Szolnok Megyei Néplap, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-29 / 203. szám
1971. augusztus 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MÉSZÁROS LAJOS: TÉL. ES A A KÖLTÖ .. r vi LOVESZTEKNO Azt mondják, a finneknek az ember pénteken elmesél egy viccet, faarccal végighallgatják, s csak vasárnap a templomban kezeiének rajta nevetni. Kínos lehet. De még mennyire kínos! A minap rám is egy megtisztelőén komoly társulatban jött rám o röhöghetnék, éppen akkor, mikor a társaság éke a köztiszteletben álló úriember ott tartott a történetében, hogy az őr rákiáltott: „Állj, vagy lövök!” Egyetemi zászlóaljban voltam, nyaranta egy hónapra. Nen\ hiszem, hogy az aktív tiszteknek sok örömet szereztünk. A mi századunk legszebb katonája egy költő — azaz akkor még költőpalánta — volt; ma a legnépszerűbbek közül való. A nem éppen daliás termetű ifjúra, aki ráadásul akkor még egy csenevész agárnál is soványabb volt, nem igen találtak megfelelő kisméretű ruhát, ezért aztán zubbonyban is úgy látszott, hogy köpenyt húzott. Ha meg köpenyt húzott, álul is meg fölül is éppen hogy csak kilátszott egy kis darab költő, egyébként az egész ember egy többszörösen megtekert derékszíjból, egy bő redőkben leomló köpenyből s egy csillogó szemüvegből állt. A sorban leghátul ment, ha lövészetre mentünk, ő hozta a céltáblát, harcászaton pedig ő volt az ellenség, akit vad diadalordítások és röhögés közepette elfogtunk. Nos hát egy ízben lövészteknő-ásást gyakoroltunk. A föld meglehetősen köves és kemény volt, a lövészteknőnek mégis akkorának kellett lennie, hogy az ember hosszában végig tudjon benne feküdni. A többség már nagyjából elkészült, a főhadnagy szemlét tartott a művek fölött. A sor vége felé járt, amikor vésztjósló csendességgel megszólalt: — Magát hogy hívják? Egy köpeny-gombolyag viszonylag függőlegessé rendeződött, tisztelgés. A főhadnagy szélütötten meredt a költő-honvéd mester-remekére, amely állott egy pocoktúrás mennyiségű, kikapart földből és egy hozzá méltó gödröcskéből. — Ez kész? — kérdezte mély undorral a gödörre mutatva a tiszt, közben remegett a szájaszéle. A költő magabiztosan rávágta. — Igenis. A tiszt elvörösödött. — Ez magának lövész- teknő?! Mire a líra jövendőbeli mestere fölényes, oktató nyugalommal megszólalt: — Főhadnagy elvtárs jelentem, nem lövészteknő, lövészlavór. A század a lövészteknő- ben fetrengett a visszafojtott röhögéstől s nem is tudom mi történik, ha a joviális tizedes meg nem menti a helyzetet. Szerencsére azonban megszólalt: — Idefigyeljen kiskatona! Aztán nehogy nekem legközelebb lövész szappanytar- tót csináljon. Apropó szappany! így nyö-vel! Középiskolás koromban volt egy vájtfülű, a nyelvhelyességre rendkívül érzékeny magyar tanárom. Egyik esztendőben D-re került érettségi elnöknek. A névsor vége felé tartottak már, a vizsgálóbizottság is unta kicsit a ceremóniát. A delikvens éppen József Attiláról felelt közepesként. Hogy minél előbb túl legyenek rajta, az elnök megállította a fiút, gondolta feltesz egy könnyű kérdést, amit biztosan tud és mehet. Meg is kérdezte mi volt a foglalkozása József Attila apjának. Szerencsétlen legény gondolkodás nélkül rávágta: „Szappanyfőző”. Micsoda? — kérdezte rezignálton jó tanárunk s szegény áldozat mit sem sejtve sétált az oroszlán torkába. „Szappanyföző — ismételte meg. A tanár úr most már rángani kezdett az idegességtől (kissé ideges természetű volt egyébként is), de azért még mindig halkan, szelíden mondta az elítéltnek: „Írja föl a táblára”. Barátunk a táblához sétált és szép kalligrafikus betűkkel fölírta: „Szappanfőző”. így n-nel. Mindenki felszabadultan felsóhajtott. Na látja — mondta az elnök — — olvassa szépen el. A fiú a tábla felé fordult és szép tagoltan elolvasta: „Szap- panyfőző.” Így nyö-vel. Az elnök lilára válton kirúgta maga alól a széket, felugrott és ordítva kérdezte: „Hogy hívják magát, szerencsétlen?! — Szappanyos Ábrahámnak — közölte a megszeppent fiú. Átengedték. L. E. Humoristák vakációja Közreműködésünkre: „Hol és hogyan töltötte a nyarat?” a vakációból már hazaérkezett humoristák válaszolnak. Mikes György Az idei nyarat Budapesten tötöttem. ezen a teljesen ismeretlen üdülőhelyen- a Du- naegyenesben. Budapest tulajdonképpen egy kis falu. két millió lakossal. Van itt fninden: víz- hegyek, erdők, és tapasztalataim szerint sokkal jobb az ellátás, mint más üdülőhelyeken. Én egy ötemeletes, betonból készült kempingsátorban laktam, gyönyörű kilátással egy csőtörésre. Persze itt is minden pénzbe kerül. Éppen ezért óva intem a fiatalokat: pénz nélkül ne jöjjenek Budapestre! Nem akarok jósolgatni, de ez a falu. Budapest néhány éven belül olyan felkapott üdülőhely lesz- mint — fc; mondjuk — Sárvízbüttyköny-Alsópetrence. Különösen akkor, ha a nyári hónapokban mindenki elutazik Budapestről — a Balatonhoz» a hegyekbe, külföldre. Galambos Szilveszter Az idén nyáron a sors és az IBUSZ jóvoltából Párizsban jártam. Külföldön csak órákat alszom éjszaka, hiszen minden idő kevés egy-egy csodálatos város tanulmányozására. Egyik éjjel a Montmartre közelében elterülő romantikus parkban sétálgattam. Hirtelen kétségbeesett, éles női hangra figyeltem fel: — Segítség! Segítség! Hősi elszántsággal azonnal a hang irányába rohantam. Az egyik pádon csinos miniszoknyás nő ült és nyugodtan cigarettázott. — Maga kiáltott az előbb segítségért? — kérdeztem izgatottan. — Én — válaszolt derűsen. — De nem kell megijedni, szépfiú. Csupán egy kis anyagi segítségről lenne szó. Hálás természet vagyok. Mondanom sem kell, hogy öt franknyi összvagyonom- mal a zsebemben rémülten elmenekültem. Meg sem álltam hazáig. Ősz Ferenc Valaki a hasára ütött és elhatározta: az lesz a nyári programja, hogy Őszből nagy embert csinál. S ezzel megszabta az én nyári programomat is. Igaz, hogy egy kissé későn jutott eszébe, mert a Táncdalfesztivál elődöntőjének plakátjai már rég kint voltak az utcán, amikor a fesztivál szervező- sége telefonált nekem, hogy nem tudnék-e átruccanni Korszerű társadalom Korszerűnek lennia gyorsuló idő világában, a huszadik század befejező harmadának értelmezésében külön-külön minden most élő kortársunk számára bonyolult, elentmondásos, nem ritkán fájdalmas megújulásokra kényszerítő feladat. A hangsúlyt célszerű az iménti mondat állítmányára, a „feladat” szóra helyezni: korunk jelegzetessége ugyanis, hogy a korszerűség nem cselekvéstől, változástól, tehát belső erőfeszítésektől megfosztott létforma, más szóval: ma már nem lehet úgy lépést tartani a világgal, hogy ne lépnénk egyénileg is együtt vele — tanulással, fejlődéssel, sok-sok energiával. A korszerűség tehát — továbbra is a személyiség nézőpontjából vizsgálva —, tevékenységet, mindegyre újabb energiákat feltételez, másfelől: még így is bonyolult elhatárolni a korszerűség felszíni, látszat jelenségeit annak tartalmi, lényegi vonásaitól. Vajon nem tapasztaljuk-e nap mint nap, mennyi üres divatmotívum pótolja olykor az igazi korszerűséget? Ritka-e, hogy modernnek érezzük magatartásunkat csupán azért, mert a naprakész divatvonalnak hódoló ruhákban járunk, televíziót nézünk, a legújabb beatzenét kedveljük és kagylófotelt vásáro- : lünk a jó öreg karosszék helyébe — egy- ; szóval: hogy életünk felszíni hámrétegé- ' ben, a környezet diktálta változásokkal lépést tartva a modernség illúziójának hódolunk? Tegyük hozzá — ezúttal a részletek, az árnyalatok vizsgálata nélkül —■, hogy ettől még nagyon ósdiak, nagyon múltszázadiak is lehetünk; minit és maxit váltani, rock and rollt beatre cserélni az avult életforma ódon gondolkodásmódjának közegében is lehet. A felszín és a lényen ellentmondásossága nemcsak a személyiség magatartásformáiban tűnik elő ilyen élesen, de ennél is hatványozottabban a társadalmi fejlődés megítélésében. Valóban: hol a mérce, amely eligazít nemzetek fejlődésívének, korszerűségük lépcsőfokának mérlegelésében? Hol a mérőműszer, amely a mi társadalmunk modernségi fokáról ad megbízható képet? Nos, megalapozottan állíthatjuk: van ilyen műszer, van skálarendszer, amelyről ez a fokozat jól leolvasható. Csakhogy — tegyük gyorsan hozzá — ez a jelző- berendezés a- személyiség ellentmondásosságánál is bonyolultabban működik, pontosabban: itt még zavaróbb lehet a látszat és a lényeg felcserélése. Értenünk kell hozzá, hogyan olvassuk le és fejtsük meg e jelzések tartalmi, lényegi jelentését. A műszer vonalat rajzol a berendezés lassan mozgó grafikonpapírjára és ez a vonal — bár eredmény-hegyekkel és visszaesés-völgyekkel tarkított — tendenciájában egyértelmű és pontosan megfejthető. A történelmi fejlődés műszeréről van szó, s arról a tendenciáról ahogyan az emberiség félreérthetetlen egyirányú- sággal haladt és halad nemcsak a természet feletti uralom kiteljesedéséhez, de saját viszonyaink megismeréséhez és megváltoztatásához, ahhoz a világhoz, amelyben az ember immár nemcsak a vadállatok, a mennydörgés vagy az atomenergia fenyegetésével néz szembe, hanem az elnyomás, a kizsákmányolás, az elembertelenítő társadalmi kapcsolatrendszer rémületévéi is. A dolgok és a viszonyok fenyegetése egyaránt mérséklődik, szelídül a fejlődésvonal előrehaladtával, amelyet a képletesen említett történelmi műszer rajzol az emberi história végtelen grafikontekercsére. S ha a mélyebb lényegibb, de az emberhez egyedül méltó nézőpontból vizsgáljuk a korszerűség fogalmát, nyilvánvaló, hogy napjainkban nincs és nem is lehet modernebb társadalom annál mint amelyik a fejlődésvonal mai végpontján helyezkedik el: a szocializmusnál. Ha a fogalmaknak, társadalmi állapotot tükröző értelmezéseknek van történelmi jelentésük, akkor a „korszerűség” egyetlen, igazi értelme a „szocializmus” szinonimája. Valóban: a világ, amelyben a dolgozó osztályok nemcsak termelik a javakat, de birtokolják is; a világ, amely megszünteti az ősnemzetségek, törzsek hajdani bomlásakor elkülönült uralkodó csoportok mai örököseinek uralmi és bir- tokolási kiváltságait, az egyetlen társadalom, amely a szó ezredéveket átfogó jelentésében valóban modern, korszerű. A felszín és a lényeg ellentmondása persze itt is, akárcsak az egyéni, személyes modernség esetében, zavaró félreértésekhez vezethet. Ki tagadhatná például, hogy a modern életforma megannyi külső stílusjegye — a városok fel- hőkarcolós látképétől a színes televízióig, az autóözöntől a műanyagok térhódításáig — abban a szemközti világban, a kapitalista életformában ma még erőteljesebb a miénknél? Ki állíthatná, hogy pusztán a szocialista tulajdon és hatalmi viszonyok automatikusan megteremtik a korszerűség napjainkban kétségkívül nélkülözhetetlen anyagi-technikai tényezőit is? Erről nincs, és azért nem is lehet szó, mert földhözragadt történelmietlen megközelítése lenne a korszerűség társadalmi értelmezésének, ha eltekintenénk a körülményektől, azoktól a feltételektől, amelyek közepette a szocializmus megszületik; ha nem számolnánk a felhalmozott javak lehetőségeivel és korlátáival, amelyekre alapozva a korszerűséget a gyakorlatban érvényesíthetjük. A történelmi valóság szövevényesebb, bonyolultabb — és fogalmai mindig csak feltételes módban fejezhetők ki, hiszen csak lehetőségeket, tendenciákat jelentenek. Valóban: a szocializmus még mozgásban levő, épülő, lehetőségeit most kutató és kibontakoztató társadalom, ami egyfelől semmit nem von le történelmi korszerűségéből. S ez a lényeg, ez a legfontosabb ha a szocializmust és a korszerűséget mint testvérfogalmakat írjuk le. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben — amelyek társadalmi rendszerünk kialakulásának kezdetig tapasztalatgyűjtő időszakának tekinthetők — a legfontosabb tananyag, amelyet elsajátítottunk, lényegében ez volt: megtanultuk, hogy a szocializmus lehetőségei nem cserélhetők fel az okos tevékenység nyomán kibontakozó valósággal, más szóval: hogy a szocialista társadalmi keretek a termelőeszközök társadalmi tulajdona és a dolgozók hatalmi viszonyai önmaguktól, gépiesen aligha alakítják egyszersmind anyagitechnikai értelemben is korszerűvé világunkat. A lehetőség, amely immár rendelkezésünkre áll, nem csekély — gondoljuk meg: arról a lehetőségről van szó, amelynek eléréséért szerte a kapitalista világban emberek milliói tüntetnek, sztrájkolnak, olykor meghalnak. Munkánktól, az átörökített ismeretek megújításának képességétől, a javakkal való hatékony gazdálkodástól, hatalmunk példát sugárzóan emberséges érvényesítésétől függ, hogy a történelmileg korszerű társadalmi idővel az anyagi-technikai korszerűség érteimében is a legmodernebb szintre emelkedjék. 5 T. A. hozzájuk aznap délután; Nem tudtam. „Akkor átjövünk mi” — közölték és én már tudtam, hogy baj van. De nem gondoltam, hogy ekkora. Három nap múlva már ott találtam magam a Madách Színházban, szemközt a meglepett közönséggel, amely mindenre számított, csak arra nem, hogy valaki kiáll elé és elkezdi ócsárolni, amiért ők idejöttek. A táncdalrajongók népes sorain végigfutó hideg úgy megcsapott, hogy ettől egészen idétlen lettem — nem is tudom, hogy csináltam végig az első elődöntőt. Csak arra emlékszem, hogy a Kudlik Julika megsajnált. Gyerekkoromban mindig irigyeltem azokat az embereket, akikre rámutatnak az utcán — ma azonban csak az árnyékos oldalon merek közlekedni és messzire elkerülöm a Boráros teret, ahol egyik este egy kedves idős házasoár köszönés nélkül közölte, hogy nagyot csalódott bennem. Nem szégyellem magam, kicsíifolni azokat, akik szeretik a tánczenét?... 15 éve élek abból, hogy csúfolódom — ez a szakmám. Sajnálatos dolog, hogy ezt csak most veszik észre. De most aztán özönlenek a levelek. Gyereklányok szidják a zsűrit, családapák tisztelnek meg az „ideiglenes bohóc” címmel és 71 éves nénik osztják a mamám véleményét. A dolog már szinte kezd kellemetlen lenni. Még szerencse, hogy nem veszem komolyan. Ismerem az arany- szabályt: megvan minden év „ügyeletes zsenije” minden szakmában. Nem tudom, ki a következő ügyeletes. De egy biztos. Mivel jelenleg 15—20 humorista létezik, akiknek ez a hivatalos szakmája, rám legfeljebb 15—20 év múlva kerül újra sor. S ez megnyugtató. Somogyi Pál Jelenleg a Déli Sarxon tartózkodom, a harmadik kihelyezett depot-nál. Szegény Scott kapitány utolsó útján vagyok. Ez az én egyetlen módszerem a tartós nyári kánikulában: ellenanyagokat bocsátók mar gamraj hideget, vizet, vi^ hart. Napok óta például i „Scott utolsó útjá”-t olvasom. De nagyon kellemes volt a „Titanic katasztrófája” is, különösen az a pillanat, amikor a hajó a jéghegynek ütközött. Olvasás közben zenét is hallgatok^ például Debussy: „Tenger”- éből a szél és a hullámok játékát. Tegnap Piccard pro-’ fesszorral lemerültem á mélytengerek világába, de nem ért semmit se. Jegyet váltottam hát a „Jégmezők lovagjáéhoz, de a zsöllye elolvadt alattam, és „A megfagyott gyermek”-et egy mozi sem játssza pillanatnyilag. Később valamit használt, hogy az „Ismeretlen földrész”-szel, az An-- tarktisszal a tenger mélyé-] re süllyedtem. Holnap rén-- szarvasra fogok vadászni.’ Már előre élvezettel tapo-’ som gondolatban a méteres havat és azt dúdolom magamban: „Hideg szél fúj édesanvám, adja ki a ken-] dóm...” Hát így töltöm én az idei nyarat.
