát­lástalan anyagiasságról. Egyesek nagyon nehezen nyelik le. Igaz, mások meg egyenesen falják ilyenkor a lapot. Ügy látszik, ez is olyan, mint a szakácstudo­mány. Nem lehet egy ételt úgy megfőzni, hogy mindenki egyformán dicsérje. Ami az egyiknek kimondottan jól esik, az másnak a torkán akad. Apropó: ízlés. A hírben az áll, hogy az állatok is csak úgy szeretik az újsá­got, ha az kellően fűszerezve van ásványi sókkal, vitami­nokkal. Valamilyen kísér­leti intézetet meg kellene bízni azzal, hogy embereken folytassa tovább a kutató­munkát: Ugyan mivel kelle­ne lenyelhetővé tenni a má­sodállásokról szóló cikket — mondjuk — egyes futballed­zők, maszek tervezők és mások számára; mivel lehet­ne megédesíteni a színházi kritikát egy csapnivalóan rossz darab bemutatásakor; mennyi fűszer kellene a Néplap humoros mellékleté­be, hogy azon valóban ne­vetni is lehessen... A kísérletezés lehetőségei végtelenek, de nekem nagy reményeim vannak. Mitöbb, már kezdeti eredményekről is tudok. Az újságírót már sokan lenyelnék keresztbe is. Ezt a hatást könnyű ki­váltani. Tessék kipróbálni. Be kell kopogtatni egyné­mely tsz főkönyvelőhöz a következő szöveggel: Üjság- író vagyok. Szeretnék az önök gazdálkodásáról, vala­mint az állami dotáció és a vezetők prémiuma közötti arányról tájékozódni. Nem valószínű, hogy az újságíró ép bőrrel megússza. Lenyeli a főkönyvelő szőröstől-bő- röstől, akármilyen sótlan, ízetlen is legyen. Egyszóval az újságírókat már igencsak harapdálják, majd csak elérkezünk az új­ság tömeges fogyasztásáig is. Addig is az ismert jel­mondatunkat egy „V” betű elhagyásával így módosítjuk: Egyen minden nap Nép­lapot! — tabáni — Képzőművészeti levél a Dél-Alföldről Nem kell erőszaktevő okoskodás ahhoz, hogy két közeli (időben és térben) képzőművészeti eseményt egy szűk beszámoló terje­delmébe, egymással rokonít- va összekapcsoljak. Hiszen nemcsak a szem­betűnő azonossági jegyek te­hetnek két különböző ese­ményt összefüggő egésszé, hanem egymás szembetűnő ellentmondásai is. És most éppen e miatt kí­vánkozik egy keret összefog­lalásába két olyan különböző kiállításról írott beszámoló, mint amilyen a gyulai har­madik Kohán emlékkiállí­tás és a XII. szegedi nyári tárlat volt. Az előbbi arra példa, ho­gyan válhat egy népszerűsí­tést mindennél jobban igény­lő anyag bemutatása para­dox módon szakmai kiállí­tássá, a másik pedig tanul­ságul szolgálhat, mit jelent egy kiállítás történetében a popularitás. (E jelzővel ez­úttal nem a kiállítás művé­szi színvonalának, esetleges népszerű „közérthetőségére” akarok utalni, hanem első­sorban látogatottságára, kö­zönségének sokféleségére.) Kohán György öt éve halt meg. Gyulán so­kan emlékeznek még szikár alakjára. E rövid idő, amely halálától eltelt, azon­ban nemcsak arra volt ele­gendő, hogy a koháni élet­mű halhatatlanságáról bi­zonyságot adjon, hanem ar­ra is, hogy az itt maradók számára megszépítse a rá való emlékezést. Ma már so­kan vannak a városban, akik életében is tudni vál­té’ : művészi nagyságát, s olyanok is, akik jelentős ér­tékként tisztelik a birtokuk­ban lévő Kohán-képeket, ar- :lyek zöme azonban sem több, sem kevesebb nem volt, ne 1 is lesz, egy-egy baráti vagy emberbaráti gesztus viszontszolgálatánál. Mert ami utánozhatatlan és pó­tolhatatlan a Kohán életmű­ben, az nem a város polgá­rainak lakásában található szétszórva, hanem egy utol­só, nagy gesztus jóvoltából az egész város birtokában, összegyűjtve, gondos és hoz­záértő kezekre bízva. á Gyula városa e páratlan értékű hagyaték birtokában, mintegy lerovandó tartozás­ként, egyszersmind nemes kötelességeként évről évre megrendezi a Kohán élet­művet bemutató emlékkiál­lításokat. Ezek a bemutatók immá­ron kiállítás-sorozattá álltak össze. 1968-ban „rendezték” meg az akkor újonnon fel­épült, s ez évben Dürerről elnevezett kiállítási csomók­ban az első, két évre rá a második és most júliusban a harmadik „felvonását” e hihetetlenül gazdag (627 festményből és több ezer rajzból álló) hagyaték be­mutatójának. Az előző két kiállítás alapján, amelyek elsősorban a művész festményeit mutat­ták be, lényegében teljes és ellentmondásaiban is egysé­ges képet kaphattunk a zse­niális festő alkotói munkás­ságáról. Ez a mostani kiállí­tás, amely rajzait, szín- és kompozíció vázlatait mutatja be — bár részleteiben két­ségtelenül gazdagítja a meg­ismerést, alaposabbá teszi — kissé meg is zavarja. Összekúszálja a művész életművéről kialakult fogal­mainkat, elsősorban azzal, hogy kizárólag ennek az életműnek egy fontos, de mégsem jellemző részletét ragadja ki, az előtérbe ál­lítva felnagyítja. A műhely, az alkotó munka közbeeső fázisai jelennek meg itt most a néző előtt, aki — különösen, ha az előbbi két kiállítást nem látta — kissé zavarba jön, elbizonytalano­dik a legkülönbözőbb kép­alkotói törekvések és mód­szerek szerint készült ujj­gyakorlatok, a művészi út­keresés és kísérletező kedv produktumai láttán. Ügy tűnik, hogy ez a je­lenlegi kiállítási for­ma, amely mintegy részenként mutatja be Kohán életművét, a további­akban már nem járul hozzá lényegesen e páratlan élet­mű teljesebb megismerésé­hez. B. Supka Magdolna mű­vészettörténésznek és Koszta Rozália festőművésznek — akik már eddig is nagy ér­demeket szereztek a Kohán- hagyaték tudományos igényű feldolgozásában és publiká­lásában — talán olyan új módszereket kellene keres­niük, amelyekkel nemcsak „horizontálisan”, hanem „vertikálisan” is egy-egy mélyebb, lényegibb összefüg­gés felvillantásával, megis­mertethetik a közönséget Kohán alkotásaival. Egy-egy évben 10—15 ezer látogatója van a szegedi nyári tárla­toknak. Ez nem kevés, és ha ehhez - "; hozzávesszük a közönség összetételének sok­féleségét, sőt, soknemzetűsé­gét, úgy valóban állíthatjuk, hogy a szegedi kiállítás az ország legpopulárisabb, kö­zönséghatásában legintenzí­vebb képzőművészeti ese­ménye. Ez az állandó nagy láto­gatottság, nagy érdeklődés tartja szüntelenül frissen, teszi rendszereden megúju- lóvá a kiállítás anyagát. Lé­tét is annak köszönheti, hogy bár a tárlat immáron több mint egy évtizedes történetében akadtak kisebb, nagyobb hullámvölgyek, mű­vészi félresiklások, a kezde­ményezés kifáradásának, el- laposodásának nyomát sem találjuk. Az eddigi hagyományok­hoz híven a mostani XIIJ szegedi nyári tárlat is első­sorban az alföldi, ezen belül is kiváltképp a dél-alföldi (szegedi, hódmezővásárhelyi) képzőművészet fóruma, de szerencsés módon mutatja fel a mai magyar képzőmű­vészet más művészi törekvé­seinek eredményeit is, min­denekelőtt az alföldi művé­szettel való összefüggésük­ben. Itt szeretnénk megemlíted ni, hogy a korábbi évek gya­korlatával ellentétben a szolnoki művészek közül most csak Simon Ferenc és a szolnoki képzőművészet­hez ugyancsak intenzíven kapcsolódó Sáros András Mik­lós állított ki. (Simon Ferenc kapta egyébként hatvan­hatban a tárlat egyik művé-J szeti díját, amelyet az idén Diskay Lenkének, Fejér Csa­bának, Lisztes Istvánnak és Pataki Ferencnek ítélt a zsűri.) Az idei kiállításon kiugró művészi teljesítményekkel ugyan nem találkozhatunk, de hiányoznak a bántóan g- ange, színvonaltalan mű­vek is. A kiállítás egészére tehát az idén olyan kiegyen­súlyozott, magas átlagszín-' vonal a jellemző, amely jó kiinduló alapja lehet az elkövetkezendő évek nagy művészeti sikereinek is. A szegedi nyári tárlatod jelentősek a város alkotó műv-'-zete szempontjából is.’ Ez alatt a tizenkét1 év alatt ezekből a kiállításokból feH mérhetetlenül sokat profig tált Szeged képzőművésze tej. hiszen maguknak a művé- széknek is összehasonlítási lehetőséget ad, s így művé-Jj szi törekvéseiket a magyart í képzőművészet egészébe is beilleszthetik. Rideg Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom