Szolnok Megyei Néplap, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-27 / 22. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. január 27. Rekordme'eq Moszkvában Enyhe, tavaszi hőmérséklet uralkodott a múlt hét végén egész Európában. Moszkvában például, ahol hajnalban sem mértek fagypont alatti hőmérsékletet, 3—6° Celsius körül alakultak a vasárnapi csúcsértékek. Ilyen melegre januárban 1903 óta nem volt példa. Képünkön: a téli tavaszt bizonyítja a Gorkij utcában elhelyezett hatalmas hőmérő is, amely 3° Celsiust mutat. (Telefoto — AP-MTI-KS) Készülődés az SZKP XXIV. kongresszusára Ahogy közeledik március 30., az SZKP XXIV. kongresszusa, úgy élénkül az egész világ érdeklődése a Szovjetunió életének e nagy eseménye iránt. A szovjet kommunisták kongresszusainak a nemzetközi munkás- mozgalomban mindig rendkívüli szerepük volt. Hiszen arról van szó, hogy a legtapasztaltabb kommunista párt jelöli ki a maga számára az elkövetkező fél évtized teendőit. S mert a párt politikája megszabja a szovjet állam tevékenységének irányvonalát, az SZKP kongresz- szusainak mindenkor hatalmas nemzetközi jelentősége van. A kongresszus előkészítése a Szovjetunióban már hosz- szabb ideje tart. A párt alaposan átvizsgálja az elmúlt időszakban végzett tevékenységét. Alakul az új ötéves terv: mérlegelik a különböző változatokat, egyeztetik a nemzetközi együttműködést, vizsgálják a legcélravezetőbb gazdaságpolitikai megoldásokat. S eközben fokozott ütemet diktálnak a mindennapi munkának is, mert az SZKP vezetői és a párttagság egyaránt arra törekszik, Papp Zoltán: Kalandozások kora 12. Furcsa hobbyk, angol humorral Mint ottjártamkor értesültem róla, nemrégiben húnyt el a brit királyi udvar utolsó udvari bolondja. Hetvenkét évet élt. Búd Calmagan-nek hívták. A bolondozáson kívül a zeneszerzés mesterségét is űzte. Sőt, egészen civilben még versenyistálló-tulajdonos is volt. Amiből rögvest kitűnik: a Szigetországban az udvari bolond nem lehet akárki. Búd hosszú bundában járt, felhajtott szélű szalmakalapot viselt — és sokszor megnevettette a királyi család tagjait, ha azok hajlandóságot éreztek és engedélyt is adtak erre. Faarcú lakájok Bár a Buckingham-palota lakóit senki nem vádolhatja túlontúl nagy humorérzékkel. Komor maga a palota is. Meg aztán a királyi mesterség sem tartozik manapság a legvidámabb foglalkozások közé. Ráadásul itt az a divat, hogy komolyan kell venni azt is, ami már régóta mulatságos. Például a hagyományokat. És ki tételezné fel a londoni királyi palota faarcú lakájairól, valamint a szolgaszemélyzet szintén illemtudó tagjairól, hogy megszentségtelenítsék azokat? Pedig ez történt. Egy régi kedves hagyomány szerint minden évben karácsonyi bált rendeztek a palotában a királyi család és a szolgaszemélyzet együttes részvételével. Amikor — akár a mesében — a kályhafűtők, kukták, szobalányok, ajtónállók táncolhattak még akár a királynővel is. Micsoda megtiszteltetés! Ám a személyzet — úgy tűnik — másként fogta fel a dolgot. A bálra szóló belépőjegyeket ugyanis jó pénzért eladta azoknak a sznoboknak, akik szerették volna közelről megszemlélni az uralkodócsaládot. II. Erzsébet dühe nem ismert határt. Amikor tudomására jutott a stikli: egyetlen tollvonással eltörölte a hagyományt. Tavaly már nem volt bál. Az uralkodónő bosszút állt szolgahadának kapzsiságán. A Buckingham-palota falain kívül különben a lakájok mind nagyobb luxusnak számítanak. Valaha el sem lehetett volna képzelni szolgálataik nélkül egy, a reputációjára valamit is adó brit családot Ottjártunkkor ezer háztartás közül mᣠcsak négyben foglalkoztattak állandó személyzetet. A lakájok száma áz 193I-es 707 ezerről napjainkra 64 ezerre csökkent. Ezért aztán érthető, hogy egy nagy tekintélyű angol főúr is önnön segítségére szorult. A londoni szemétszállítók és utcaseprők ugyanis a közelmúltban sztrájkba léptele, mert a városi tanács egy rendelete megtiltotta számukra, hogy a szemétből kibányászhassák és értékesíthessék a még használható holmikat. Sir George Samuel Knatchbul Young főúr és neje — Lady Surelia — London előkelő negyedében — mintegy a sztrájk elleni tiltakozásul — maga kezdett hozzá a köztisztaság egyensúlyának megteremtéséhez. Mindenekelőtt megpróbálták kiüríteni a szemetes kukákat, majd tétova mozdulatokkal a seprést imitálták. Akciójuk sikere a rendelkezésükre álló energia mérvén múlt. Sajnos mindössze fél óráig bírták szuflá- val. Különcségek A különcségek gyakorlásában persze már jóval kitartóbbak a főrangúak. A londoni New Statesman című hetilap High Life-rovata a felső tízezer életéről tudósít. Egyik számában olvastam: bizonyos Canbrook gróf liliomot termeszt a fürdőszobájában; bizonyos sir Wolstam Dixie fogadást kötött: pónija le fogja őt győzni sörivásban — s valóban, a lovacska gyorsabbnak és főleg nagyobb befogadó képességűnek bizonyult uránál; különösen a humanisztikus beállítottságú, egyúttal állatbarát-centrikus olvasóinkat érdekelheti az a tudósítás, amely sir Leonard Lowry tettéről számol be — e nemes úr ugyanis az autóbusz padlózatán foglalt helyet és a rendelkezésére álló egyetlen ülőkét átadta kedvenc kutyájának, mert annak csak így nyílt alkalma arra, hogy az ablakon át a természet szépségeiben gyönyörködhessék. (Apropó: kutyák. Jelenleg a festett szőrű eb a divat. A kisebb méretű négylábúakat mindössze két fontért — cca 160 forint — festi át gazdijuk kívánsága szerint szőkére, platinára, vörösre Raimondo Biagie londoni fodrász. Az árak a kutyák méreteivel arányosan növekednek. Készítenek már számukra fogamzásgáti ó tablettákat is. Jártunk Londonban a híres Fleet Streeten, az ún. „Tinta utcában” is, ahol a leghíresebb angol lapok szerkesztőségei és kiadóhivatalai székelnek — egyik-másik már meglehetősen hosszú idő óta. Az idegenforgalmi tájékoztató során itt hallottam azt a kis sajtótörténeti érdekességet, amelyet ezennel engedelmük- kel közreadok: egy gazdag és egy különc úr még a múlt században Anti Top Hat (Ci- linder-ellenesség) címmel lapot indított, annak hasábjait az eme, általa annyira gyűlölt fejfedő elleni elszánt küzdelemnek szentelve. Ez az újság napjainkban is megjelenik — erre kötelezte ugyanis az örökösöket végrendeletében a különc angol úr. Három olvasója van: az örökös és a végrendelet két végrehajtója. Az újságokban is Néhány szemelvény, angol újságokból: „A yorkshirei tanács felszólította a város férjeit, legyenek tekintettel arra, hogy a helység szülészeti otthonainak felvevőképessége korlátozott.” „II. Erzsébet királynő és Margit hercegnő ellátogatott egy amatőr diák- szintársulat előadására. Az előkelő vendégek tiszteletére a fiatalok a .Windsori víg nők’-et adták elő.” (Sunday Times.) Az egyik angol laphoz a következő szövegű levelet küldte be egy elkeseredett agglegény: „Az élet valóban rendkívül szomorú. Az ember elmossa az edényt, kimossa az asztalterítőt — és három hónap múlva kezdődik minden elölről.” Egy másik brit újságban egy hónapon át minden nap megjelent a következő szövegű hirdetés: „Bili, kérlek, gyere vissza, megbocsátok. Elisabeth.” Egy napon aztán a következőket tördelték a fenti szöveg alá: „Bili, az égre kérem, térjen vissza Elisabethez, hiszen megbocsátott. Egy olvasó, aki únja már az egészet.” Következik: MILYEN AZ EMBER, HA ANGOL? hogy sikerekről adhasson számot a kongresszus színe előtt. * A Pravda méltán hangsúlyozza: „A szovjet nép nagyszerű eredményekkel halad az SZKP XXIV. kongresszusa felé. Sikeresen teljesíti azokat a feladatokat, amelyeket a XXIII. pártkongresszus írt elő az ország gazdasági és szociális fejlesztésére. A szovjet ipar termelése 1970-ben majdnem kétszer akkora, mint az összes háború előtti ötéves tervek ideién együttvéve volt... Figyelemreméltó eredmények születtek a mezőgazdaságban. Az ország földművelésének egész eddigi történetében 1970-ben értük el a legnagyobb terméshozamot szemesterményekben és gyapotban!” Hozzátehetjük: sikeresen fejlődik a szovjet tudomány, a technika, a kultúra. Erőteljesen növekedett az ország védelmi ereie. Ugyanakkor komoly előrehaladás mutatkozik a nép életszínvonalának emelkedésében. Az imént idézett Pravda-cikk mindebből azt a következtetést vonia le, hogy „A szovjet néo hangulata jó. A kommunisták, a pártonkívüliek, az ifiúság támogatja a párt irányvonalát és önfeláldozó- an munkálkodik programja megvalósításán, az általa kijelölt történelmi feladatok megoldásán.” Hadd álljon itt e megállapítások bizonyítására néhány fontos adat. A nyolcadik ötéves terv teljesítése során 1970 vécére a foglalkoztatottak száma elérte a 90 milliót, vagvis az 1965. évi 76.9 milliónál mintegy 18 számlákkal több. Az úion- nán munkába álltaknak több mint a fele a felső- és középfokú szakiskolákat végzettek közül került ki. Az országos átlagbér az előző pártkongresszus ideién, 1985- ben havi 95.6 rubel volt. 1970-re 122 rubelra emelkedett. Az átlagbér növekedésnek sokféle összetevője van. Először is 1968-ban egyharmad- dal növelték a minimális bért. Ugyanebben az évben 15 százalékos béremelést kaptak a fémfeldolgozó- és a génevártóipar munkásai. 1969-ben az építő- és éoítő- anyaggvárak — ide számítva az üveg- és porcelánipart is — kerültek sorra: az emelés átlagban 25 százalékos volt, és mintegy 9 millió embert érintett. Emelték a szibériai, a távol-keleti és az északi területek dolgozóinak „területi pótlékát” is. A XXIII. kongresszus irányelvei azt írták elő, hogy öt év alatt a munkások és alkalmazottak 20 százalékának a bérét kell rendezni. A valóságban 26 százalékuknak a bérét és a fizetését növelték: az átlagbér növekedés országos aránya pedig meghaladta a 25 százalékot. Talán ennél is fontosabb, hogy társadalombiztosításra és általában a társadalom által ingyen nyújtott egyéb szolgáltatásokra öt év alatt 42 mill'árdról 63 milliárdra, tehát 5o százalékkal növekedtek a ráfordítások. A nemzetközi politikában is nagy sikerek alapozták meg a lehetőségét annak, hogy a XXIV. pártkongresz- szus további nagy előrehaladás kiindulópontja legyen. A szovjet diplomácia számtalan olyan eredményt ért el, amelynek a gyümölcsei éppen most kezdenek beérni. Európában közelebb került a megvalósuláshoz a biztonsági értekezlet. A szovjet— NSZK szerződés, amelyben nyugat-német részről először ismerik el a háború után kialakult európai határokat. így az Odera—Neisse határt s amelv tartalmazza az erőszakról való kö’csönös lemondás kötelezettségét, utat nvitott az NSZK és a több’ európai szocialista ország vitás problémáinak békés rendezéséhez is. Sí. k, I, KÉPERNYŐJE ELŐTT Sok választásunk nem lehetett az elmúlt héten. Ha mégis választanom kellene, hogy minek örültem a legjobban, akkor egy televíziós zenés produkcióra adnám a voksomat. Néhány rossz emlékű, kültúrbotrány-szagú zenés-színházi bemutató után végre olyan operett került a képernyőre, vagy talán azt is mondhatnám, vígopera, amely szellemében és a megvalósítás színvonalában némileg feledtetni tudta a tévé előző e műfajban mutatott kisiklásait. A múlt században élt Sullivan bővérű, szellemes muzsikája, az előadás jó tempója, a felvillantott karakterisztikus figurák valóban egy élvezetes és mulatságos bírósági tárgyalás karikatúráját jelentették. Valahogy így képzelem el a televíziós zenés színházat. Nem tudtam nevetni Pedig kellett volna két alkalommal is; a Fabula és a Hofi-műsor alkalmával. Ugyanis Vargha Balázs műsorának kicsiny szereplői, illetve a parodista Hofi művészvendégei sokat nevettek, sőt hahotáztak a képernyőn. Vargha Balázs a mozi bemutatása ürügyén a belső látás lényegét, az emberi kamerát igyekezett példákkal tudatosítani úttörő korú hallgatóiban. Akik hálás közönség lévén, minden gyé- recske poénen nevetésbe kezdtek. Ügy nevettek fel, periodikusan visszatérve, mintha egy láthatatlan kar intett volna nekik, kívülről: most kell nevetni. És gondolom azért nevettek, hogy minket, nézőket is magukkal ragadjanak. Előbb még azt hittem, hogy ösztönös jókedvükben teszik, gyermekded megnyilvánulásuk őszinte. De aztán ahogy vissza-vissza tért e művi kacaj, rájöttem, itt a nevetés is szerepjátszás. Méghozzá rosszul megjátszott szerep. Így kerek a műsor. Nem a jóízű ötletekkel, hanem a jól időzített nevetésekkel. Csakhogy ez egy néző számára nem jelent szórakozást. A másik esteben, az egyébként kitűnő Hofi, — akinek a humora egyedülálló — műsorán sem jöttek mozgásba nevető izmaim. Pedig a színészkollegák egy- egy elmesélt történetén akkora hahotázásba törtek ki, hogy szinte szétvetette a képernyőt. Lehet, hogy nekik Hofi debreceni színészkedésének históriái ennyire érdekesek voltak. Aki azonban nem ismerte a történetek hátterét, az már kevesebbet élvezhetett a műsor humorából. De magából Hofi szövegéből is, mert egyszerűen alig lehetett érteni az orra alatt elmotyogott, elmormolt szavakat. Én bevallom, nem tudtam nevetni. A túlságosan „belterjes” atelier-humor nem villanyozta fel „belső látásomat”. Lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba? Modorosság a képernyőn Nem nyelvi modorosságokra gondolok, bár azokból is kitelnék egy csokorra való. Egyidőben például divat volt a kedves néző negédes megszólítás használata, most egy eléggé elharapózott képi szerkezeti modorosságról szólnék. Ténylegesen: ma divat a műsort úgy kezdeni, hogy már azt is látjuk, miként készülődnek a műsor szereplői. Például, hogyan kávéznak. Továbbá, a műsornak valójában már vége van, de még mi mindig szemmel kísérhetjük a szereplőket, akik a feszültségtől megszabadulva oldottan csevegnek vagy épp tiblá- bolnak a képernyőn. Ha ezt egyszer látjuk, mondjuk a Tv Híradó végeztével, hagyján. De, ha ez a megoldás nap mint nap feltűnik a képernyőn, sajnos egyre terhesebbé válik. A modorosság megöli az élvezetet. Vagy legalábbis keserű szájízt hagy maga után. Nem hiszem, hogy az ilyen megoldások családiasabbá, hangulatosabbá és közvetlenebbé tennék magát a televíziót. Vagy éppen az egyes programokat. Nem modorosság, csak bosszantó hiba. Vagy nem is tudom minek nevezzem. A Szarvason élő Ruzicskay György festőművészről készült portréfilm kapcsán tapasztalhattuk. A magyarországi biofestészet képviselőjét a róla készült film Ruzicskay Györgyként nevezte meg. Helyesen. Ugyanakkor a tévé bemondói ketten is, már a műsor előzetes közlésében, majd a műsor lekonferálásában következetesen Ruzicska Györgyöt mondtak. Hogyan? A televízióban is igaz lenne, bogy nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb? Egyébként a Szarvas festő-fiáról készült film — Zsigmondi Boris munkája — eltérően a szokványtól, hangulatával és jól szerkesztett felépítésével meggyőző képet adott a biofestészet úttörőjének művészi világáról. Tigrisugr Aki látta a Nyitott könyv legutolsó adását, amelyben a Rákosy Gergely könyvét bemutató két kritikus hatalmas fotelekbe süppedve teljes egyetértésben beszélgetett és nem látta az egykori Nyitott könyv adásait, aligha tételezné fel, hogy valamikor ez a mostani békés könyvismertetés kritikusok elszánt csatatere volt, ahol a kérdéses mű értékeiről sokszor vérig menő vita dúlt. A Nyitott könyvben azóta már teljesen konszolidálódtak az állapotok. A kritikusok békés egymás mellett élésben elemezgetik a felnyitott regényt, s közben pedig sorjáznak a képi illusztrációk jelenetei. A Tigrisugrásból sajnos kevesebbet ismerhettünk meg, mint amennyi szükség lett volna, hogy a regényről hozzávetőlegesen is teljes képet alkossunk magunknak. A soványabb, és esetlegesebb megjelenítés csak a figyelmünket hívhatta fel a szatirikus írásairól már eddig is ismert Rákosy Gergely újabb regényére. Röviden Ennek a hétnek is megvolt a maga krimije. Nem jobb mint az átlag; egy valakit azonban megjegyezhettünk magunknak belőle; a nyomozásvezető főfelügyelő igen jellegzetes, ravaszul és sunyin kedves segítőtársát, Saunders őrmestert. Hu-* mora szinte gyógyírként hatott a bűnügyi történetek szokványos hangulatára. A „Váci Mihály” szavalóverseny második fordulójában még gyengébb szaval ó- kat hallhattunk, mint az elsőben. A zsűrinek nem lehetett könnyű dolga, hogy kiválassza a tovább jutót, így a lehetséges legjobb mellett szavazott, és Vimmer Istvánt juttatta tovább a döntőbe. A tévénézőknek is megvan a lehetőségük egy újabb versenyző döntőbe juttatásához. Kérdés azonban, hogy van-e, akire érdemes adnia szavazatát? Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a most látott versmondókat a televízió több mint ötszáz jelentkező közül válogatta ki. Akiket most hallottunk, nem bizoi nyitották a válogatás igéj nyességét. & m ii
