Szolnok Megyei Néplap, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
ö SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. febr. 7. THIERY ÁRPÁD: Álmodozók MÉSZÁROS LAIOS: HAJÓ A TISZÁK Petőfi és a gazdaságirány,'tás gyarországon, amelyet éjszakára megvilágítottak. Aztán jött a villany, s ma már senkinek sem jutna eszébe, hogy olymódon csökkentse a társadalom anyagi terheit, hogy mondjuk a kapuzárás utáni időben kikapcsolja a közvilágítást. Ez vonatkozik a szellem fényére is. Az én gyermekkoromban még a társadalom hobbyjá- nak tűnt a csillagászat, s ma a csillagászat eredményeire támaszkodó űrkutatásra nemzeti jövedelmük nem kis hányadát fordítják a világ vezető hatalmai. Régen jobbára akkor került orvos elé az ember, ha betegseg kínozta. Ma — akárcsak a fejlett országok zömében — szinte az orvos leaynii ellenőrző pillantásai alatt éljük végig az életünket. .. .S mindez tetemes terhet ró a társadalomra. De mondhatja valaki ezekre a kiadásokra, hogy fölöslegesek? Nem követel csekély áldozatokat az sem, ha arra törekszünk, hogy a műveltség valóban általánossá legyen. Pedig arra kell törekednünk, hiszen az is olyan, mint a szabadság — minél többek között oszlik meg, annál több van belőle. A vendéglőt a harmardosztályú vendégek gyakran ösz- szerondították. A városban elég nehéz volt ide munkaerőt találni, s akiket mégis idehelyeztek, egy idő után többnyire felmondtak. Az új pincérnek háromi gyereke, no meg egy elhízott felesége volt. A gyerekek még iskolába jártak. Így hát a pincér elhatározta, hogy ki fogja bírni a vendéglőben. Nem tudta egész pontosan, hogy mit kell majd kibírnia, de hát inas korában egy főpincér megtanította: a vendéglátóiparban az élet kulcsa az alkalmazkodás. Ez a bölcsesség jelentete a pincér fegyverzetét. A nap veszekedéssel kezdődött otthon. Valami számlát kellett volna kifizetni, de nem volt pénzük: — csak délután kapok fizetést, nem érted? — hajtogatta a feleségének, aztán elrohant hazulról. Nem köszönt, nem reggelizett. nem borotválkozott. Az üzletvezető egész délelőtt morgott a pincér hanyag külseje miatt. Egy ilyen lepra helyen teljesen mindegy, hogy borotválkozik-e az ember, vagy sem, gondolta a pincér egykedvűen, majd a karjára terítette a kockás szalvétát. Most se volt türelmesebb, mint máskor, és több Lelkesedés se fűtötte. Megállt Frank előtt Prank a fűtőtest közelében helyezkedett el. Reggel óta csatangolt. Fáradtnak, megviseltnek látszott, mint mindig, ha gondjaival küszködött — Konyak van? — kérdezte. — Van. — Egy pohárral — rendelt Frank, majd barátságosan hozzátette: —> Magának ia egyet — Én nem ihatok. — A pincér néhány kendő-legyintéssel leseperte az asztalt. Fáradt kis felhők lebegtek a szemében. Majd ott, hátul megiszom —- mondta. A csaposnak leadta a blokkot a két konyakról. Frank konyakját egy tálcára tette, majd rövid habozás után a sajátját is, azután kiment a hátsó folyosóra, a függöny mögé. Ahogy ilyenkor szokta, t.ehet, hogy valamiért bizalmaskodni akar velem ez az alak, talán egy kis nő kellene neki, gondolta ivás közben. Aztán kivitte Frank konyakját, letette az asztalra. Frank egyetlen mozdulattal lehajtotta az italt. — Ronda idő van — mondta. «— Ronda. — Tudnék egy ragyogó helyet a maga számára. A pincér szeme egy pillanatra megrebbent, mintha belefújtak volna. — Tényleg? És ott hallgatnám a legyek zümmögését? — Ott nincsenek legyek. — Ez valami munkahely talán? — Túlzás — ingatta Frank a fejét. A pincér alacsony, nagyorrú ember volt. Ravaszul körülnézett, de az is lehet, hogy segélytkérően. Nehéz volt ezt megállapítani, mindenesetre idegesnek látszott. Odament a csaposhoz, mintha valami dolga lett volna ott, azután az üvegezőket bámulta, akik a bejáratnál dolgoztak, mert egy részeg alak tegnap bevágta az ajtót. Kétszáz forint egy ilyen nagy üveg, gondolta a pincér. A söntés- pulthoz támaszkodott. Alacsonyan, eltűnődve, különösen erős, csontos orrával úgy nézett ki mint egy mezei madár. Később visszament Frankhoz, — Még egy konyakot? — kérdezte. — Hozzon. Magának is egyet — Majd ott hátul — mondta a pincér. Meghajolt és elment Frank miután ismét egyetlen mozdulattal hajtotta le a konyakot, elnevette magát. — Spanyolországra gondoltam az előbb. A pincér összerezzent Csak aat tudnám, hogy mit akar tőkém ez az alak, gondolta. Bizalmatlanul nézett Frankra. — Miért éppen Spanyolországra? —■ Szép lehet ott a tenger. Az éghajlat óceáni. Mérsékelt niyári és téli hőmérséklet van. A pincér hallgatott A lelke mélyén szerette volna otthagyni Frankot a hőmérséklettel meg Spanyolországgal. Megbánta már, hogy elfogadta a konyakot. Nagy kutyaszemei bizonytalanul pislogtak. — És mi volna ott az én szerepem? — kérdezte. Az arca összetöredezett vonalakból állt, —• Amit szeretne. — Mit kell és mit szeretnék? — biggyesztette el a pincér a száját. — Attól függ, hogy milyen főnöke van az embernek. — Mondjuk, egy óriási főnöke volna. — Milyen óriási? — Amilyent el tud magának képzelni. — Ó... — mosolyodott el a pincér. — Gondolom, volna ott egy vendéglő. Esetleg egy aréha közelében, mert Spanyolország ugye, tele van bikaviadalokkal. Olvastam erről. Egy vendéglővel jól lehetne ott keresni. S a pincér akkor számolgatni kezdett. Fejében egymásután kis kapuk nyíltak ki, azután gyorsan, meglepődve be is csukódtak. A számok egy ideig játszadoztak egymással. Először csak kis számok voltak, azután nagyobbak, majdt egészen nagy számokká változtak és akkor a pincér belezavarodott a boldogtalan küzdelembe. — — Mit csinálna, ha se* pénze volna? — nézett Frank a pincérre. — Van egy számlám otthon, először is azt fizetném ki. — És ha ott, Spanyolországban, a vendéglő helyén, az óceán partján volna egy fehér színű villa is? Nagy széles terasszal a tengerre? Lent a házi öbölben egy kis hajó. Ki lehetne vele menni a vízre. Jó szelek fújnának, miegymás... — Nem mondom, jő fantáziája van. — Szép, selyem nyugágyak. Homok. Pénz. Meleg, sós levegő, meg napfény, hogy belebolondul az ember bőre. Éjjel-nappal fények. Fehérek, sárgák, lilák, mindenféle színek. Rengeteg napfény. Ott sohasincsi ilyen rohadt, mínusz tízfokos hideg. Csak a tenger van, meg a hajók. Mit mondjak még? — Meg a nők, mi? — Amilyent akar! — Csak Bardo-t ne említse! — Miért? A pincér úgy viselkedett, mintha elszólta volna magát. Mi több: most együgyűnek látszott. — Hülyeség az egész — mondta. — Nem tudnék mit kezdeni a bikaviadalokkal. Ugyanis nagy állatbarát vagyok. Meg nagyon sós ott a levegő. Maga mondta. Frank az üres pohárral játszott. Megforgatta a kezében. — Nem jutott még eszébe, hogy el kellene innen menni? —- Az üzletből? — Ügy általában gondoltam. Mondjuk: világgá. A pincér furcsán nézett Frankra, majd zavartan felnevetett. — Ez nem a világ? Ahol most vagyok? Frank a tengerre gondolt hirtelen elszomorodva, meg arra a bizonyos fehér villára. Ügy ült be a vendéglőbe, mintha baj nélkül jutott volna el valahová, amiben nem nagyon reménykedett A bácsi talán hegymászó? — kérdezték tőle a vendéglő előtt a srácok, amikor cigarettát adott nekik. Prédikátor vagyok, fiaim — válaszolta. A fiúk röhögtek és azt mondták: — Nem olyan a kalapja. A köd lassan kezlett behúzódni a házak közé. Szemben a vendéglővel egy fémtestű szobor állt: széles, hegesztett vállakkal, kis majomfejjel, bányászalak valami gránitkockán. Máshová is állíthatták volna, mindig ezt kell néznem, gondolta a pincér. S akkor, a szobor mögött fényes fehér távolságban megjelent a felesége. Cammogva, elégedetten jött, mint egy kofa a jó piac után. A pincér csak nézte, nézte, ahogy közeledik: Istenem, biztosan a fizetésért jön, gondolta és elszomorodott, hogy öreg, kövér felesége van. Talán hatvan éves is elmúlt már, csak eddig valahogy félre-^ vezetett, és azt képzeltem magamban, hogy még csak negyven, gondolta elcsüggedve. — Egyszer elutaztam, kérem — mondta Franknak, s közben furcsán fél-felne- vetett, mintha levegő után kapkodott volna. — Mentem vagy negyven kilométert, azután leszállítottak a vonatról. Árvíz volt. Nem lehetett tovább menni. Mit csinálhattam? Frank a pincérre nézett: Nocsak, bajusza is van, gondolta kissé meglepődve, mintha most vette volna, először szemügyre. — Hozzon még egy konyakot Persze, magának is. Biztos, hogy be akar rú- gatns ez az alak, gondolta a pircér hátul az összekötő folyosón, amikor a harmadik konyakot is felhajtotta. Spanyolország, morogta, van ennek magához való esze — de a következő kört Hongkongban majd én fizetem. — Ettől a gondolattól jobb kedve támadt Frank intett a pincérnek. Egymásra néztek. Különös, befejezetlen tekintet volt ez. Nem szemrehányó, inkább váratlan, mint amikor valami átsuhan az ember arcán. Frank fölvette a kabátját, fizetett és egy üres biccentéssel elment A pincér sokáig nézett utána. Valami egy pillanatra titokzatosan megmozdult a lelkében: Tulajdonképpen maradhatott volna még, igazság szerint a következő kör az enyém lett volna, tűnődött. Azután a feleségére nézett, csak nézte, nézte. Az asszony ott állt a fémszobor mellett, és furcsa, de úgy látszott, mintha odahegesztették volna. Nem múlik el hét mostanában, hogy ne hallanék panaszt Petőfi ügyben. A „Petőfi ügy” nem a poéta személyét érintő kérdés. Arról beszélnek sokan és nem mindig nyugodt hangnemben, hogy Petőfi összes költeményeinek legutóbbi kiadása, a negyvennégy forintos tömegkiadvány, indokolatlanul drága. A kiadó — gondolom — megmagyarázza majd, ha nem Is a bizonyítványát, de legalábbis a kalkulációt, amely egy papírkötésű, gyönge minőségű anyagra nyomott „Petőfi összes”-ért két jó színházjegy árát, vagy egy kezdő orvos egy napi fizetését kéri. Nekem tetszik ez a társadalmi morgolódás. Azt látom benne, hogy a lakosság zöme természetesnek tekinti, hogy nálunk a műveltséget megalapozó alkotások nem minősülhetnek mindenképpen nyereséggel árusítandó portékának. Színházjegyenként huszonöt torint Jó erről időnként beszélni. Akadnak ugyanis, akik a gazdaságirányítás reformjának teszem azt az illatszerek árában helyesen megmutatkozó árképzési elveit és gyakorlatát változatlanul átplántálnák a kulturális életre is. Magánbeszélgetésekben néha elképesztő megnyilvánulásai vannak e szemléletnek. A közelmúltban egyik vasgyárunk közgazdásza azon mérgelődött: miért járul hozzá az állam minden színházjegy árához átlagban huszonöt forinttal? „Egy évben kétszer, ha eljutok színházba — füstölgőit — Miért az én zsebemre lesz valakiből rendszeres szín- házlátgoató?...” Tudtam, hogy mindhárom gyermeke hangversenyrajongó, közülük kettő zenei pályára készül. Nem átallottam megkérdezni tőle: „Tudsz arról, hogy egy-egy ifjúsági zenebérletre harminc—negyven százalék szubvenciót ad az állam? — s fájdalom, az én zsebemre, mert koromnál fogva rég nem hallgatok ifjúsági koncerteket.” Barátom rögtön más témára csapott át. Akárcsak azok, akik olykor azt magyarózgatják, hogy mennyivel gyorsabban növekedhetne az életszínvonal, ha az állam nem vállalna olyan nagy áldozatokat a közművelődésért. Az olcsó könyv társadalmi érdek De vajon elválasztható-e egymástól a társadalom élet- színvonala és művelődési lehetősége? Közhely, de le kell írnom: tudományos-műszaki forradalom van a világban. Hazánkban kereken ötvenezren vesznek részt valamilyen formában tudományos kutató te. vékenységben. Az a húszéves ifjú, akinek az érdeklődése például a műanyaggyártás elméleti kérdései felé fordul, társadalmi szolgálatra is készül ezzel. Nem társadalmi érdek, hogy olcsó kézikönyvekhez jusson? Azt is nehéz volna társadalmi fényűzéssé degradálni, hogy nálunk viszonylag olcsó a rádió-, a tvés az újság előfizetés. Mert a korszerű társadalomnak polgárai iránti gondoskodása nem korlátozódhat kórházak, utak, iskolák építésére. A modern ember természetes igénye, hogy gyorsan és olcsón kapjon információt a világ és a szűkebb haza eseményeiről. És hogy ez menynyire nem „szocialista luxus”, azt talán érzékelteti, hogy tömegkommunikációs ellátottság tekintetében Európa országai között a tizenötödik helyen vagyunk. Hallottam egy hakni brigádról, melynek vezetője e szavakkal igyekezett leszerelni azokat a művelődési ház igazgatókat, akik nem kapkodtak a művészcsoport bizonytalan színvonalú produkciója után: „Szóval ön szerint ennek a falunak nincs szüksége szocialista kultúrára?” Az esetek jórészében a keményen megnyomott „szocialista kultúra” szavak megtették hatásukat s a megállapodás létrejött. Pedig a műsornak sem a kultúrához, sem a szocializmushoz nem volt túl sok köze. És ez érvényes jónéhány könyvre, színdarabra, tévéjátékra vagy akár hangversenyre is. Mindig voltak — s egyelőre vannak — szószólói a gyöngébb alkotásoknak is. És erre még- csak azt sem mondhatjuk, hogy természetellenes jelenség. Gondoljuk csak meg: a remekművek és a jó munkák a gyönge meg a közepes alkotások végtelen tengerén magányos vitorlásokként hajóznak. De ez sem lehet menlevél arra, hogy egyesek vagy csoportok a selejt vagy az ép- pencsak „elégséges” minőségű szellemi termékek piacának tekintsék a magyar kulturális életet. A magyar szövetkezeti kereskedelem egyik vezető embere panaszolta nekem a minap, hogy nem éppen szerencsés gazdasági szabályozók befolyásolják a falusi könyvterjesztést, s ennek következtében a járási könyvesboltok csak terhet jelentenek az ÁFÉSZ-eknek. Magyarán: ráfizetnek a könyvesboltra. Nem a kultúrán kell takarékoskodni Nincs megfelelő közgazdasági képzettségem ahhoz, hogy elemezzem, mennyiben helytálló vagy vitatható ez az állítás. Egyet azonban tudok. A gazdaságirányítás alapvető céljaihoz válna hűtlenné az, aki bármilyen megfontolással is azt mondaná — akkor ne erőltessük a falusi könyvterjesztést. Száz évvel ezelőtt még nagyon kevés utca veit MaJó a^ídasáai M^pon több jut a kultúrára Ahogy mondani szokták, a „mechanizmus” nem jelenti eddigi közművelődési eszményeink feladását. Még- csak korrekcióját sem jelenti. Sem okunk, sem jogunk arra, hogy azt mondjuk, — itt a szellemi Kánaán — Magyarországon még mindig százezrekben számoljuk az írástudatlanokat. Oktatásügyünk jelentős eredményei sem feledtethetik velünk, hogy a kisdiákok jó ötödé nem végzi el tizennégy éves koráig az általános iskola nyolc osztályát. Nem kielégítő a művelődési otthonok jelentős hányadának fölszerelése. sok közkönyvtár joggal igényel nagyobb támogatást, és így tovább. Ezek a gondjaink csak úgy szűnnek majd egyszer, ha a gazdaságirányítás eredményei az eddiginél is jelentősebb anyagi bázist teremtenek a közművelődéshez. Messze jutottunk Petőfitől?... Azt hiszem, még mindig ugyanott vagyunk, ahol az első bekezdésen voltunk. És egy mondattá is összemarkolható e gondolatsor tanulsága. E mondat csak ennyi: a gazdaságirányítás új módszeréből nem az következik, hogy kevesebb kézbe jusson el Petőfi összes verse, hanem az, hogy minél többek épülhessenek általa, leljék gyönyörűségüket eszméinek és művészetének örök szépségében és igazában. Bajor Nagy B*l
