Szolnok Megyei Néplap, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

\ 1971, Január I. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Az óévben szeméi szerint mi szerezte önnek a legnagyobb Örömet, és mi okozta a legtöbb bosszúságot? Mit kíván önmagának 1971-re, az új esztendőre? SIPOS KÁROLY, AZ MSZMP SZOLNOK VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK ELSŐ TIT­KÁRA: — Engedje meg, hogy először az örömökről beszéljek, mivel azokból jóval több jutott az idén, mint a bosszúságokból. Sok nagy ünnepünk volt ebben az évben, leg­szebb talán hazánk felszabadulása ne­gyedszázados jubile­umának a megünnep­lése volt, mert kö­zös erőfeszítéseink, munkánk eredményeit ünnepelhettük. Azt szeretném, ha az elkövetkező 25 év végén is ugyanilyen egységben, egyetértésben ün­nepelhetné népünk a most kitűzött tervek és célok valóra váltását. Nekem személy szerint a legnagyobb örömet az jelentette, hogy -a város kommunistái megbíznak ben­nem és újraválasztottak. A családi életem­ben is estek örömök, a feleségem kormány­kitüntetést kapott, édesanyám hosszú be­tegség után meggyógyult, a fiam letette a szakmunkás vizsgát. — A legaktuálisabb bosszúságom az ut­cákat vastagon borító hó. Ügy hallottam és olvastam, még a tél elején, hogy felkészül­tek az illetékesek a hóeltakarításra, ök is­mét felkészültek, mi t>edig ismét a város belterületén is bokáig járunk a hóban, a latyakban. Aztán csak ki kell nézni az ab­lakomon! A nagyszabású előkészületek után csigalassúsággal halad a vízügyi székház építése. Nem bántani akarom az építőipart, de Szolnokon közel 5 hónapos lemaradással teljesítjük csak az 1970. évi lakásépítési tervet. — Békés, dolgos, jókedvű hétköznapokat és az ideihez hasonló gazdag ünnepeket kí­vánok jövőre is. Városunkban 1970-ben ti- zenegyezr.en vettek részt társadalmi mun­kában. lakóhelyük építésében, szépítésében. Remélem ez a szám 1971-ben nőni fog, és kevesebb lesz a parkok, a fák, épületek ron­gálóinak is a száma. DR. KURtJCZ GYULA KANDIDÁTUS, A NAGYKUNSÁGI MEZŐGAZDASÁGI KÍ­SÉRLETI INTÉZET IGAZGATÓJA: — Legnagyobb örö­mem az volt, hogy intézetünk a MÉM új kutatási koncep­ciójának megfelelően országos intézmény lett. Ügy gondolom, hogy a távlati jö­vőnket is sikerült megalapozni; az évet azzal a jóleső érzés­sel zárhatjuk, hogy 8 évre megvan már a keretszerződésünk a komplett talajműveiésre és talajkutatásra. Egy személyes öröm: a legidősebb fiam az idén érettségizett, és fölvették a debreceni Agrártudományi Egyetemre. — Olyat, ami nagy bosszúságot okozott volna, nem is tudok mondani, inkább nagy gondjaink voltak. Egyik a már említett át­szervezés, ami bizony nem ment egyik nap­ról a másikra. Nem tudtuk, hogy hogyan találjuk majd a helyünket, hogyan tudjuk a megnövekedett feladatok elvégzéséhez a feltételeket biztosítani. A másik nagy prob­lémánk az árvíz volt: intézetünknek más­fél millió forintos kárt okozott. Szerencsé­re ennek felét megtérítette a biztosító, a másik felét mi gazdálkodtuk ki, így nem lesz veszteséges ez az esztendő sem. — Az új évre sikeres munkát kívánok intézetünknek, a két kisebb fiamnak jó ta­nulást; és szeretném, ha Berekfürdőn nem igazoltatna minden alkalommal az önkén­tes rendőr. ' SALÄNKI ISTVÁNNÉ, A MEZŐTŰRI VÁ­ROSI TANÁCS NÉPMŰVELÉSI FEL­ÜGYELŐJE: — Nagyon örültem, hogy küldöttként részt vehettem az Országos Népműve­lési Konferencián. Hogy miért? Ott ugyanis többen el­mondták, hogy nem kell elcsüggedni, mert „nincs kátyú­ban a népművelés”. Ez nagyon megnyug­tatott, egy kicsit az optimizmusomat is visszaadta. — Az örömnél sajnos sokkal több bosz- szúság ért. Hiába tervezünk ugyanis mi irodalmi esteket, hívunk neves művészeket, szervezünk operaelőadásokat hívjuk el a Pécsi Balettet, ezek a rendezvényeink „nem rentábilisak”. Mit tghetiink ilyenkor? El­hívjuk az Illéséket, ők aztán még egy kis hasznot is hoznak a népművelés konyhá­jára, és abból tudunk mást is rendezni. Pénzünk ugyanis nagyon kevés van. Ép­pen a napokban kaptam egy rendeletet, hogy jövőre szervezzünk mezőgazdasági könyvhónapot. Hogy honnan vegyünk pénzt? A rendelet szerint „igényeljük a ts?-ek segítségét”. Ez tippnek nagyon szép, csakhogy a tsz-ek többnyire fütyülnek a mi igénylésünkre; jobbik eset, ha a könyör­gésünkre adnak. Kívánságom négy van csupán: jó lenne, ha az új évben olyan ügyesen be tudnám osztani az időmet, hogy napi 8 óra alatt a kinti ellenőrzést és az irodai adminiszt­rációs munkát is el tudnám végezni. Sze­retném, ha a népművelési dolgozók mun­káját — beleértve a társadalmi aktívákat is — nemcsak erkölcsi elismeréssel hono­rálnák. Jövőre ismét szeretnék valahonnan meríteni egy nagy adag optimizmust, hogy úgy érezzem: a 13 év munkája nem volt hiábavaló. A negyedik óhajom „... és egy kis független nyugalmat". GÄCSI MIHÁLY GRAFIKUSMŰVÉSZ: Igazán nagy öröm? Mit is említsek? Ta­lán az itáliai utamat. Egy hónap Olaszor­szágban, ahogy mon­dani szokták, a mű­vészetek hazájában. Régi vágyam telje­sült be vele. De ami igazán emlékezetes­sé tette számomra ezt az olaszországi körutat az az, hogy viszontláthattam munkáimat, 52 ország grafikusainak társa­ságában, a firenzei második nemzetközi grafikai viennálén. Ki sem tudom mondani, mennyire megörültem. Ami egyébként az út élményeit illeti, igen sajnálom, sőt bosz- szankodom, hogy a másfél órás Capri-i ha- jóutam történetét nem írtam meg folyta­tásokban „Kalandozásaim a Földközi-ten­geren” címmel. Egyéb: óragyűjteményem elérte az óévben a százat, a kisfiam az el­sőt, az általánosban. Bosszúságom? Tulajdonképpen igazi bosz- szúságom nem is volt. Azaz, hogy, egy egé­szen apró: Szolnok egyetlen nyilvános vé­céje hónapokig zárva volt. Kívánságom: ha sikerül különösebb baj nélkül megérnem az itt töltendő tizenötö­dik évemet, az 1971-est, és az érméje örö­mére rendezett kiállításomon megmeneked- nem a tömegfelháborodástól, akkor még egy hasonlót rendezhessek újabb tizenöt év múlva — Szolnokon. SZURMAY ERNŐ, A MEGYEI KÖNYV­TÁR IGAZGATÓJA: Nehéz szívvel kezd­tem az I970-es esz­tendőt. Negyedszá­zadon át bizonygat­tam tanítványaim előtt József Attila sorainak nagyszerű­ségét: „Én nem kö­zépiskolás fokon __”, m ost mégis szorong­va fogtam munkám­hoz, amely kicsi­ben közelíti a költő gondolatát. Annál inkább örültem, amikor a múlt nyáron 316 pedagógus között annyi év után én is ott lehettem a Szovjetunióban, s első íz­ben testvérvárosunkban, Tallinnban. Fe­lejthetetlen fogadtatás, élményszerű ta­lálkozások, fehér éjszakák, szaunák s min­dig mosolygó .barátok. Nem csodálható, ha én ennek az útnak az emlékét őrzöm leg­szívesebben 1970 terméséből. Nem tartozom a tartósan haragudni tudó emberek közé. Mégis sokat bosszantott eb­ben az esztendőben is (sajnos nem elő­ször), hogy a nagy történelmi évfordulók jegyében nagy gonddal megszerkesztett s év elején nyomdába adott Jászkunság csak december elsején hagyta el a nyomdát, így bizony nehéz egy korszerű, viszonylag friss tájékoztatást nyújtó ismeretterjesztő folyóirat szerkesztése. Jó lenne többé leg­alább ezen nem bosszankodni. De éz már szinte kívánságként hangzik. Pedig kívánni azt akartam magamnak, hogy 1971-ben békés, elégedett, dej-űs emberek között végezhessem a munkámat, s ebben a körben én is alkotóbb, embe­ribb, teljesebb életet élhessek. Kicsit több szabadidő lenne jó, s kevesebb, de leg­alább rövidebb értekezlet. Több, a család­dal, jó baráttal, szép könyvvel eltöltött nyugalmas óra kellenék. Jó lenne nemcsak beszélni, de beszélgetni, is olykor. A mun­kámban? „Hol, mit kezdtem, abban vé­get. ..” SZOMBATHY GYULA SZÍNMŰVÉSZ: Hozzám az óév ke­gyes volt. Mondhat­nám bőkezű. Nagy örömmel, kettővel is megajándékozott. Nyolc hónapot tölt­hettem ösztöndíjas­ként és vendégmű­vészként a ’ Kassai Thália Színháznál, minek során bejár­hattam úgyszólván az egész felvidéket: Kassától i Poprádig, Poprádtól Nagyszombatig. Találkozásom e felséges táj szépségeivel, s az ott élő em­berekkel, köztük a magyarokkal, felejthe­tetlen élmeny maradt számomra. A sikere­imről nem is szólva. Hasonló öröm ért a nyáron is: megkaptam életem első film fő­szerepét. Sosem fagyunk meg! — ez a cí­me a filmnek, s ami a legcsodálatosabb, hogy olyan nagyszerű komikus színészekkel játszhattam együtt, mint Keleti László, Ki­bédy Ervin, Rajz János, Szendrő József. Ha tetszeni fog a tévénézőknek is, az már rá­adás lesz az örömemre. A bosszúság? A legnagyobb? Az első örö­mem árnyéka. Már jöttem volna haza Kassáról, amikor a kolerajárvány veszélye miatt a fertőzött területen egy ideig a ka­ranténban kellett „rostokolnom”. Közben itthon már javában folytak a Sing Sing próbái. Kegyetlenül kínos volt; még csak életjelt sem tudtam adni magamról. Leghőbb vágyam az új esztendőben, hogy egy vérbeli musicalban játszhassam a szol­noki színpadon. És minél több prózai sze­repet. De talán mindennél jobban szeret­ném ha a közönség és a szakma is jobban odafigyelne arra, amit csinálunk. Amit jól csinálunk. Végül igazán személyes vágyam: szeretném megtudni, vajon 1971-ben meg- kapom-e végre Gácsi Misitől azt a képet, amelyet már két éve ígér? SZURGYI ISTVÁNNÉ ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ, ISKOLAIGAZGATÓ: A pedagógus hivatás eleve sok örömet és bosszúságot is okoz. Az öröm azért több, mint a bosszúság. Hatszáz gyerek gond- ja-bajával foglalko­zom. De legszíveseb­ben azokra a napok­ra emlékszem visz- sza, amelyeket egy pedagógus küldött­séggel a Szovjet­unióban töltöttem. Ott is a tallinni tartózkodás volt a legkel­lemesebb. Sok kedves ismerősre, barátra találtunk Észtországban. Nagyobb bosszúság nem ért az elmúlt évben. Amit mégis emíltek, az inkább csa­lódás. Elavult, zsúfolt az iskolánk. Szeret­tük volna, ha a negyedik ötéves tervben újat kap Rákóczifalva. Nem került be a tervbe. Az indokokat el kell fogadni, van, ahol még rosszabb körülmények között ta­nítanak, de azért csak okozott csalódást. Kívánság? Volna túlságosan is bőven. Kilenc község tartozik a választókerületem­be. Saját magamnak azt kívánom, hogy le­gyen erőm minden feladatom ellátására, legyen egy kicsivel több szabad időm, a családra, az otthonra, az önművelésre. LECZKY ROZÁLIA. A TÖRÖKSZENT­MIKLÓSI RÁKÓCZI TSZ FŐKÖNYVE­LŐJE: — A legnagyobb öröm? Tizenkét év­vel ezelőtt kerültem a szövetkezetbe. Ak­kor egy munkaegy­ség értéke 28 fo­rint volt, az idei év — pontosabban most már az óév — ered­ményei alapján en­nél sokkal többet fogunk számfejteni. Hogy pontosan mennyit, azt még nem árulom el. Abból, hogy ez a legna­gyobb örömöm, azt hiszem, azért követ­keztetni lehet... Munkámmal kapcsolatban sajnos bosz- szúság is akadt. Néhány termelőszövetke­zetnek baromfit szállítottunk az idén, de a pénzt még a mai napig sem láttuk. Hiába szólítottuk fel őket többször is, hogy 6 fi­zessenek, pénz helyett csak leveleket küld­tek. Azt írják, hogy fizetésképtelenek, mert nekik meg más téeszekkel szemben van követelésük, és azoknak sincs pénzük. Mit tehet ilyenkor egy főkönyvelő? Bosz- szankodik. Az új esztendőre sok mindent szeretnék kívánni. A szövetkezetünk 1971-ben ün­nepi megalakulásának huszadik évforduló­ját, én pedig a tizenharmadik zárszáma­dásra készülök Törökszentmiklóson. Sze­retném, ha a „jubileumi évben” még az ideinél is sokkal jobb eredményeket köny­velhetnék el. A velünk kapcsolatban álló termelőszövetkezeteknek pedig azt kívá­nom, hogy jövőre ne legyenek fizetéskép­telenek. hallgatva azt tapasztaltam, hogy egyesek figyelmen kívül hagyták az elvtársi meg­becsülés, a szocialista demokratizmus eti­kai törvényeit, követelményeit, és meg nem értésből vagy önzésből megbántották embertársaikat. Az új esztendőre azt kívánom magam­nak, másoknak, hogy kevés, minél keve­sebb „panaszos” ügy zavarja alkotó-építő munkánkat. Továbbá, hogy azt az értékes szociofotóanyagot, amelyet 1932-ben nem engedett kiállítani a szolnoki rendőrség, jövőre — 71-ben bemutathassuk Berlin­ben is, ahová meghívták az együtt kiállító valamennyi szociofotóst — így engemet is. Ez jóvátétel lenne haladó törekvéseink egykori elgáncsolásáért. OROSZ ATTILA, A KISZ MEGYEI BI­ZOTTSÁGA MUNKATÁRSA: Nehéz választani, hiszen az elmúlt év- Den öt esztendőre ele­gendő esemény tör­tént velem. Kettőt azonban külön is meg kell említenem, ha válaszolni aka­rok a kérdésre: meg­nősültem és beke­rültem a KISZ me­gyei bizottságára Korábban Martfűn, a cipő gyárban technológusként dolgoztam. Mi volt a legnagyobb bosszúságom? Nem tudom. Emlékezetes, nagy bosszúság nem ért. Egyébként sem vagyok olyan ember, aki könnyen „bepörög”. Csak egészen kis, mindennapi bosszúságokat tudnék mon­dani : nem jött a. busz, amikor sürgősen kellett volna, vagy valahol megmerült a cipőm a sárban. Ezeket nem js bosszúság­ként, csak példaként említettem arra, hogy nem ért semmiféle nagyobb kelletmetlen- ség. önmagámnak azt kívánom, hogy ne le­gyek nyugodt a következő évben sem Minden munkában, de a mozgalmi munká­ban különösen szükséges az egészséges nyugtalanság, türelmetlenség. Ne kényel- mesedjek el, ne nyugodjak bele semmiféle nehézségbe. Nemcsak ’71-re -kívánom ezt, hanem a következő évekre is. VARGA JÓZSEF, A MAGYAR EJTŐER­NYŐS VÁLOGATOTT CSAPAT TAGJA, — A boldogságom­ról nem is tudom illik-e beszélni, mi­vel a magánéletem­re Vonatkozik. Két kisfiámmal; fe­leségemmel albér­letben laktunk, míg­nem az idén, a Jó­sika utcában egy kétszoba összkom­fortos,. kényelmes modern lakást kap­tunk. — Rosszul szerepeltünk a szeptemberi ejtőernyős világbajnokságon, a kilencedik helyen végzett csapatunk. És például az egyéni versenyben egy átlagon aluli, rossz ugrással a 39. lettem. Nem mentegetni akarom magunkat, de számunkra is vá­ratlan volt a gyenge eredmény. Az itthoni edzéseredmények alapján a 2—6. helyre lettünk volna esélyesek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy közvetlenül a világ- bajnokság előtt 1 hónapig nem volt er­nyő a kezünkben, mert hol technikai, hol anyagi okok miatt sok ugrásunk elma­radt. — Az ejtőernyőzés — már ami az anya­gi támogatást illeti egyelőre a másodrendű, kicsit mostohasorsú sportágak közé tarló zik. Már két éve dolgozunk azért, hogy erős, ütőképes utánpótlást neveljünk a szakosztályunkban. Olyan versenyzőket, akik majd beleszólnak a nemzetközi él­mezőny alakulásába is. KEREKES FERENC, A VOLÁN 7. SZÁMÚ VÁLLALAT IGAZGATÓJA. SPORTOKTATO: TABÄK LAJOS, AZ SZMT ELNÖKE: Egyike voltam azok­nak, akiket a fa­siszta háború szeny- nyes áradata — bör­tönnel, kényszer­munkával — elso­dort, elpusztításra ítélt. TíjléUém. Ért­hető tehát: nekem, a veteránnak a leg­több, a legnagyobb örömet a felszaba­dulás 25. évforduló­ja jelentette. Az, hogy megértem 1970-ben látni, érezni, tapintani a szocializmust építő országot, és szeré­nyen bár, de jogosan büszke lenni az eredményekre, arra is, amit a felszaba­dulást követően még mint aktív dolgozó, majd most már évek óta mint nyugdíjas adhattam, adok és adhatok hozzá a nagy, közös ügyhöz. Az „ilyen” nagy öröm mellett termé­szetesen eltörpülnek az elkerülhetetlen egyéni gondok, bosszúságok, de mégis bosszús voltam az óév folyamán néhány­szor, amikor panaszos ügyeket vizsgálva. — Szolnok megy e ben 21 éve működik az Autóközlekedési Vállalat és az 1970- es esztendőt zártuk eddig a legeredmé­nyesebben. Dolgo­zóink átlagbére a tavalyihoz viszonyít­va 6 százalékkal emelkedett és több nyereségrészesedést fizethettük ki, mini bármikor. — Bosszúságunkban azt hiszem a szol­noki utazóközönség is osztozik. Az 1970. évi tervünk szerint ugyanis az egyre nö­vekvő utasforgalom lebonyolítására az utolsó negyedévben 10 új Ikarusz! vása- ioltunk. Nos, a gyár késik, eddig meg csak kettőt kaptunk meg. Ezért, ha zsú­. foltak voltak az ünnepek előtti, illetve az ünnepi járatok — ezúttal ne minket szid­janak. — Vegre szerelnék már egy 5 kilós ha­lat fogni. Évtizedek óta szenvedélyesen horgászom, de az a bizonyos nagy hal még nem akadt a horgomra. A mi kívánságunk? Ha majd a jövő esztendő óévre lordul, ar­ról számolhassunk be, hogy mindaz, amit kívánságként lejegyez­tünk, valósággá vált.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom