Szolnok Megyei Néplap, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

1971. május 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Tanuló munkás Kormányhatározat a munkások továbbképzéséről AJ em nehéz megjósolni, hogy e szám- mai — 1014/1971. — jelölt kormány- döntéssel az elkövetkező hónapokban, években elég sokszor találkozunk majd. Olvasunk róla az újságokban, szóbakerül értekezleteken, a vállalatokat új intézke­désekre serkenti, és előbb, vagy utóbb minden szakmunkásnak fel kell, hogy te­gye önmagának a kérdést: hogyan akarja továbbfejleszteni ismereteit?... Ez a ha­tározat ugyanis a munkások továbbképzé­se fejlesztésének általános elveivel foglal­kozik. . Az élet mai és holnapi követelményei sugallták ezt az elhatározást is. A munka­erőutánpótlás eddigi forrásai „bedugultak”, a mezőgazdaság ma már inkább „vissza­csábít5', semhogy jelentékeny számban munkáskezet adna, az asszonyok nagy többsége szintén dolgozik — marad tehát, mint kiapadhatatlan tartalék, a rendelke­zésre álló munkaerő „megváltoztatása”. A technikai-tudományos forradalom ál­talános „haladási sebességét” főleg a mun­kások határozzák meg. A század szimbó­luma: a gyorsaság, nem csupán a születő tudományos eredmények növekvő számá­val mérhető, legalább ilyen lényeges felté­tele a haladásnak az új műszaki gondola­tok, ismeretek elsajátításának, alkalmazá­sának „sebessége” is. Ahogy ma már nem elégszünk meg azzal, hogy úgy éljünk, olyan igényeink legyenek, mint apáinknak voltak; ugyanez jelentkezik a „tartozik” oldalon is, mert a magasabb követelése­kért többet és mást is kell adni. Az egy­szer megszerzett szakmai tudás ma már nem jogosít fel arra, hogy annak a kama­taiból egy életen át gondtalanul megélhes­sünk. A mérnökök tudását — így mondják mindenütt — 10—15 éven belül fel kell frissíteni, mert elavul; a modern szakmun­kásra ugyanez mondható el!... A techni­ka tempója, az új módszerek bevezetése, a nagytudású gépek sokasága — mind-mind többet vár a mellette dolgozó embertől is. Ezért tartja lényegesnek a 1014-es határo­zat, hogy a munkások tudásukat „bizonyos időszakonként felfrissítsék, korszerűsítsék, elsajátítsák a különböző speciális munka­körök hatékony ellátásához szükséges új ismereteket, megszerezzék, illetve bővítsék a társadalmi, gazdasági kérdésekben való jártasságukhoz szükséges politikai és álta­lános alapműveltséget’’. Gazdag program; de mondhatnánk így is: kényszerítő program, mert csakis mun­kásaink tudására, ismeretére lehet alapoz­ni a holnap technikáját, elképzeléseit Mindez természetesen nem csupán a szak­munkásoktól követel többet, hanem a vál­lalatok vezetőitől is. A határozat ugyanis félreérthetetlenül kimondja, hogy „a to­vábbképzés megszervezéséről, a feltételek biztosításáról elsősorban a vállalatoknak kell gondoskodniuk”. Érdeke is a vállalatoknak, hogy erről gondoskodjék. Hiszen nem csupán gazda­ságilag kell megalapozni egy-egy új beru­házást nem csupán a deviza után kell ro­hangálni, hogy a modern géphez hozzá­jussanak, nem csupán jó erős beton-alap kell az új berendezéshez, legalább ennyire fontos az ott tevékenykedő emberekkel is megismertetni az újat felkészíteni őket méltó „fogadására”. p rdemes azt is felvetni — bár az 1014- essel még csak most ismerkedünk —, hogy a szakmai továbbképzést jó len­ne „beépíteni” oktatási rendszerünkbe, mert ennek a szervezeti formái is megha­tározhatják a gyakorlati eredményeket! Azzal a legtermészetesebb tudattal lépje­nek kj a tanintézet, az iskola kapuin a fiatalok, hogy oda a legfrissebb ismeretek elsajátítása végett újból és újból vissza­térnek. _ I Gustáv Husiik beszédei és nyilatkozatai A pozsonyi Pravda Kiadó magyar nyelven 460 oldalas kötetben közzétette Gustáv Husáknaü, a Csehszlovák Kommunista Párt Központi fcizottstága első titkárának 1969 áprilisa és 1970 áp­rilisa között elhang­zott beszédeit és nyilatkoza­tait. A kötet rendkívül ér­dekfeszítő olvasmányokat, tanulmányokat kíná] azok­nak, akik figvelemmel kísér­ték a csehszlovákiai es mé- nyeket; szinte sűrített tör­ténelem. A válogatás időpontja — nyilvánvalóan nem véletlen. A kötetben közölt első és második beszéd 1969 április 17-én hangzott el, azon a napon, amelyen a CSKP Központi Bizottsága felmen­tette tisztségéből Alexander Dubceket és a Párt első tit­kárává Gustáv Husákot vá­lasztotta. Az ettől számított egy év fejlődése tükröződik a kötetben. Mi volt a pillanatnyi hely­zet 1969 áprilisában. Cseh­szlovákiában? Közel nyolc hónap telt már el a Varsói Szerződés öt országának katonai akciójától, — te­hát attól az idő­ponttól, amikor a cseh­szlovák párt- és állami ve­zetés hatékony baráti se­gítséget kapott szövetségesei­től ahhoz, hogy visszaverje a jobboldal támadásait, elhá­rítsa a szocialista fejlődés ellen szőtt összeesküvéseket. A szocializmus csehszlová­kiai hívei a pártban és a párton kívül is, felismerték és leleplezték a jobboldal taktikáját. Egy idő utón vi­lágossá vált, hogy mivel a dubcekí pártvezetés nem kí­ván határozott intézkedése­ket tenni, alapvető szerveze­ti és személyi változásokra van szükség a párt élén. — Ezt követte a Központi Bi­zottság áprilisi plénuma, — amely új elnökséget és új első titkárt választott. A kötetben olvasható be­szédek és nyilatkozatok — egyik legfőbb jellemzője, hogy kendőzetlenül, nyíltan és őszintén szólnak minden problémáról. Gustáv Husák egy helyütt megjegyzi pél­dául, hogy 1964-ben, nem sokkal politikai rehabilitá­lása után, miniszterhelyet­tesi funkciót ajánlottak fel neki, a tisztséget azonban nem fogadta el, ,,mivel nem láttam semilyen kiutat”, — Ennek kapcsán így jellemez­te az 1968 előtti éveket: ,.Nálunk személyileg és ká­derszempontból is megmere­vedett a helyzet. Azok az emberek, akik IS éven ke­resztül feleltek az " ország feilődéséért, legyen ez a fej­lődés jó. vagy negatív, nem tudták önmaaukat túlnőni. Akadállyá váltak”. Ez az értékelés félreérthe­Amiről nem beszélünk... A szoboszlói szümpozion tanulságai Az öngyilkosság az a té­ma, amiről alig beszélünk, mintha az egész társadalom átvenné az érintett családok magatartását: „az öngyilkos­ság bűn, szégyen, elítélendő, eltitkolni való.” Primitív ál­láspont ez a javából. Az ön- gyilkosság betegség, nem hallgatni kell róla, hanem felderíteni a kórokozót és le­küzdeni. Ez a nézet nyert polgárjogot a pszihiáterek és pszichológusok hajdúszo­boszlói országos értekezletén, melyet az öngyilkosság Haj­dú megyei magas arányszá­ma miatt rendeztek meg ép­pen itt, hogy a kérdésben különösen érdekelt orvosok réSztvehessenek. Társadalmi gyökerek Magyarország öngyilkos­statisztikái évszázada élen- I járók Közép-Európában, az utóbbi évtizedben pedig ál­landóan emelkedők. 1920- ban százezer lakosra 25,2 ön­gyilkos halálozás esett, 1960-ban 25,4, 1969-ben 33,2, az összes halálozások 3 %-a. A jelenség méreteinek érzé- kel’.etéséhez hozzátartozik az öngyilkosságot megkísérlők száma is, melyet a szakem­berek az öngyilkosság miatt meghaltak tízszeresére be­csülnek. Ha az okokat keressük — és még sokáig keresnünk kell, mert a szoboszlói értekezlet épp ezek komplex voltáról győzte meg a résztvevőket — a kérdés klasszikusának, a francia Durckheimnek szá­zadvégi híres művéből kell kiindulnunk. A „szociológia atyjának” nevezett tudós megkülönböztet altruista, egoista és anómiás öngyil­kosságot: az első akkor kö­vetkezik be, ha az egyén túl­zottan beleépül a közösség­be, amely bizonyos helyzeben elvárja tőle a halált (pl. a keleti népeknél az emberál­dozat, a japán harakiri, a hindu özvegyek önégetése, stb.); a második, ha az egyén kiszakad a közösségből és magányossá válik (a fejlő­dő iparosítás jellegzetes tü­nete, gyakorta kiséri a falu­ról városba költözést, a csa­ládból való kiszakadást); a harmadik, az anómiás ön- gyilkosság egyén és közösség harmóniájának hirtelen meg­bomlásakor keletkezik. Eu­rópában a két utóbbi gyako­ri. Durckheim érdekes felfe­dezése volt, hogy .a gazdag országok jólszituált emberei közül több választja az ön­kéntes halált, mint a sze­gény népek nyomorgói kö­zül; hogy nyugodt történel­mi korszakokban többen, mint vészterhes időkben. Az egyéni okok Durckheim tisztán szocio­lógiai szemlélete társadalmi vonatkozásban megkönnyí­tette a további kutatást, nem adott azonban választ arra a kérdésre, hogy az eredeti kö­zösségek felbomlásakor mi­ért éppen ez vagy az az em­ber keresi a halált? Kik azok az egyének, akik kitöltik az arány számokat? Itt már a pszichológián a kutatás so­ra, mégpedig az egyedi ese­tek vizsgálatáé: beteg-e az, aki megoldásképpen nem ta­lál más utat? A megmentett öngyilkosjelöltek vizsgálata azt bizonyítja, hogy kisebb, vagy nagyobb mértékben fel­tétlenül sérült idegrendsze- rűek, s ez a gyógyítás fele­lősségére ébreszt: a beteget meg lehet és meg kell gyó­gyítani nemcsak az öngyil­kossági kísérlet okozta fizi­kai károsodásából, de lelki betegségéből is; megelőzésre van szükség és erős figye­lemre, hiszen az illető eset­leg önmaga betegségét sem sejti, hogy tudhatná akkor ezt más róla? Hazánkban száz éve indult meg az iparfejlődés, s a ve­le járó vándorlás, ami a magas arányszámot részben magyarázza. Hogy csoport, a szubkul­túra kötőereje milyen erős, azt bizonvítja, hogy a ci­gányság körében igen ritka az öngyilkosság, úgyszintén ritka a német anyanyelvű falvakban is. Meglepő azon­ban. hogy Budanest statisz­tikáját meghaladj^ Debrece­né és Szegedé, de hasonló­képpen Bács. Békés. Csong- rád és Hajdú megyéé is. A közösségből tehát vidé­ken is ki lehet szakadni. „Kemény futballt játsszunk” — ez a meghatározás szálló­igévé vált az értekezleten, s joggal, bizonyítva, hogy ahol ridegebb, közömbösebb, zár- kózottabb a lakosság, ott az öngyilkosság is gyakoribb. Hogy az érzelmi kultúra, az egymással való törődés mi­lyen végtelenül fontos szere­pet játszik a megelőzésben, azt bizonyította az érdekes debreceni kezdeményezés: az ideggondozó egy telefonvo­nalat (és állandó ügyeletet) rendszeresített halni készü­lők számára, s egyetlen hó­nap alatt 200 fő jelentkezett. „Segély kiáltások hangzanak körülöttünk — mondotta dr. Szabó Pál főorvos — csak az a kérdés, felfogjuk-e őket? Mindenki jelt ad va­lamiképp.” 1 A család felelőssége E jelek fölismerése külö­nösen fontos a fiataloknál, kiknek aránya erősen növe­kedett. Korábban az életkor emelkedésével arányosan nőtt az öngyilkosságok szá­ma, e tendencia megmaradt ugyan, de erősen kiugrik a 20—24 éves korcsoport és megdöbbentően sokasodtak a serdülők kísérletei. A fiatalok sorsáért első­sorban a család felelős. Jó­részük elvált szülők gyer­meke, mások magányossá váltak, mert törődést, szere- tetet nem, de szigort, paran­csot kaptak szüleiktől. Kü­lönösen az apák mulasztásait és bűneit jelzik a vizsgála­tok: az öngyilkossági kísér­letet elkövető gyerekek te­kintélyes részénél alkoholis­ta apát találhatunk, másutt a nevelésben részt nem ve­vő, illetve bottal nevelni vé­lő apa áll a háttérben. Sok ifjú korán kiszakad a csa­ládi közösségből, de az új kollektíva sem vonzza, ott­honát elhagyva társtalanul vergődik a számára idegen közegben. Prevenció A megelőzés oly fontos munkája érdekében mind­ezeket a hiányokat föl kell tárni. Még ha abszolút szám­ban nincs is nagyon sok em­berről szó (1969-ben 3411 fő halt meg öngyilkosság kö­vetkeztében, s ennek kb. egyharmada 40 éven aluli), minden egyes ember pótol­hatatlan veszteség, „egysze­ri előfordulású”, megismé­telhetetlen lény, akinek ak­kor is joga van az élethez; ha ezt a jogot önmagától el­vitatja. Önmagától kell meg­menteni — család, iskola és kultúra segítségével. Az az ember, aki igaz gyönyörűsé­get talál irodalomban, ze­nében, művészetekben, so­hasem egészen elhagyott és vigasztalan. Megfelelő neve­lés nélkül azonban senki sem juthat el ahhoz a belső harmóniához, melynek szer­ves része a kultúra. (Nem szólva arról, hogy maguk a műalkotások — pl. a mo­dern irodalom — is morbid hatással lehet a depresszió­ra, melankóliára hajló lélek­re; vigyázni kell tehát arra is, hogy kit milyen műélve­zet felé irányítunk.) A megelőzés a társadalom egészének figyelmét, s az érzelmi kultúra általános fejlődését kívánja. Az utó­gondozás azonban már konk­rét személyekre koncentrál. Sok éves megfigyelés alap­ján úgy látszik, hogy az ön- gyilkosságot megkísérlők 10%-a megismétli tettét. Ez önmagában is intő adat. A moralizáló előítéletek, me­lyek családi titokká, rejte­getni való szégyenné teszik az öngyilkos kísérletet, ezért várnak leküzdésre: a meg­mentés útjában állnak. Budapesten a pszichiáterek terápiával kísérleteznek: klub-közösséggel, melyben a haláltól megmentett, zárkó­zott, magányos fiatalok egy­más körében oldódnak föl. Ez a módszer már sikereket sejtet. Nagyobb mértékben folyik az egyéni és család-te­rápia, az egyén talpraállítá- sának, illetve a család át­hangolásának céljával. Aggo­dalomra leginkább azok ad­nak okot, akik kisiklanak az ideggondozók kezéből, s aki­ket vagy földeríteni, vagy a gyógyításban való részvétel­re rábírni nem sikerül. A modern vegyészet ve­szélyei — mondhatnánk, de ez is beleillik a képbe: ko­runk veszedelmeinek sorába. A haladás következtében a mai ember jobban- él, az or­vostudomány sok, korábban gyilkos kórt legyőzött, ám a meggyorsult életritmus, az átalakuló életmód, a kis közösségek bomlása más, új kérdések elé állítja korunk emberét. Az idegrendszer sérüléseit kell kivédeni, a lélek épségét óvni, olyan el­szánt humanizmussal és fe­lelősségtudattal, amilyen a szoboszlói. szümpozion részt­vevőit jellemezte, akik azon­ban egyedül nem boldogul­hatnak: csak akkor, ha a szocialista társadalom egé­szének összefogása és em- berszeretete is támogatja őhet, ________________íwmw t étlenné teszi, hogy a régi, lejáratott, szektás, dogmati­kus vezetésnek szükségsze­rűen távoznia kellett a csehszovák párt- és állami élet csúcsairól 1968 január­jában. Nincs igazuk azoknak, akik a múlt torzulásait vé­delmezve és takargatva, azt hangoztatják, hogy 1968 ja­nuárja „puccs” volt. Akik erről az oldalról bírálják a januári változásokat, azok — Husák szavaival — „ta­lán csupán egyéni pozícióikat védelmezik, amelyeket 1968 januárja előtt élveztek”. Mégis, hogyan történhe­tett, hogy 1968 januárja után a Központi Bizottság helyes határozatait nem hajtották végre, és a közvéleményre rászabadult a jobboldali pro­paganda, a demagógia, a szocialistaellenes uszítás szinte feltartóztathatatlan áradata? „Én azt hiszem — hangzik Husák nyilatkozata —, hogy az 1968 január előtti * és 1968 január utáni fejlő­déssel kapcsolatosan senki sem feltételezte, hogy élére olyan ayenge, vagy éppen tehetetlen vezetőség kerül, amely lehetővé teszi a dest­rukciót... Csak egy nagy adag politikai naivitás — ha nem akarok más kifejezést Jiasználni — okozta, hogy olyan helyzetbe kerültünk". A kötet megismerteti azo­kat az erőfeszítéseket, ame­lyeket 1969 áprilisa után az új pártvezetés a Csehszlová­kia és a többi szocialista or­szág közti kapcsolatok nor­malizálására, a bizalom tel­jes helyreállítása érdekében tett. A prágai Óvárosi téren tíz- tés tízezrek fejezték ki együttérzésüket és egyetérté­süket Gustáv Husákkal, ami­kor 1970 febr. 24-én, a Dicső­séges Február évfordulóján Klement Gottwald szállóigé­vé vált mondását idézte: — „A Szovjetunióval örök időkre” visszavonhatatlan es­küként éljen bennünk. A beszédek és nyilatkoza­tok sora azzal a két ünnepi megemlékezéssel zárul, ame­lyeket Gustáv Husák 1970. április 17-én Prágában, il­letve április 21-én Moszkvá­ban a Lenin-centenárium alkalmával mondott. Azóta további egy esztendő telt el napjainkig és a gazdasági és társadalmi élet konszolidálá­sa bebizonyította, hogy a CSKP jelenlegi vezetősége elvi következetességgel, a marxizmus-leninizmus nor­máinak betartásával, az ál­lami és pártélet normalizá­lásával. biztos kézzel irányít­ja Csehszlovákia fejlődését* SZENTI ERNŐ RAJZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom