Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-29 / 203. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. augusztus 29. — A kulcsokat — kéri a mester. A házfelügyelő alsónadrágban borotválkozik a konyhaajtóban. Piros orra, mint a sárgarépa a hóember arcából, előreugrik a szappanhabból. — Mosnak — mondja. — Nyitva a padlás. Miska a táskáját lóbálja és fütyürész. A második emeletre kacsint. Egy lány sepreget valami szőnyegfélét a gangon. — Akkor menjünk — mondja a mester. Tömzsi ujjával megböki a kalapja karimáját. — Menjünk — mondom engedelmesen, vállamon megigazítom a szerszámosláda gurtniját. Meglököm Miska vállát, mert bosszant, hogy már éhgyomorra nőkre kacsintgat. A mély, szűk udvar még párás és hűvös az éjszakától. Fekete macska nyalogatja talpát a kanális mellett. Részeg az éjjeli sétától. Mint egy züllött agglegény. A második emelet gangja már sárga a naptóL Miska kikukkant, de a lány eltűnt. Tömött fénykéve hull a lépcsőházba, csúszkál a horpadtra kopott piros lépcsőkön és belevész a málló vakolatba. A negyediken a folyosóajtó kilincse forró. A tető maredeken fut a csatornáig, a sarkon fehér kődíszbe csomósodik. Már előre érezzük a cserepek és a bádog égető tüzét — Meleg lesz — köp Miska. Bakancsunk kopog a gang kövén, talán ring is az emelet; ha lenézek innen a negyedikről, szédülés fog el. Mintha hajón lennénk, az árbóckosár tetején. Miska azt mondja, ő nem szédül. A mester sem. Nekem még tériszonyom van, csak nemrég kerültem közéjük. Lihegek. A szerszámláda nehéz, de a mester nem engedte itthagyni tegnap délután. Azt mondja, ő még az apjában sem bízik, nincs kedve fizetni a kárt a Tatarozónak, ha valami elvész. A gang végén, a melléklépcsőn megyünk felfelé. Nagy fekete pókhálók lobognak a huzatban. Az ébredő melegben édeskés dinnyehéj-bűz szállong a homályból. — Nehéz? — kérdi Miska, de nem segítene, két hete szabadult, élvezi a nagy- urasdit. A mester már a padlásajtónál van, rángatni kell a kilincset, cseppet emelni rajta, csak úgy nyílik, csikorogva. Víz zubog: mormog, bugyborékol a mosógép; lavór koccan a kövön; vékony női hang szökik ki az ajtórésen és kering a lépcsőház visszhangjában : „Két évig éltünk boldogan, aután elment, messze j4r..." — Ügy kell neked! — mondja Miska, és megfogja az ajtót, hogy rám ne csapódjon. Az előtérben gőz van, érezni a ruhák ázott szagát, zubog a víz és a női hang fürdik a gőzben, frissen, mint a hab. — Megnézzük? — kacsint Miska. Minden nő érdekli. A mester visszafordul, eltapossa a cigarettáját. — Gyerünk, mert hét óra! — de nem vár ránk, eltűnik a sötét gerendák alatt. Miska megböki a mosókonyha ajtaját, én is benézek a karja alatt. A párában egy barna, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosógépbe; válla, combja fehéren süt át a gőzön. Elharapja a dal fél sorát, piros arccal ránkcsodálkozik. — Kezitcsókolom! — vigyorog Miska. Bólintok én is, mintha azt is észrevehet- né. Jaj, nem tudok soha úgy bánni a nőkkel, mint Miská. * — Kicsodák maguk? — kérdi a nő. — Holdrakétások. Alkalmas kilövő helyet keresünk az UNESCO megbízásából. A nő dühösen visszahajol az üst fölé; kék köténye alól kibukkanni^ készül gömbölyű melle. Miska pimaszul nézi: — Van valami jó tipp je? — Hiszen maguk bádogosok — látja meg a lábamnál a szerszámosládát; ázott kezével megigazítja kötényét, kicsit elmosolyodik. Árnyékos fekete szeme van. — Miskaa! Jenci! Jenciii! Gyertek már, az isteneteket! Körül csúcsos, kupolás háztetők, piros és fekete kémények, antennák, kormos kéményseprő-járások rozoga vaspálcikákon, meghajló, semmi-korlátokkal, csillogó padlásablakok — és felettünk a fehér, forró ég, mint az üveg. ömlik a meleg, izzik a cserép, a bádog megégeti az ember ujját. A padlásablakban ülök és figyelem a mestert, meg Miskát, mit parancsolnak, mit kell kézbe adnom. Miska a kémény körül csinálja a borítást, de a góré itt térdel előttem, arcára árnyékot vet kalapja, kék zubbonyos hátát perzseli a nap. Rongyba bugyolált lábbal úgy mászkál a cserepeken, akár a macska. Fülelek. A mosókonyhából gyengén hallani a neszeket. Megvillan előttem a nő két kerek keble. Be kéne kukucskálni hozzá. Most nincs itt Miska, hogy lesöpörjön a pályáról;!: — Jenci! Jenciiií::: — Hallom a tetőről. — Megfulladtál odabent, hé!? Már megyek. Kapaszkodom a létrán, közben hallom, hogy a nő megint énekel. Ettől egyszeriben a fülembe dobol a vérem. — Zsibbad a karom, izzad a tenyerem, görcsösen kapaszkodom — de nem merem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogóval. Ha megcsúsznék, legurulnék, a jóisten sem állítana meg... — Jenci! — Gyere fel! — hallom a magasból. A mesterre nézek, hogy mit szól. lí.em bánnám, ha nem engedne. Semmi kedvem felmászni a kéményre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, visszamászok hát az ablakon. Hogy gyáva kukac — ezt azért ne! Nem akarom, hogy kiröhögjön. Benn, a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a víz, ingem a hátamra tapad, lábikrám remeg a létra keskeny fokán. Hallom a nő énekét — isten veled világ, gondolom. Kidugom fejem az ablakon, de csak a kémény tövét látom. — Itt vagy? Micsoda nők! Ez némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos korlátot. Miska, tenyerét a szeme fölé tartva, bámul valahová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtésit! Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafordulnék. De Miska helyet csinál maga mellett a kéményen. — Le ne ránts! — kiált rám, s máris előremutat: — Odanézz!... Tántorogva állok, rettenetes érzés, mintha repülőgépből kéne kiugranom. De ahogy előrenézek, minden félelmem elszáll. Hű, a teremtésit! Hisz’ ez a fürdő! Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, szívverésem a torkomba szorítja a vért A női napozó teraszán barnuló lányok, bársonybőrű asszonyok fekszenek a nyugágyakon, lépdelnek ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyújtóznak, olajjal kenik meztelen testüket. A nap simogatja mellük kávészín hatmait, csípőjük ívét, combjukat, hasukat... Micsoda paradicsom, égi hárem; hanyag fekvések és lusta pas- kolás, pihegés! Nem is sejtik, hogy éhes tekintetek lesik ki titkaikat a szemközti ház tetejéről. — Integessünk! — mondom szédülve, de most nem a mélység szédít. — Marha! — int le Miska. — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyukutikra? Megszeppenek. Akkor veszem észre, hogy mellettünk áll a mester is. — Nézd! — bököm oldalba Miskát. — Vén kujon! — vigyorogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mohón figyel, majd lecsöpög a kéményről. — Aj ha! j— nyel nagyot. — Az meg éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbúra fullasztón borul ránk; repülőgép zúg a város felett, ezüstös csillogása idelátszik. A nők is forognak utána. Mintha a pilótáknak mutogatnák magukat. — Melyik kéne? — nézek Miskára remegő nevetéssel. — Hú, ha beeresztenének!... Harangoznak. A mester lenyeli a vigyorgást és felmordul:-- Elég volt, mozgás! Mikor leszünk kész a borítással?!... Kelletlenül kullogunk vissza a padlásra. — Együnk — mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát. Miska csettint- get a nyelvével: — Egy ilyen női napozót cakkompakk rendelhetne nekem az orvos. Hallani a víz csobogását a mosókonyhából. A nő megint énekel. Miska hegyezi a fülét. Huncutul mosolyog. Halkan dúdolja a dallamot. Az öreg csendes, akárcsak én. Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg: ;,...estére vár rám a kis Pierre csókot is érdemel...” A nő hangja átvilágít a falon, látom kerek mellét. A napozón szebbek is voltak, de ez itt van. Hallgattunk mindhárman. Már nem is eszünk. S akkor egyszer- csak Miska feláll, arcán a vigyor, feláll és azt mondja: — Mindjárt jövök... Lépeget a gerendákon; felkavarja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csi- kordul az ajtó, egy pillanatra erősebben hallani a dalt: estére vár rám a kis Pierre.. Aztán csend lesz. Csend; Á nap átfűtötte a cserepeket. Mindjárt felgyullad a padlás,' POGÁNY JÓZSEF: AKT Illés István: Születésnapomra Tizennyolc éves vagyok És reszket a kezem, Pedig a háborút Csak hírből ismerem. De anyám ott volt, Hol húzódott a front. Mindene ott veszett Egy téli alkonyon. Ö is tizennyolc éves Volt akár csak én. Egy volt a sok közül Negyvennégy telén. Csanády János: Balkán Este a fügefák kísértek csak tovább, illatozva a benzingőzön át — aztán a halpikkelyes messzeségben a tenger ellapult sekélyen. Gurultunk Szófia felé. A hegyek elmaradtak, messziről mint valami tanyát, láttunk egy várost: itt született az államfő — mondták, s volt valami felemelő: ezt hallani nehéz erdők tövén. És hirtelen megmarkolt valami rég-volt emlékezet: Járt erre már az én szívem! Árhullámsodró ezredévek hozták? Keresztesek? Jobbágyhadak? A félhold alatt elhurcolt gyermekek? Darócban — vértben vívtam lófarkas várak ellen? Partizán-nyomokat tiportam a mélybepörgő hegyi-porban? — Valami megrázott akkor a mélyen felderengő balkáni éjnek kardsuhogtató erdejében: Szülő- . hazám! Talán még nem is éltem?
