Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. december 6. K isvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van, és a városnak félelmetes lenhatása. Az újságíró elé ponként tükröt tart a vá- s, nézze meg magát benne, óból tudhatja, okosat vagy itát, jót vagy rosszat írt-e nap. A tükör előtt jólesik csorogni, ha szépnek mutat mnünket, de a tükör elől m lehet elmenekülni akkor m, ha csúnyának mutat, irhova megy a szerző, :emben, piacon, presszóban, indenütt ott .vannak az emerek, beszél a száj, a szem, mozdulat, esetleg a hát, melyet az újságírónak for- ítanak. Üldöz a tükör, kisárosban mindenki benne él z ember életében, lelkében, 'zakácsnak érzi az em- <er magát, aki körül itt tolong mindenki a ■onyhában, ő maga alig fér i lábashoz. Mindenki tanácsot ad, mindenki jobban ér- i, ismeri az ízeket, mindenki jobban tud mindent. „Jól negmondtad! Miért bántottad? Mondd, öregem, miért haragszol N. N. színésznőre?” Durr bele... mégse. Ne bántsd szegényt! Különböző alkatú emberek, az intelligencia különböző fokán, tehát különböző formákban, de mindig mond valaki valamit, ha csak a szemével, hátával isEz eddig panaszként, vagy inkább vádként hat. Szó sincs róla. A tükör szépnek is, okosnak is, jónak is mutatja néha a toliforgatót, de nem ez a lényeg. Az újságíró benne él a közéletben, amely természetesen erős kontrollal, írhatnám, a legtisztább cenzúrával vigyázza az írott szó varázsát. Az újságíró mindennap fellép: egyszer a tollával és egyszer az utcán civilben, és ez kötelez. A hírlapíró mindennap, minden órában, mindenütt tanácstagi fogadóórát tart, mindig visz- szatér, mert kénytelen visszatérni a tett színhelyéra A fővárosban, bezzeg, ha csak nem tv-sztár az ember, gyakran lelökik a villamosról, mit tolakszik ez az ürge. De ha előző este rosszul szerepelt a tv-sztár, az ő tyúkszemét sem kímélik. Mégis, e sorok szerzőjének igazi sikere most ebben a tolongó, lüktető, gyakran kíméletlen tempójú fővárosban született tegnapelőtt, vasárnap. Megjelent Budapest címszó alatt Tóthékról a dolgozat, írhatnám nyolc és 1 fél alcímmel És vasárnap délelőtt megszületett a hatodik kislány, a hetedik gyermek, a kilencedik Tóth. Örülök, hogy az első köszöntőt én mondhattam el a riportban egy új ember születésénél. De most megpróbálom elmondani, hogyan született egy új ember Egerben. Az új ember, amikor megszületett, már elmúlt húszéves, 185 centi magas és 75 kilós volt. Meghökkentő adat, szép produkció, de hát szülőanya az élet volt, maga a taszítóvonzó kisváros, amelyről az új ember még születése előtt annyi szépet álmodott, amelyről annyi szépet írt, amely mégis egy kissé mintha mostohán, tékozlóan bánt volna a magzatával. Nemrég jöttek a városba, nagy, lakli gyerek volt, egy kissé két balkezes, mint minden nagyra nőtt, csupa kéz, csupa láb kamasz. Hogy megérkeztek a városba, beíratták a gimnáziumba, és édesanyja elvitte egy francia magántanárhoz, akiről egy év múlva derült ki, hogy belga, és vallonul tanít. Mindegy, legyintettek a szülők, ahány nyelv, annyi ember, ablak a nagyvilágra, hadd tanuljon az a gyerek- Orvos, mérnök, pap, mindegy, csak _ legyen valami belőle. Géza újságíró lett 18 éves fejjel, érettségivel, vallon nyelvtudással hátára vette a hatalmas, vesz- szőből font hátit, amely tele volt frissen nyomott újsággal, házról házra járt, csengetett: — Itt a friss kiadás, tetszik parancsolni? Délre elfogyott, akkor visz- szament a szerkesztőségbe, leült a pingpongasztalhoz, és írt. Színikritikát, a műkedvelőkről, riportot a dohánygyárról. (Miért rossz a Kossuth? Ö csak tudja, hiszen írás közben is azt szívja.) Tárcanovellát a kínai kuliról, hogy mekkora boldogság a.Jang Ce folyó partján a felszabadult öreg kínai kuli élete. Minden elkészült írás alá más, kitalált nevet ka- nyarított, hadd lássák az olvasók, milyen nagy cég a városi redakció, milyen sok tehetséges újságíró dolgozik itt náluk. Ezt a főszerkesztője, a Béla kérte, aki valaha postatiszt volt, aki amerikai hadifogságból egyenesen Sidi Bel Abbesbe szökött, az idegenlégióba. Ott megunván az őrmesterek rabiátus természetét, átment Görögországba, és Athénból egyenesen Egerbe jött. Életrajzírás közben sokat töprengett, végül úgy döntött, hogy ezt az érdekes várost ki kell hagyni az életéből. Helyette egy másik romantikus dolgot vetett papírra, partizán volt, írta, Görögországban. „Iskolázott fiú ez a Béla, jól is beszél, világot is látott, kipróbált ember” — mondták rólt a jóindulatú vezetők. így lett belőle főszerkesztő. Érdekes ember volt. Keveset dolgozott, valaki valahol beolthatta újságírás ellen, de néhány dologra nagyon pedáns volt. Állandóan sietett, húszfokos hidegben csak úgy panyókára vetette a nagykabátját, és rohant ebédelni, a kollégák utána. Este 9-ig senkit sem engedett el a szerkesztőségből. Gézára, illetve a káderlapjára azt írta: Sosem lesz jó Újságíró- Minden este moziba akar menni, szombaton délután meg táncolni, hát milyen kommunista újságíró az ilyen? Amikor, teljesen véletlenül, az idegenlégió kiderült, az elvtársak nagyon a szívükre vették a „turpisságot”. Engem behívattak a pártba, vállaljam ezt a munkát, olvastak már néhány dolgozatomat a lapban. Valóban írdogáltam, de hát szerkeszteni az nem ugyanaz. Tetszett is, nem is a bizalom, azért megpróbáltam kibújni. — Elvtársak, én a tömegszervezetnél dolgozom, ott, ahová raktatok. És előadó vagyok a pártiskolán, ott, ahová küldtetek... — Nincs villany az irodában? — kérdezte atyai barátom, a káderosztály vezetője, aki azt hitte, én vagyok a mozgalom Jolly Jockere. — Van villany... — Hát akkor? — kérdezte megrökönyödve. — Hát akkor dolgozz ezentúl este is. — Éjszaka is, ugye, így gondoltad, Guszti elvtársam? Hátba vágott, örült, hogy. értjük egymást, én boldogabb voltam nála is. A szerkesztőség az utcára nyílt, valaha fűszerüzlet volt. Két helyiségből állt, az utcaiból és hátul egy kis irodából. Az utcai meglehetősen nagy volt, - betonpadlóval. Benne pingpongasztal, két hatalmas szekrény, biztosító vasakkal megerősítve, oldalt egy mocskos, elhanyagolt 250-es Csepel motorkerékpár, az első sárhányóra ráerősítve a festett bádoglemez: Sajtó. A pingpongasztal volt a levelezési-rovat, egy csinos, fekete asszonyka egész nap azon válogatta a leveleket, ez ipar, ez mezőgazdaság, ez párt Egész nap passziánszt játszott, morogván hozzá a szöveget- Minden délben egy órára bezárta a boltot, elment ebédelni. Mi azonnal leraktuk a sarokba a leveleket, fütyülve azok szortírozott rendjére. A szekrényből kivettük a hálót, az ütőket, a pingponglabdát, és játszottunk. Először jót nevettem a megvasalt szekrény tartalmán, később még nagyobbat, amikor a másik szekrénybe is belekukkanthattam. Egy, enyhén szólva elhanyagolt, száradt sárral díszített pufaj- ka kezes-lábas és egy ócska kopott csizma, vádliig sárosán lapultak a szekrény öblös gyomrában. Ketten használták ugyanazt a szerelést, a 185 centis Géza és a 165 centis János, ha vidéki riporttúrára mentek. Felettébb derűs látványt nyújtottak, amikor bepöfögtek Gyöngyösre, vagy Tiszanánára, egy-egy nagygyűlés kellős közepére, be a tömeg közé, így is ápolván a tömegkapcsolatokat. Megjött a sajtó, ezt mindenki láthatta, akinek volt szeme. Ebből riport lesz, másképp kell mosolyogni is. Géza megjött a hátival, a lap mind elkelt. A pénzt leszámolta a szerkesztőnek. Azon nyomban kapott néhány pucolt szempontot, egy óra múlva kész volt a vezércikk. Délben játszottunk, bal kezemben fogtam az ütőt, így igen ügyetlennek tűntem, jól meg is vert Géza. Mondom néki, játsszunk egy forintban, és átvettem az ütőt a jobb kezembe. Még szerencse, hogy csak két forintja volt, ennyit még volt szívem visszaadni. Délután telefonon kaptuk a központtól a hírt: Kína felszabadult, befejeződött a Nagy Menetelés. Géza boldog volt, a pingpongasztalon megírta az öreg kínai kuli boldog életét. Este leadott még néhány hírt, írt egy külpolitikai glosszát. (Az imperializmus már megint mocorog, mi egriek ezt nem engedhetjük.) Éjszaka álmában regényt írt és drámát- Mindkettőn dolgozott már vagy tíz éve, valamikor a gimnázium első osztályában fogott a témákhoz. Másnap katonaság érkezett a városba. Géza volt a kiküldött tudósítónk. A várakozó, ünneplő tömeg szabadon hagyta az úttestet, ott csak egy civil szaladgált izgatottan, Géza volt. Hatalmas blokktömb a kezében, jobbjában ceruza és összehúzott szemmel figyelte a jelenségeket, időnként az úttest egyik oldaláról a másikra szaladt ... Hej, ha akkor a szerkesztőségnek fényképezőgépe is lett volna! De hát nem volt, csak ceruzánk és pingpongasztalunk. Megszerettem én is ezt a büdös, sohasem fűtött, harmadosztályú váróteremre emlékeztető szerkesztőséget. (Nemrég jártam egy szövetkezeti vezető: ember irodájában. És ott az újgazdag, ízléstelen helyiségben arra a régi pingpongasztalra gondoltam. Nem az a baj, hogy már berendezett irodánk van, hanem az ízléstelenség. Piros ragasztott szőnyeg, piros telefonkészülék, intarziás íróasztal, kifli alakúra hajlítva. Intarziás bárszekrény a sarokban, pontosan a szoba sarkának formájához és méretéhez szabatva. Süppedő, sky- heverő, fotel...) • De térjünk vissza a mi pingpongasztalunkhoz. Amikor meghúztuk a nadrágszíjat és földhöz csaptuk az aranytojást, azonnal megkezdődött a sorbanállás a kenyérért „Nyüzsög az ellenség a városban” — „N- N. pék szervezi a sorbanállást, szabotál!” — elég szép, hangzatos címeket adtunk, de a kenyér nem akart megszaporodni Egerben sem, pedig ott igen sok a templom, de a mi munkánkon nem volt áldás. A pék erős ember volt, egy kézzel söpörte műhelyét, a pék-lapát nyelét is egy kézzel fogta, pedig a végén rajta volt a vekni. Mégsem ő volt az erős, hanem a női ész. Az egyik igazgatónőt ebben az időben Géza kiszerkesztette, némi visszaéléseket vélt felfedezni az üzemnél. Mondta a nő a péknek, nem kell agyon ütni azt a firkászt, ezért börtön jár. Küldött az alapszervezetnek egy levelet. Volt abban minden. Bárólány, levitézlett osztály képviselői, bűnös szerelem, s mindennek főszereplője, negatív hőse Géza volt. Még arról is szót ejtett a följelentő, hogy a fiú a Koronába jár táncolni, holott az I-es körzetben is össztánc van szombaton. De, ugyebár, büdös a proliszag. Aki nem bírta a proliszagot, annak mindössze egy inge és egy gatyája volt. És nagyon jó kedélye. De most eltörött a mécses. Kizárták a pártból, el kellett mennie a laptól- Hol van az édes hátikosár, a kínai kuli, a csizma, a motor? A megyetitkár is új ember volt, én is. A megyetltkár egykor kubikos, most melegszívű, bölcs pártmunkás. Ahogy beszélt, már tudtam: jól áll a szénám. — Milyen erősen fogják ezek egymás kezét — gondolkodott hangosan. — Fogjuk mi is erősen •.. — válaszoltam kérdezetlenül. Az ügyet rám bízta, jólesett a bizalom. Egy hét múlva tisztázódtak a „frontok”, játszottunk tovább... ötvenhat után találkoztam vele. Rendőrkapitányként szolgálta osztálya igazságát. Most ismét megyetitkár. Géza Rózsa Ferenc-díjat kapott, három magas kormánykitüntetést, otthon, immáron 24 éve egyhelyben írja az újságot, naponként három cikket. Elvégezte az egyetemet, a pártfőiskolát, de regényét, drámáját még mindig nem fejezte be. öregszik. Esténként Fiat kocsijával egy kis helyiség előtt parkíroz, benn vágni lehet a füstöt, kártyáznak és összevesznek az ultin. Kisvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van..« SUBA ANDORi Az újságr r iro Fazekas Magdolna: Tanulmány Mezei András t > Megérkezem Múlhatatlan szomorúság: a hol-nem-volt ifjúság, szebb éveim, testvéreim, a szabadság mellvédéin továbbszolgáló katonák, testüket golyó járta át, előre holtan egy se dűl, ragyognak sérthetetlenül. Odatámasztva véresen végig a holt töréseken, könyöklőn, kezük fegyveren, immár örökös őrhelyen, közöttük keresem magam, még tétován, bizonytalan, s mintha intenének nekem: megérkezel? megérkezem! Oláh Jánosi Halászok Akiknek arca már koratavasszal napbarnított, most azok hajolnak fölém. Türelmes szemeik árnyéka az ég. Remegő szelek hordják a téli ködöt Ismerem a szelek járását, lépteim egyre könnyedebbek. A bomló felhők közül kisüt a nap. Halászok állnak lent a parton. Arcuk akár a tépett, barna föld. A meg-megcsobbanó vizet nézik, a halak vonulását. Mélyből szűrt fény hálójuk remegése. Meggyes László: Tanulmány
