Szolnok Megyei Néplap, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

©

SPBOüNOK MEGYEI NÉPLAP

írni. május iu.

FEHÉR KLÁRA:

HIHETETLEN

SZERENCSE

Az egész ház irigyelte Pet- rónét. Hogy valakinek ekko- ra szerencséje legyen! Az elegáns, hosszú légipostaboríték kézről kézre járt, a levelet már mindenki kivülről tudta.

„Drága Máriám... nekünk itt igen jól megy a sorunk. Sohasem íogom elfelejteni, hogy amikor influenzába feküdtem, te mosdattad, iskolába vitted a gyerekeket... Nem fogom elfelejteni a sok szíves szót, barátságot. Boldog lennék, ha meghívásunkat elfogadnád. Otthonunkban vendégszoba vár, külön fürdőszobával, tévével. Addig maradsz, ameddig jól esik. Igenlő válaszodra repülőjegyet boldogan küldök. Szeretettel ölelünk: Erzsiké, Sándor és a gyerekek.”

Hát hitte ezt valaki? Hiszen egy ilyen repülőjegy ezer dollár. Még testvér a .testvérnek is ritkán küld ilyet.

És a magányos* mogorva Petróné körül egyszerre átmelegedett a világ. A szomszédok beszaladgáltak hozzá, ki egy szeletke frissen sütött kaláccsal, ki egy tányér pörkölttel kedveskedett neki. És hallgatták és meséltették és ámuldoztak. És Petróné most már maga is emlékezett rá, hogy milyen jó barátságban volt Kerekesnével. A legkisebb gyereknek ő volt a keresztanyja és amikor Kerekesék tíz évvel ezelőtt kivándoroltak, az asszony zokogva mondta neki: „Semmiért,

senkiért nem fáj a szívem Máriám, egyedül érted. De hiszen csak forduljon jóra a sírunk, te leszel az első, akit kihozatunk!”

A házban lakó nyugalmazott jogtanácsos javaslatára Petróné az egész repülőúton, egy papírlapot tartott a kezében: „I don’t speak English. ,1 want to Sydney.’« Akárki

)

PAPP ZOLTÁN

— Szabad ez a hely?

— Természetesen. Parancsoljon. Szintén Pestre?

— Igen. De leszállók Kőbánya-alsón.

— No addig még van idő.

— Talán egy parti ulti?

— Sajnos nem vagyunk ki. Ilyenkor, hét közepén nagyon kevés az utas.

— Akkor én inkább olvasok.

— Turf?

— Igen. v

— Lovak?

—• Természetesen. Oda- vissza.

— Helyre?

— Nem. Befutóra. És maga?

— Tétre és befutóra.

— A 16 js ember. V

— Hát persze.

— No éj a nők?

— Csakis.

— Szőke, nagy mellű.

— Hogy legyen rajta mit fogni.

— Nem szeretem a piszka- fákat. Meg jó tömör combok.

— Az. Masszív karosszéria.

— És semmi duma.

— Semmi kéklila gőz. Nyista intellektualitás.. ■

— Nyista. Nyavajogjon mással.

— Tizennytílc és huszonöt között.

— legfeljebb harmincig.

— Előtte eaii ió vacsora.

— Bi-Vapö-’-ölt?

— Jöhet. Bő szafttal, sok

krumplival. belesvvasztott

cseresznyepaprikákkal.

akármit kérdezett, Petróné felmutatta ezt a lapot. Hogy mi áll rajta, azt nem értette, de mindenesetre csoda történt. Hordárok elvették tőle a bőröndöt, jegyeket, karton- lapokat nyomtak a kézébe és vették el tőle. A stewardess enni adott: sültet, süteményt, ananászkrémet. És kávét, teát, narancslét töltött a poharába, és kispárnát tett a feje alá és éjszaka pokróccal betakarta, és lesegítették a repülőgép lépcsőjén és irányították... Az öreg Bérczy doktornak valami nagyon szép ajándékot viszek majd haza — gondolta Petróné meghatottam És a többieknek is, a házbelieknek mind, akik oly lelkesen kísérték ki a repülőtérre, akik bőröndöt adtak kölcsön, akik útravalót sütöttek...

Kerekesné tíz év alatt tízet fiatalodott, öszes haja szőke lett, kabátja divatosabb, szoknyája kurtább, szempillája hosszabb. Viharosan összecsókolta Petrónét, az autóhoz tessékelte. .,Erzsikéin, én nem is tudom, hogy köszönjem meg” — rebegte Petróné elfulladva. Nem is tudom, mivel érdemiem meg ezt.” „Azzal, hogy jól érzed magad nálunk és vissza se mész!” — mondta Mária. „Énnekem se barátnőm, se testvérem, én úgy vágyódtam utánad, hogy azt el se mondhatom.’’

Petróné szédült. A kétnapos repülés, az otthoni lucskos, szürke november után a csendes-óceáni ragyogó kékség, az eddig csak moziban látott vidék: pálmafák, felhőkarcolók, irtózatos forgalom, színes, különös virágok, az üzletekből ömlő árucsodák, az érthetetlen feliratok! És Kerekesné. aki odahaza fűzőkészítő kisiparos volt, itt úgy vezeti az autót, olyan elegánsan ült a volánnál,

— Sör?

— Sör. Kinizsi.

— Stimmt. És savanyúság.

— Uborka. Ecetes uborka.

— Szép zöld uborkák— Fradi?

— Rá, rá, hajrá!

— Flórt?

— Igen, amikor a brazilok ellen...

— Meg a suszter.'.*

— Ja, a Zoli...

— Hát... sajnos'.; 1

— Pedig első pillanatban azt hittem, talán MTK-:: Maga...

— Mit képzel? Még ® nagyapám is a Mester utcában lakott.

— Szervusz.

— Szervusz.

— Talán ihatnánk is valamit.

— Sör nincs.

— Akkor valami borocskát.

— Fehéret.

— Savanykásat

— Meg egy feketét.

— Cukor nélkül.

— Totózol?

— Hat szelvénnyel.

— Szisztéma?

— Öt fix, négy kétesélyes, négy háromesély.

— No és?

— Alamizsnák. Egyszer kétszáznyolcvanhét ötven egy tizenkettesért ?

— Ven. egy jó kulcsom. Majd átadom.

— Még eev Dohárral.

— Egészségedre.

olyan nagyvilágian csevegett és olyan barátságos volt, hogy Petróné csak hallgatott, hápogott, szédült a gyönyörű, ségtől.

Az autó rohant, rohant és rohant. Űtközben egyszer megálltak egy vendéglőnél. „Nem vagyok éhes” — sza- bódott Petróné. De Erzsiké rendelt. És már hoztak is két gyönyörű sültcsirkét, salátákkal, narancsszeletekkel, ananásszal körítve. Utána egy áruháznál álltak meg. „Itt most nyár van’’ — mondta Kerekesné. — ,.Nem járhatsz ezekben a nehéz göncökben. Tessék. Vegyük meg ezt... meg ezt... meg ezt.” Petróné nem a lilásat vette volna, hanem inkább a narancsszínűt, a ruha szabása sem egészen olyan volt, mint amilyen neki tetszett, de magyarázatra nem maradt idő. Csak gyűlt a holmi az autóban. És Kerekesné beszélt és beszélt, hogy majd nézheti a tivit, és el fognak menni moziba, és levizitelnek a szomszédoknál, és kirándulnak... És Petrónét olyan hála fogta el, hogy Kerekesné nyakába borult és hirtelen megcsókolta a kezét.

A magyar főkonzulátuson udvarias fiatalember fogadta az ügyfeleket.

— Kívánságuk?

— Mrs, Elisa Kerekes vagyok, Sydney lakos. A hölgy, legjobb barátnőm, hat hónapja a vendégem. Nagyon jól érzi itt magát, és ugye egy ilyen utazás nem kis költség. Isten tudja, sikerülne e mégegyszer az életben. Özvegy, nyugdíjas, hatvankét éves :.. szeretne még velünk maradni. Mód volna- e rá, hogy útlevelét meghosz- szabbítsák?

A tisztviselő rámosolygott Petrónéra.

— Olyan jól érzi itt magát?

— Olyan Jól esik valakivel így elbeszélgetni.

—/A magyar ember mindig megtalálja a magyar embert.

— Azok volnánk.

— Hát persze. Jó magyar fiúk.

— A marhapörkölt se rossz.

— Nem ám. Az is sok szafttal. Egészségedre.

— Egészségedre, pajtikám. Félállás?

— Van. Kettő.

— Nekem is, meg egy szerződéses, de fixre— Ellenőrzés?

— Méghozzá nagyban. Nagy magyar vidék. Zutty. Egy nap egy megye. Csak úgy lapulnak az ipsék.

— Hehe... Még hogy lapulnak. ::

— Es te, pajtikám?

■— Csak mint instruktor.

— Szempontok?

— Igen, Meg tézisek, alapélvek metodika.

— Állandó, vagy instabil?

— Is, is.

— Kár. ha csak az egyik van, úgy könnyebb.

— Igen, régebben úgy volt, de most beléjük evett a feje? Állítólag haladni akarnak a korral— És?

— Egy megye: három nap.

— Még egy pohárral?

— Isten éltessen egy komám.

— Református voltál?

— Az. Tebenned bíztunk, éleitől fogvaaaaa...

— Mint a szép híves patakra. ..

— Térj magadhoz, drága Sión...

— Sajnos a dallamot nem ismerem, mert a nagytiszte- letű úrnak nem volt hallása— Hányban értél?

— ötvenben.

— Negyvenkilencben lett fakultatív.

— Ö, igen — felelte Petróné.

— Értesítést küldünk.

A főkonzulátusról hazafelé térve Kerekesné megállította az autót a legközelebbi shopping center előtt.

— No mit vásároljunk? Borjúmájat, marhafelsált? Vegyünk egy szép pulykát is? Holnapra főzhetnél kar- fiolos borjúbecsináltat. És tudod mit? Paprikáscsirkét* jó magyarosan. Istenien főzöl, Máriám! Milyen gyümölcsöt vegyünk? Egrest mártásnak? Vagy görögdiny- nyét? Banánt is vehetnél... Látod, itt mindent ehetsz, salátát, banánt, borjúmájat. És családban élsz! Hát nem jó így neked? Ha eszembejut az a pesti rozoga ház... És ne felejtsd el, ezer dollár volt a repülőjegy, tőlünk sem kívánhatod, hogy egy félévért ennyit reszkírozzunk.

Vacsora után a gyerekek tanultak, tévét néztek, szétszóródtak a házban. Kerekes és Kerekesné vendégségbe készült.

Kerekes bement a felesége szobájába:

— Simán ment minden?

— A legsimábban, — felelte az asszony. — Egyenlőre hat hónapos meghosszabbítás, az is valami. Én nem szoktam ahhoz drágám, hogy nyolc szobát magam takarítsak, mossak, vasaljak, főzzek. .:

— Ezer dollár nagy pénz,;

— Ledolgozza.

A shopping center vagy négy mérföldnyire lehetett Kerekesék házától. Kerekesné egyszer egy héten autón vitte ide Petrónét, akkor vá- sároltak meg mindent: húst. olajat, rizst, egész hétre valót. Mindig autón, mindig nappal.

Most egészen más volt az út: holdfényben, éjszaka,

gyalog, egyedül. Lehet, hogy

— Igen. Ki is vonultunk a

hittanórákról— Hét év után otthagytuk az áldást.

— Ott Épp a beteljesülés előtt.

— Nézd csak.: l

— Azt a szőkét?

— Igen, ott az ajtó mellett.

— Ez olyan, aki pénzt kér.

— Te fizettél már nőnek?

— Ügy?

— Igen, azért és akkor.

— Hogy is mondjam? Igen is, meg nem is.

— Fizettél, vagy nem fizettél?

— Elvittem színházba, moziba, megvacsoráztattam, italt vittem haza, ezért fizettem. De úgy, hoci, nesze, még nem.

— Én se. Vajon mennyit kérhet?

— Ja, ez? ötszázat.

— Annyi a tarifa?

— Azt mondják, vannak olcsóbbak is. Már egy ötvenesért ki lehet vinni őket a ligetbe, persze csak tíz percre.

/ — Ez nem olyan lehet.

— Azért ötszáz— Sok.

— Rengeteg.

:— Annyi a nő, mint a pelyva,

— Ingyen.

— De vannak gátlásos pa* lik.

— Vannak.

— Azok fizetnek.

— Mint a katonatiszt.

— Pedig ha tudnák...

— Egyszerű, mint a póton. Egy megye egy nő.

— Az egyik ne tudjon a másikról.

— Az asszony meg egyikről se.

— Házasságot nem ígérni.

— Özvegyasszony, elvált asszony.

nem is fog odatalálni... Lehet, hogy nem is fog visszatalálni. De mindegy. Petróné kisurrant a házból, elindult a poros, homokos úton, a szétszórt villák között. Az utcának csak egyik oldalán voltak házak, a másik oldalon vad és átláthatatlan erdős, bozót. Kint járt az ausztráliai vadonban, negyven mérföldnyire a város központjától, az új elegáns gazdag negyedben, ahol se autóbusz, se vonat, se villamos, ahol nappal autókon suhantak a lakók, este pedig behúzódtak a házakba, és nézték a tévét.

A holdfényben még félelmetesebbre nőttek az eukaliptusz-fák. A kúszó árnyék Petróné ijedt képzeletében kígyóvá változott. Kerekesné eleget mesélt a mérges pókokról, kígyókról, cápákról. ,-Sose menj ki a házból egyedül, Máriám. De hová is mennél?” Hová is mennél? Csakhogy a házban minek van? A tévét nem érti, a gyerekek már alig tudnak magyarul. Kerekesné beül reggel az ura mellé az autóba ő ott marad a lakásban. Nem is tudja, hogy történt. Először csak egy kicsit segített a főzésnél, azután megtanulta az automata mosógép fortélyait, azután Kerekesék nagy vacsorát adtak a vendégeknek őt is bemutatták, „a kedves, budapesti Mária, aki ezt a remek tortát sütötte...”. A repülőjegyét is akkor vette el tőle Kerekesné. „Még elveszíted. Jobb, ha bezárom ide, ebbe a fiókba az irataidat.” És azután a múltheti veszekedés. .,Ó, te hálátlan! Kiruháztunk, felhizlaltunk, a sok költség! És most, amikor egy kis segítségre van szükség...’’

A hosszú, erdős mellékút- nak végeszakadt. Rohanó autók, villanó fények. Merre is? Jobbra? Balra? Nappal látszott egy kis fehér templom. De most mindent eltakarnak a lilavirágú jacaran- da fák.

Találomra indult el, ment, ment. Hiszen egy félévig maradna is még, de mi van otthon a lakással? Az otthoni emberekkel, utcákkal, ízekkel? Most még a télre is vágyva gondolt, a hófehér táncra, a keringő pelyhekre, a duruzsoló kályhára, a rossz tévé műsorra, amit legalább

— Vagy vasutasféleség. Azok a süsük mindig utaznak.

— Hehe, süsük. Jó.

— Egészségedre.

— örökké kóringálnak az országban. Az asszony meg- veetillátorral hűti magát.

— Pedig az asszonynak is meg kell adni, ami jár neki.

— Meg ám pajtikám,

— Rendszeresen.

— Ez az, pajtikám, rendszeresen.

— Ügy nem fog gyanút.

— Meg másfelé se tekinget.

— Nem szeretnék vasútas lenni.

— Süsü? Én se.

Vasárnapra mit tippelsz?

— Rugunk nekik egy ötöst.

— Flórt kifocizza a szemüket.

— Ketten a Branival.

— Amazok azt se tudják, hányfelé szaladjanak•

— Délre rántott húst rendeltem az asszonytól. De pontosan délre.

— Én úgy szeretem, ha még pezseg rajta a zsír, amikor elém teszik.

— Űgy-úgy pajtikám. És ne legyen kicsi. Olyan jó tenyérovi.

— Egészségedre:

— Neked is. Főúr, még egy üveggel.

— Legközelebb mikor mész?

— Egy hét múlva, Tiszántúlra.

— Hm. Együtt is mehetnénk.

— Szerda, csütörtök, péntek.

— Kitűnő.

— Azt mondják. Debrecenben, szóval.. • érted...

— Kell a fenének. Ellenben van ott eav szőke. Az mindig a barátnőiéről: beszél nekem. Mit szólnál hozzá?

ért. Még egy félévig maradna is. De ha azután se engedik? Ha azután se? Tegnap egy kézitáskát vett neki Kerekesné. Nem kellett volna elfogadni.

Már azt hitte, hogy eltévedt, amikor elétüntek a shopping center fényei. Egy késő estig nyitvatartó fodrászszalon. kis vendéglők, egy csemegeüzlet — sokszor vásároltak itt Kerekesnével.

Fiatal fiú állt a kiszolgálópultnál.

— Madame?

Petróné egy cédulát szedett elő a zsebéből. A cédulán angolul a magyar főkonzulátus neve állt. Úgy, ahogyan azt a hivatali váraka- zás alatt emlékébe rögzítette és ahogy emlékezetből le tudta írni. A cédulát mutatta a fiúnak és ismételgette: „Telefon! Telefon!”

A fiú értetlenül bámult. Petróné meglátta a piros telefonkészüléket. — Telefon!..

Vagy úgy. Aztán azt is megértette, hogy Petróné nem tudja a számot kikeresni a telefonkönyvből. Azt is hogy nincs húsz centje, telefonra. — Nem baj, — intett a fiú. Kikereste a számot, tárcsázott.

— Segítség’ — kiabált Petróné a telefonba. — Haza akarok menni. Ne tessék nekem semmit meghosszabbítani. Ha legközelebb megyünk, tessék azt mondani, hogy nem lehet...

Itthon dr. Bérczy jogtana-* esős feleségének Petróné odaadta a lila ruhát, amit első nap kapott, és amit egyetlen egyszer sem viselt. A háziami : kombiné, kézitáska, ban mindenkinek jutott va- Még azt a műanyag só- és bors tartócskát is elajándékozta, amit a repülőgépen tálalt vacsoránál adtak. És a szomszédok álmélkodva, irigyen hallgatták az utibe- számolót, pálmafákról, jaca- randa fákról, kengurukról, shopping centerről, Kerekesék két autójáról, ötven terítékes estélyről, arról, hogy Kerekesné sírt, amikor a repülőtéren elbúcsúztak. „Micsoda szerencséjük VflflüBáo egyeseknek” — mondogatták a ház lakói. >,És mi mindent kaphatott még Petróné, amiről nem is mesél!...«?

— Mondasz valamit.::

— Én ellenőrizném, te meg hozzád a szempontokat,

— Hehe.

— Látod, egy órája még nem is ismertük egymást.

— Pedig úgy jó, ha a kajakos magyar gyerekek ösz- szetartanak.

— Ügy ám. Elmehet a fenébe, akinek még egy haverja sincs.

— Kifúrják. Mindenhonnan. i

— Ki.

— De minket nem fognak.

— Soha.

— Ha összefogunk,

— Össze fogunk fogni.

— Még máma.

1— Most mindjárt.

— Két kajakos magyar gyerek.

— Nem engedjük szidni az anyánkat!

— Aki megpróbálja, annak szétverjük a pofáját!

— Ügy, ahogy mondod, pajtikám A pofáját. Üoy szétverjük, hogy az édes jó nagyanyukája sem ismer rá, csak az utolsó ítéletkor.

— Mert én azt mondom, hogy aki magyar gyerek, az ne engedje szidni az anyját. . De azt is mondom, várjál még pajtikám, hogy egy magyar gyerek egy másik magyar gyereknek se engedje szidni az anyját.

= Egy magvar anyát se engedünk szidni senkinek!

— A betvárúristenit!

— Mén magának se! Hallja?! Maaa. maga! Maga hülye szemüveges?

— Ez az, pajtikám. Nézd csak. szidta az anvánkat-r:

— Ránts be neki egyet, paitikám!

— Üsv ni. bele abba á büdös nofoiába !•[■ •

— Majd mi megmutat- •

luk!..: \