Szolnok Megyei Néplap, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
0 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. február 38. Anaíolij Alekssin: KESZTYŰS FERENC RAJZA A legboldogabb nap S szünidő előtti napon így szólt hozzánk tanítónőnk, Valentyina Georgijev- na: — Holnap kezdődik a nyári szünet. Biztos vagyok benne, hogy nagyon boldog lesz minden napotok. Vár benneteket a kirándulás, a múzeum, az uszoda. De lesz egy legboldogabb napotok is. Ebben biztos vagyok! Hát erről írjatok egy fogalmazást. A legjobbat felolvasom majd az osztály előtt. Tehát: „A legboldogabb napom!” Rájöttem. Valentyina Ge- orgijevnának szinte bogara, hogy dolgozatainkban feltétlenül valami ,,leg”-röl írjunk: „Legmegbízhatóbb barátom”, „Legkedvesebb könyvem", „Legboldogabb napom”... Történt, hogy egy este a mama és a papa összevesztek. Nem tudom, min kaplak össze, mert valahol ismerősöknél voltak vendégségben és nagyon későn értek haza. Elég az hozzá, hogy reggel nem szóltak egymáshoz.. Ez a iegszörnyúbb. Jobb lenne, ha kiabálnának, veszekednének — aztán kibékülnének. Ehelyett furcsa ■nyugalommal járkálnak. s olyan halkan beszélnek, mintha mi sem történt volna. Én azonban ilyenkor mindig megérzem, hogy történt köztük valami. Antikor aztán vége annak, ami történt, az ördög tudja miért. nem is szólnak egymáshoz... Szóval, a szünet első napján olyan csönd és nyugalom uralkodóit nálunk, hogy elment a kedvem mindentől. Nagyon elszomorít, ha a. mama és a papa veszekszenek. bár ilyenkor mindent megkapok tőlük, ami csak jólesik. Elég volt például lemondanom a vízisíről, a papa nyomban felajánlotta, hogy menjek el a planetáriumba. A mama meg azt mondta, szívesen kijönne velem az uszodába. Mint ilyen esetben mindig, most is arra törekedtek mindenáron, hogy veszekedésük ne legyen hatással rám. És mindenképpen tudomásomra akarták hozni, hogy veszekedésüknek nem én vagyok az oka. Másnap, sőt harmadnap is igyekeztem szemmel tartani őket. Amint hazajöttek a munkából, nyomban olyan kérésekkel álltam elő. amelyek otthon, sőt egy szobában tartották mindkettőjüket. Kéréseimet feltétel nélkül teljesítették. Ebben szinte versenyeztek egymással! És szinte lopva meg- inegsimogatták a fejem. „Sajnálnak. részvétet éreznek irántam... — gondoltam — ez azt jelenti, hogy valami komoly dolog történik!” Tanítónőm meg volt győződve arról, hogy szünidőm minden napja nagyon boldog lesz. Azt mondta: „Biztos vagyok benne!” De már öt nap múlt el. s a boldogságnak még se híre. se hamva. „Elszoknak a beszélgetéstől — gondoltam. — Aztán pedig...” Szörnyű érzés fogott el. És akkor keményen megfogadtam, hogy össze- békítem őket. Gyorsan és határozottan kellett cselekedni. De hogyan? Olvastam valahol, sót a rádióban is hallottam, hogy az öröm és a bánat összeköti az embereket. Persze, örömet nehezebb szerezni, mint bánatot. Ahhoz, hogy r megörvendeztessünk, boldoggá tegyünk egy embert, sokat kell fáradozni. Annál viszont mi sem könnyebb, hogy a hangulatát elrontsuk! Ezt persze nem is akarom... Elhatároztam hát, hogy kezdem az örömmel. Ha nincs éppen iskolai szünet, megtettem volna a lehetetlent: négyest szerzek geometriából! A matematika tanárnő azt mondta, egy szemernyi ,,térérzékem” sincs, sőt ezt meg is írta a papának. S ha ezek után beállítok egy négyessel! A mama és a papa összecsókolnak, aztán összecsókolóz- nak... De ez csak ábránd: szünidőben még senki sem kapott jegyet. Miféle örömet is tudnék szerezni most nekik? Elhatároztam, hogy kitakarítok. Sokáig buzgólkod- tam a rongyokkal és kefékkel. Mikor este hazajöttek a szüleim, nem az ötlött a szemükbe, hogy a padló ragyog, hanem az, hogy én ■nyakig mocskos vagyok. — Kitakarítottam! — Derék dolog, hogy igyekszel segíteni a mamának, — mondta a papa. s rá sem nézett a mamára. Mama megcsókolt, s úgy simogatta meg a buksimat, mint valami apátlan-anyát- lan árváét. Másnap, bár szünet volt, hétkor keltem, bekapcsoltam a rádiót, s elkezdtem tornázni, amit azelőtt sosem csináltam. Döngő léptekkel trappoltam a lakásban, jó hangosan nagyokat lélegeztem. — Apádiuf-k sem ártana ez — jegyezte meg a mama, és persze rá se nézett a. papára. A papa pedig végigsimította az arcomat. Majdnem elsírtam magam. Egyszóval, az öröm nem fűzte, nem békítette össze őket. Ha örültek is, valahogy külön-külön, ki-ki magában. És ekkor elszántam magam a végső dologra: a bánat segítségével békítem össze őket! Természetesen, legjobb lett volna. megbetegedni. Kész lettem volna ágyban tölteni az egész szünidőt, lázban hánykolódva zaboltam volna bármiféle orvosságot, csak a szüleim újra beszélni kezdjenek egymással. És legyen minden úgy. mint azelőtt... Ha lehetne, súlyos, szinte gyógyíthatatlan betegnek tettetném magam. de sajnos, hőmérő és orvos is létezik a világon. Nem maradt más, mint eltűnni. ideiglenesen elveszni. Aznap este azt mondtam: — Elmegyek Becsszóhoz. Pontos ügy! Becsszó a barátom, Zsenyka csúfneve volt. Bármirő1 beszélt, mindig így kezdte: „Esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz erről!” Megesküdtem. „Becsszó?” „Becs- szó!” — mondtam. És bár mit is mondtam Zsenykának, nyomban biztosított: „Soha, senkinek! Becsszó!” S addig-addig fo- gadkozott, mig a végén csúfnévként maradt rajta a becs. szó. Akkor este szükségem volt valakire, akt tudott titkot őrizni! — Sokáig maradszV — kérdezte a papa. — A, húsz perc múlva itt vagyok! — mondtam neki és megcsókoltam. Aztán megcsókoltam a mamát is. valahogy úgy mintha az Északi Sarkra, vagy a frontra indulnék. A mama és papa egymásra néztek. A bánat még nem ért el hozzájuk. de az előszele már megcsapta őket. Éreztem, hogy valamicskét már közeledtek egymáshoz. Ezzel elmentem Zsenykához. Olyan ábrázattal rontottam be hozzá, hogy rögtön azt kérdezte: — Megszöktél hazulról? — Meg... — Helyes. Már régen kellett volna. Ne izgulj, senki sem tudja meg. Becsszó! Zsenykának halvány fogalma sem volt arról, mi zajlik nálunk de roppant szerette, ha a gyerekek megszöktek, elbújtak eltűntek. — ötpercenként hívd fel a szüléimét, s mond nekik, hogy már nagyon vársz, és én még mindig nem vagyok itt... Érted? Amíg eszüket nem vesztik az izgalomtól. Persze, nem a szó szoros értelmében. — De mire jó mindez? Persze, én soha, senkinek! Hisz tudod... Becsszó! De elmesélhetem-e én ezt még becsszónak is? Zsenyka elkezdte a hívást. Hol a papa, hol a mama jelentkezett, attól függően, melyikük tartózkodott éppen a folyosón a telefon közelében. Zsenyka ötödik hívása után már egyikük seír mozdult el a folyosóról. Sőt. akkor már ők kezdték hívni Zseny- kát. — Még mindig nem ért oda? kérdezte aggódva a mama. Nem létezik! Akkor valami történhetett... — Én is izgulok — mondta Zsenyka. — Fontos ügyben kellett volna találkoznunk! De talán még életben van... — Milyen ügyben ment hozzád? — Ez titok nem mondhatom el. Megesküdtem rá. Pedig nagyon sietett hozzám... Valaminek történnie kellett vele! — Nem kell azért annyira elrémíteni őket! — figyelmeztettem Becsszót. — Remeg a mama hangja? — Remeg. — Nagyon remeg? — Eddig még nem nagyon remegett, de mostmár igen. Nekem elhiheted. Én már meg is... — Meg ne próbáld! Sajnáltam a mamát és a papát. Különösen a mamát. A papák ilyenkor valahogy nyugodtabbak szoktak lenni, ezt rég észrevettem. A mama viszont... De én most nemes cél érdekében cselekszem. Megmentem a családunkat. Éppen ezért mellőznöm kell a szánalmat! Egy órahosszat bírtam-. — Mit mondott? — kérdeztem Zsenykát a mama következő hívásakor. — Megőrülünk! — újságolta elragadtatással. — Azt mondta: ,.Megörülünk..Nem azt, hogy „megőrülök"? Jól értetted? — Esküszöm! De gyötörni kéne még eay kicsit őket! — javasolta Zsenyka. — Hadd telefonálnának a rendőrségre. — Egyéb se hiányzik1 Rohantam haza. Az ajtót zajtalanul nyitottam ki a saját kulcsommal és lábujjhegyen osontam be a folyosóra. A mama és a papa a telefon két oldalán ültek, sápadtan. elgyötörtén. És egymás szemébe néztek... Együtt szenvedtek, kettesben. Ez gyönyörű volt! Mikor észrevették, felugrottak... Megöleltek, összevissza csókoltak. Aztán egymás nyakába borulták. Hát ez lett az én vakációm legboldogabb napja. A szívem könnyű lett és másnap neki ültem a fogalmazásnak. Megírtam, \iogy az volt a legboldogabb napom, amikor elmentem a Tretyakov képtárb'1. T-nul-n iárt-m ott. de jó fél évvel eze'ött... (Ford.: Antal Miklós) Rokka Sándor: Kézenfogva A fák tartják az eget fehér szelek rejtik tűzhelyed pupilla fényét a kova-villanású eszméletet Harlem feketéjét a tüntető mezítelenség éket Évszakok keringenek fölöttünk villámkoszorús záporok sövénye fénylik érc-súlyúak a lombok a tárnák öblös odva felvonit a fürtökben lógó csillagokra Nézem Nap-arcod erjedő szerelmünk bizonyosságát lehelletünk foszló kendő-fehérét — közben peregnek gyöngyfényű nappalok Add kezed vezetlek porcsóvás utak szegélyén márvány-ég alatt — lépteink súlya a bennünk mért idő Új szovjet Rónay Gy'crgy: Beszélgetés a téren Igazad van: még kint vannak a hinták. Fölülhetsz, hajthatod magad. Később, igen, ha majd a lomb lehullt, s még mielőtt lehull a hó, eljönnek, leszerelik és aludni viszik őket. Ügy van: majd egyszer engem is. Amikor mind lehullt a lomb. Amikor leesik a hó. Tavasszal a hintákat visszahozzák. Persze te azért kijöhetsz a térre. Hintázni? Nagy kislánynak nem való már! Hogy mondod? Jó. Legföljebb néha, este, mikor nem látja senki. Nem. Én se már. film — pesti történettel „Két mosoly,, című legújabb filmen, amelynek forgatását most fejeztük be a moszkvai Gorkij stúdióban — olyan témáról szól, amit egykor magam átéltem, — mondotta Jakov Szegelj rendező. A cirkusz világát gyermekkoromtól szeretem. Most a filmben ez szolgált bonyolult emberi kapcsolatok háttereként. Néhány évvel ezelőtt megjelent egy elbeszélés kötetem, amelyből két novella szolgált a film-forgatókönyv alapjául. Az egyik, a „Nagymama és a cirkusz”, amelynek cselekménye természetesen a porond világában játszódik, de nem annyira a cirkuszról, — mint általában az életről szól. — Amikor ezt az elbeszélést megírtam, sokáig úgy éreztem, hogy valami kimondatlan maradt. Most azt reméltem, hogy a film plasztikus ábrázolásával ezt „pótolhatom. Hogy mennyire sikerült — a nézők ítélhetik meg. A másik elbeszélés, a „Fordulatok”, számomra felejthetetlen időszakot elevenít fel, 1945. tavaszát, a végtelennek tűnő, véres háború utolsó napjait. Fiatal hadnagyként részt vettem a Budapest felszabadításáért vívott harcokban. Egy elhagyott laKásban éjszakáztunk a városban. Éppen elaludtam, amikor felrázott az őrmester- A pincében egy emberre bukkant, aki éppen egy pisztolyt próbált elásni. Azokban a napokban csak az ellenség járt el így. Nyilván rosszul végződött volna az ügy, ha nem hallom meg azt a szót, amit a már javakorabeli férfi kétségbeesetten hajtogatott. De mielőtt folytatnám, egy kis kitérő. Szüleim igen jó barátságban voltak Du- rovékkal, a világhírű állatidomár családdal, így aztán gyermekkoromban éjjel-nappal a cirkuszban voltam. Ott pedig a leghétköznapibb kifejezések közé tartozott az a szó, amit az az ember ismételgetett, s amit a katonák nem értettek. Escamotage — bűvész. —- Bűvész volnál? — Az, az —bólogatott felragyogó arccal az ismeretlen. És, hogy a katonák is higy- jenek neki, kendőjét, amely- lyel néhány pillanattal előbb még a hideg verítéket töröl— gette arcáról, hirtelen mozdulattal végtelen kendősorozattá változtatta, majd egyetlen mozdulattal virágcsokorrá alakította. A pisztoly pedig, amit oly alkalmatlan időben próbált elrejteni, szintén bűvészkelléknek bizonyult. A katonák újra lefeküdtek, de hamarosan lövésekre riadtak. Kibiztosított géppisztollyal rohantak a hang irányába. Berobbantak a pincébe ahol meglepő kép tárult eléjük: parancsnokuk és a magyar bűvész lövöldözött, azon versengtek, ki tud több, érdekesebb mutatványt A katonák némán figyelték a szokatlan látványt. Egy pillanatra arról is megfeledkeztek, hogy vagy száz méterre tőlük lángokban áll a város, hogy talán a győzelem napját sem érik meg mindnyájan. A sötét pincében a bűvészet vette át az uralmat s ehhez tolmácsra sem volt szükség. Ez az egyik epizód, ami a második filmnovella témája. — Kikkel készítette él filmjét? — Az operatőr: I. Arafjan, a díszlettervező—rendező N. Szenderov és J. Galej. Filmünkben rendkívül nagy szerep vár a zenére. A muzsika rendkívül fontos gondolati tartalmat hordoz, s ez adja a cselekmény vázát is. Jefim Adler zeneszerző — szerintem — kiválóan megbirkózott ezzel a nehéz feladattal. — A szereplők között az ismert művészek között ott találják majd a szovjet cirkusz számos kiválóságát, akrobatákat. bűvészeket, idomárokat és így tovább. A magyar bűvészt Manszur Sinvani, az Azerbajdzsán Köztársaság érdemes művésze személyesíti meg, a fiatal hadnagyot az artistaísko- la végzős növendéke, Vja- cseszlav Trojan játssza. A. Vlagyimir«'
