Szolnok Megyei Néplap, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1971. Január 24. A t épület teteje lapos terasz, napozószerűség, betonpadokkal, nyugágyakkal, tusolókkal. Az épület modem és nagy, a terasz is. Alig lézengünk rajta, külön kis csoportokban imádjuk a Napot A Balaton közel, akár bele is nyúlhatnánk selymes vízébe. Amott bársonyfű, ezüstnyár kínálja hűsét, nekünk ez tetszik, számunkra ennek az olvadó, kibírhatatlanul forró betontetőnek van varázsa. A csúnya embert is lehet szeretni, gondolom bágyadtan. Egy ember, kissé távolabb mindenkitől, egész délelőtt veri táska-írógépét. Az első nap, hogy megérkeztünk, nyögve felcipelt a teraszra egy kis asztalt, azóta veri a gépét minden délelőtt. És minden délután, ahogy jóllakott elalszik. És minden délután felkelti a fia, az én fiam és még tíz fiú és lány. És a magnó. Luis Armstrong, Elza Fitzgerald. De miért itt, a forró, gőzölgő teraszon? Mert máshol nem lehet, nem szabad, az üdülőben csendkúra van és itt a teraszon van konnektor. Az írógépes álojnszúszék egyébként jókedélyű férfiú, a fia a hasonmása, csak húsz évesben. Édesapja a nyugágyban merül álomba, ő a fia kétlábon járva álmodozik. Katona. Kiváló katona. Jutalomszabadságát tölti itt az apjával, ahogyan meg tudom állapítani, csodálatos zeneérzéke van és lexikális műveltsége. Minden számot hallásból, tökéletesen fütyül. És mindnek ismeri szerzőjét, a számok születésének idejét és történetét. A katonának ezáltal személyi varázsa van. Ö itt a fiatalok között a középpont. Fiam 14 éves, mint anyját a kis gida követi a katonát, egész nap. Kis ország, zárt világ a miénk. Törvények és véletlenek. És nálunk találkoznak a párhuzamosak, nálunk, itt a földön, a véges — végtelen időben. Ez a férfiú velünk így, vagy majdnem így, ahogyan most vagyunk, 1956 tavaszán találkozott először és mindmáig utoljára. Majdnem így, a fiam akkor édesanyja szívdobogását hallgatta még és hogy áz egész nagyvilág szí- vedobogását, valamint Luis Armstrong rekedt hangját hallhassa, nos, ez a férfi segítette be az anyát a kórházba Kérdi tőlem az első napon, a fiamra mutatva, hogy ez az a fiú? Mondom, igen. Az anyák önzőek, csak a gyermekeikért aggódnak. A fiam édesanyja sem emlékszik semmire. — Igen? — kérdi szórakozott hangon és sietteti fiát, menjen már uzsonnázni. — Úgy lefogyott ez a fiú. Tudja, a tanulás... És egy hónapot dolgozott is, nehéz munka volt. — magyarázza a karzatnak. Tudom, ez az anyák küldetése a földön. Csak az ember nem mehet fejjel a falnak, hogy szétloccsanjon agyveleje, hogy mindent elfelejtsen. Akkor az előkelő Kútvölgyi szanatóriumért verekedett az anyja, hogy nagyszerű körülmények között nagyszerű fia szülessen, természetesen legalább három és fél kilogrammal, most az uzsonnáért, hogy a fia 56 kilóról 57 kilóra gyarapodjék. Mindig a gyermekért. Minden egyéb csak kellék, eszköz, háttér, a világot különös módon kettéosztja. A segítséget természetes, magától értetődő dolognak tartja. Az érdektelen, szenvtelen embereket — gonosznak. A hála virága csak a síron nyílik — gondolom rezignáltam Az élet a maga belső törvé- nyei szerint halad, fejlődik, szentimentalizmus nélkül megy előre. Csak a buta ember rak rá mézescsókokat. Mert elpuhul, lelke mézesbö- dön... és ezért időnként elcsodálkozik, a kapott, korántsem édes ízű pofonokon. Az anyáknak van igazuk. A világot, benne az embereket hasznos és haszontalan eszközökre osztják. Aból a logikából indulnak ki: az ember, ha nem gyilkolt, nem mehet ki az utcára hencegni, hogy én nem gyilkoltam, mert ez nem érdem. És az embert, ha gyilkolt — fel kell akasztani. Az anyák nem mindig gondolják végig, de akkor is tudják, hogy a világot mozgató erők között sok a gonoszul, vakon hatói törvény. A Francia Alpokban & lavina miért pont azt a sz;iz ártatlan gyermeket temetlte (el? És a háború? Ott miért halnak milliószám az ártatlan gyermekek? És a kolera? Miért pusztít vakon, miért neun csak a magatehetetlen öregeket küldi a sírba? És Menyién és Szolnokon a vasúti katasztrófa, ott mennyi gyermek halt meg? Ugyan kérem! A jó anya erejét, jóságát, szeretetét a gyermekére pazaroljhj, mindenekelőtt és mindaddig, amíg szüksége van a gyermekének rá. Tehát, ameddig az édesanya él. Minden, iami ezen kívül esik, csupán ennék a szeretetnek hasznos, vagy haszontalan kelléke. A haszontalanra haragudni |:ell, azt gyűlölni kell, a hasznos., nos a hasznos pedig jó, hogy van. Másképp hogyan születnének és nőnének emberré a szívek alatt rug- kapálódzó magzatok? A napfény tökéletes röntgensugár, átvilágítja a nyugágyban pihenő emberek gon- doltatait, érzéseit. A férfi itt mellettem megértőén mosolyog, az anya lehunyja mind a két szemét, a fiúk lányok fütyülnek a délutáni, meglehetősen ízetlen, vizenyős tejes kávéra. De milyen szépen fütyülnek! S a fiam áhítattal néz a nagyfiúra. — Mit dolgozott a gyerek? — kérdi mellettem a férfi. — Üzemi konyhán volt kisegítő, friss vizet hordott mindenkinek, válaszolom bágyadtan. a Boldogan dugta orrom elé a papírt, az iskolavezetés engedélyezte: a nyári szünidőben dolgozhat. Üjságot fog csomagolni, szakszerűen: expediál- ni. Hatalmas kötegeket emel majd reggel hattól, ameddig kell, óránként hat forintért. Látom boldog, gratulálok a sikerhez. A bátyja szerezte az állást, jó testvérek ők ketten. A karrier másnap kezdődik. Feldúltam lázasan ül le a vacsorához. Nem megy az étel. Kérdi, ha keres, mefly- nyit kell hazaadni. — Megbeszéljük, egyél — válaszolom. Bár már ráérez- tem a lelkében dúló viharra, a különös premierlázra. Terelgettem figyelmét az evésre. Dolgozni fog a srác. Befelé mosolygok, eddig a cipőjét sem tisztította ki és most rögtön a pénz. Folytatja. — Ha dolgozom, édesapám, este meddig maradhatok lent? Viharos gondolatok, minő önfegyelem, csak a kulcskérdéseket rakja föl, óvatosan, a tányérja fenekét bámulva Kimegy a konyhába, diktál az anyjának, a csomagolásnál. Az ennivaló mellé vizet kér a kuls :sba. Kirándul a gyerek, mosolygok ismét. Aztán lelkemet marokra kapja ■ pátosz Igen, kirándul, ti első nagy kirándulását tervezi az életbe. Másnap két órával hamarább kel, nem tud aludni. Űjabb mosolyogni való, de mindenképpen drámai kérdés: mibe öltözzön? Egy házban dolgozunk. Délig bírom, akkor meglátogatom a „munkapadnál”. Sértődött arc és izzadt és piszkos. Azt mondja, szemét a földre sütve, hogy ne bla- máljam őt. Kérlek, válaszolom és otthagyom. Azért egy kicsit fáj, de örülök is. Kilencre hosszabbítottam az esti kimaradást. Hét órakor följött, édesanyja vacsorát rakott elé, evés közben elaludt. Az anyja felköltötte és elküldte mosdani. Dühös volt, veszekedett és sírt. Félálmában motyogta: — Tegnap is fürödtem... Másnap ismét korán kelt«. Nyolc órakor érkeztem a ház elé, ott állt a sarkon, hóna alatt a motyója, arca szomorú, letört. Éreztem valamit, hozzáléptem, megcsókoltam, szeméből kihullott a könny, azt mondta, ma nincs munka. — Miért? Hogyhogy nincs munka? — kérdeztem felháborodottan. — Sokan voltunk, engem hazaküldtek. Létszámfölötti vagyok. — És? — Majd üzennek, az a néni azt mondta, hogy majd üzen — válaszolta U betűre görbült szájjal. No lám, a munka öröme és a munkanélküliség bánata együtt egy kis 14 éves szívben. Felviszem a konyhára, kérdezem a konyhafőnököt, kedves barátomat, nem kell nektek ember a mosogatóba? Hiszen itt ezren is ebédelnek. Kérdezem és közben a barátomra kacsintok, ő mindent ért, oda- ugrik a ©’erekhez, két kézzel fogja a két kezét, tiszta, frissen vasalt fehér köpenyt ad rá, a dolog el van intézve. Négyszemközt maradunk, mondom neki, öregem segíts, inkább fizetek, de a pénzt ti rakjátok a borítékba, ne bántsuk meg a gyermek önérzetét. — Szó sincs róla, kell a gyerek. Szükség van itt a munkáskézre, a munkára. Egy hétig feléje se nézek, de mindenki mindennap dicséri, mert a kollégáknak minden délben friss vizet tesz az asztalára. Tíz nap múlva megyek megnézni. Megnézni, lemérni, mitérünk mi az ebédlőbe, mi ketten, én, meg ő, a fiam. Kérdem, mi az ebéd? Kedvesen válaszol. Szakszerűen válaszol. Odajön egy idősebb hölgy és ő ^ bemutat az ismerős pincémének. Az édesapám. Nevetünk. a fiú nem sértődik meg. Amikor az asszony elmegy, súgom a fiamnak, a krumplistésztából, ha lehet, duplát kérek. Boldogan visz- szajön, elintézte az ügyet, bagatell. Aztán friss vizet hoz és kenyeret. Mondom, a tésztához nem kérek, elpirul, a levéshez szoktál enni. mondja zavarában. Neki van igaza. Néhány perc múlva ismét az asztalomhoz jön, bejelenti, el kell mennie (szóval ne keressem) feketekávét hoz. — Ez hivatalos, a szakácsnak hozom — teszi hozzá. Protekciós gránátos kocka, hivatalos fekete, friss víz, egy kosár kenyér... dolgozik a fiam. Boldog, boldogok vagyunk. De szemérmesen, ahogyan a férfiakhoz illik. Másnap süteményt hoz az anyjának, nekem magyarázza, hogy nem ette meg délben a maga adagját. Mielőtt a Balatonra megy. dolgozatot ír. Ezt kérte tőlük a magyar tanár úr a gimnáziumi felvételinél. Odahozza, elém rakja, azt mondja, ez csak a piszkozat, mit szólsz?.« „A szüleim beleegyeztek, hogy dolgozzam, de azt hitték, nem bírom ki egy hónapig a, munkát...” ..Te. Feri...” fordulok a kollégámhoz. akinek, akárhogy nézem, mégiscsak köze van ehhez a munkához. De alszik. Elpilledt a napon. Gyermeki arcán apró gyöngyszemek. Már 40 éve éppen, hogy kibírja a munkát. És ha teheti. protekciósán adja, osztja a gránátoskockát. Suha Andor MOSOL YQO MÖVÉSZVILÁQ mester és tanítvány Andrea del Verrocchio olasz festő kora egyik legjelentősebb művészegyénisége volt. Tanítványai sorában találjuk Leonardo da Vincit is. A mester ekkor festette az Uffit.1 képtárban levő Krisztus keresztelése című kompozícióját. A kritikusok később úgy találták, hogy a festmény legszebb része a két térdeplő angyalka — amelyet nem is Verrocchio, hanem ifjú tanítványa, Leonardo da Vinci festett Erre Verrocchio megesküdött, hogy soha többé nem vesz ecsetet a kezébe. Így lett belőle a reneszánsz szobrászat egyik legnagyobb mestere... A NEPTUN Cosimo Medici herceg dilettáns művész volt: nagy kedvteléssel űzte a festészetet és a szobrászatot egyaránt Egyszer egy Neptunt alkotott és azt Firenze piacán egy forrás fölé helyezte, hogy mindenki gyönyörködhessen benne. Találkozott a herceg egyszer Michelangeloval, s megkérdezte tőle. mint vélekedik a Neptun-szoborról. Michelangelo mélyen meghajtotta magát Medici herceg előtt, s udvariasan válaszolt: — Oh! Buzgón imádkozom istenemhez, bocsátana meg nagyságodnak, hogy ilyen szép márványt tett semmivé... OLCSÓ VÄSÄR Camille Corot a műit század egyik legvonzóbb francia mesterének tájképeit napjainkban óriási pénzért vásárolják, ám a művész életében nem igen jutott csengő elismeréshez. Egy alkalommal mégi* sikerült neki egyik képét nagyobb összegért eladni. A dolog azonban kissé különös módon történt. Egy napon a későbbi köztársasági elnöknek, Casiirur- Périer-nek atyja látogatta meg Barbisonban a művészt. Corot éppen akkor fejezte be gyönyörű művét, a Bibilés-t, amelyen az est utolsó fénysugarában nimfák táncolnak a berekben. Casimir-Périer- nek annyira megtetszett a kép, hogy mindenáron meg akarta szerezni azt. Megkérdezte tehát a festőt, hogy mi az ára? — Átengedem önnek a vásznat — felelte Corot — ha kifizeti Millet barátom számláját a mészárosnál és a péknél. — Helyes! — kiáltotta örömmel Casimir-Périer, aki ugyan elcsodálkozott a különös feltételen, de azt hitte, hogy jó vásárt csinál. Hamarosan elhozatta Cha- illy-be a két számlát és ekkor nem kis meglepetés érte. Az egyik huszonkétezer, a másik huszonnégyezer frankról szólt. Kiderült, hogy az „Angelus” szorongatott helyzetben élő mestere már 12 év óta nem fizetett a két hűséges és türelmes szállítójának. Casi- mier-Périer azért természetesen kifizette a két számlát. A kép így 46 ezer frankba került, ami akkoriban hatalmas összeg volt érte. segi községének népköltészetét. A gazda? gyűtteményben nagy szerepet kapnak a bányászélet emlékei. Ezen a tájon a múlt szá- ! zad végén kezdtek bánvászkod- nl. A századfordulótól,, az első vasút megépítésétől jelentős szerepet kapott ez a foglalkozás. Érdekes néphagyomány bogy ezen a vidéken elsőként egy sá- HsSpi pásztor fedezte fel a szenet. { Számos dal őrzi a hajdani bá- j nyászok életének emlékeit. Egy- részük a paraszti költészet da« Ma már sokszorosáért sem kapható... SOUVENIR Pablo Picasso a maga és barátai legnagyobb meglepetésére Párizs német megszállása alatt semmiféle zaklatásnak nem volt kitéve. A birodalmi propagandaminisztérium valószínűleg ebből a tényből akart külföldön ej> kölcsi tőkét kovácsolni. Sőt: később a Wehrmacht tisztjei és katonái gyakran meglátogatták Picasso műtermét. A festő némán fogadta a hívatlan vendégeket, némán vezette körül őket, s búcsú- záskor valamennyiüket megajándékozta annak a híres festménynek egy-egy reprodukciójával, amely a náci repülők által szétbombázott Guernica-t ábrázolta. S ekkor megszólalt Picasso, de mindig csak egy szót mondott, s mindig ugyanazt: — Souvenir. Egyszer aztán megjelent a mesternél a Gestapo egyik tisztviselője, elővett egy ilyen reprodukciót és azt kérdezte: — Ezt ön csinálta? Mire a művész fejét rázva felelte: — Nem, ezt önök csinálták... kották. Jól kifejezik a bányászok munkáját, bemutatják a régi eszközöket, a bányászélet veszélyeit. A közös munka, a közös sors fejlesztette ki a bányász munkástestvériséget. amely a német bányászok dalában igy hangzott: , M ndnvájan testvérek vagyunk és örökké azt mondtuk: Szerencse fel! — Glück auf!” Ennek örökségeként ma is jószen tel köszönnek el a leszálló bányászok és így is viszonozok köszönésüket; Jó szeren* csétj _ * Révész Tibor Bónvószélet a múlt szárad dalaiban Dr. Kálmánfi Béla, az esztergomi tanítóképző intézet tanára, lelkes amatőr régész feldolgozta Esztergom környéke 13 nemzetiiáiból nőtt ki és fejlődött tovább Megtalálhatók bennük azok a sajátos képek, amelyek a paraszti népdal költői elemeit alPAI.ICZ JÓZSEF: DUNAÚJVÁROS
