Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 190. augusztus 9. LÁSZLÓ ANNA: „IN MEMÓRIÁM, RÉQI KASTÉLYOK, ÚJ LAKÓK A régi Magyarország arculatához szervesen hozzátartozott a főúri kastélyok, földesúri kúriák jelenléte. Ezeknek egy része nevezetes tájképi elem, fontos művészettörténeti és művelődéstörténeti jelentősége is van. Másik részük olykor bántóan ízléstelen, hivalkodó eklektikus épület, művészi értéke jelentéktelen. Viszont csaknem valamennyi anyagigényes, költséges építkezés. Halál—barátság — szerelem A Mártírok útján gyakran mentünk együtt — s a zsúfolt járda néptelen. A presz- szóban, ahol néha találkoztunk, alig lelek szabad asztalt — s a presszó kong. Szürkeség, szorongató hiány. Monomániás csökönyösség: rajta kívül senki mással nem lehet feltölteni, kiszínezni a környezetet. Mi ez? Már megéltem valami hasonlót... Mikor, miért? S lassan előbukkan a múlt egy részlete a feledésből. Hosszú időre elutazott az a férfi, akit szerettein. Akkor és csak akkor vett körül ilyen megüresedett, kifakult világ. Vera nagyon közeli barátom volt, koraifjúságunk óta. Ügy látszik a veszteségek hatása azonos. Talán a szerelem nehezebben tűri az átmeneti távolságot. De a barátság elveszítése is ugyanúgy kifoszt minket — ha végleges. A semmi Tudatunk csak külsősége- sen képes megközelíteni a semmit. Lényege felfoghatatlan számunkra — pótszerül tartalmakat társítunk hozzá. Azért siratjuk az elhunytat, mert többé nem vehet részt az életben. Holott az ő számára nincs kirekesztettség, se elmulasztott öröm vagy lehetőség. A nemlét fájdalom- mentes és sebezhetetlen. Ami nekem fáj őmiatta, az csak a halála pillanatáig érhet. A többi sajnálat. Rendkívül erős. Múlnak a hetek és nincs még olyan ébren töltött negyedórám, amikor ne gondolnék rá. Mindig így tudtam, hogy fontos a barátsága. Sohasem tudtam, hogy ennyire fontos. Csak az elmúlás méri le megbízhatóan, ki mennyit jelentett a mi számunkra. A gyásznak is vannak titkos és könyörtelen rétegei. Mondják: sokakban jelentkezik a túlélők kétes győztessége, lám én tovább folytathatom... Ezt még sohasem éreztem. De már volt gyászom, amelyben a szigorú önvizsgálat megdöbbentő eredményre vezetett. A hangosabb szomorúság mögött egy halk, rejtett vonulatot kellett felfedeznem-.- úgy hívták: szabadulás valami nyűgtől. Most az a döbbenetes: Vera mennyire megnő a semmiben. Űj élete kezdődik. Nagy egyéniség A kötelező nekrológ-stílus taszít. A felfokozott dicsérethalmaz szándéka ellenére: kiközösítő. Még egyszer megöli, vagy legalább is eltávolítja tőlünk a halottat. Sokarcú személyiségét bebalzsamozott múzeumi tárggyá változtatja. Hiszen minden épeszű felnőtt saját bőrén tanulta meg azt a kétszerkettőt, hogy az emberszerű ember dinamikája jók és rosz- szak ellentmondásából ered. Verával több mint két évtizeden át éberen figyeltük és csípősen gúnyoltuk egymás gyengéit. Szinte nem is találkoztunk anélkül, hogy s^rt ne kerekítettünk volna erre a csipkelődésre. Soha nem tapasztaltam gúnyt, amelyben több lett volna a kölcsönös szeretet. A szeretet helyébe állandóan új szót kutatnék... A tartalma eleven és sokat foglalkoztat, a megnevezése any- nyira avulóban van, hogy már-már használhatatlan. Különben a tartalma is megromlik a mai korban, ha egy mákszemnyi rózsaszín vagy édeskés keveredik hozzá Vera a gúnyosságával tette korszerűvé a szeretetet. így már áraszthatta maga körül. És nemcsak a hozzá közel állókra. Szeretet telítette a szüntelenül friss érdeklődését. Humanizmus azt a tulajdonságát, hogy nem rangsorolt. A véletlenül elévetődő postás vagy cukrászdái felszolgálólány az adott percben ugyanolyan intenzitással érdekelte, mint baráti körének legnevesebb tagja. Pompás megfigyelő volt. Élvezetesen előadott miniatűrjei, humoros zsánerképei mögül jellemek, sorsok bontakoztak ki önkéntelenül. Páratlan megfigyelő képessége és mesélőkedve művésszé avathatta volna, ha kifejleszti az adekvát műfajt. Családja volt a műfaja: férje, fia és lánya, ö hármukért fáradt. Családi és baráti környezetében kivétel nélkül mindenki több becsvággyal élt, mint ő. Becsvágy — sok- ^értelmű szó, akár a harc. Előre is lendíti a világot, de menthetetlenül sebeket is üt és önsebző is. Vera nem született katonának. Talán ezért is vonzódtak hozzá az erős- akaratú emberek, hogy felüdüljenek, felviduljanak mellette. És talán ez az emberi háttér okozta, hogy ha életében jellemzem, minden vonás egyeznék a mostani portréval, csak az az egy nem kívánkozott volna a toliamra, hogy nagy egyéniség. Most, a halál premier plánjában mutatkozott meg: az volt. Az elidegenedés ellenképe. Válságos helyzetekben is: a derű. A meghittség olyan korban, amely bizonyos értelemben és egyfelől: a leggazdagabb a történelemben. Másfelől: fukaron méri a derűt és még törvényesebben a bensőséges érzéseket. Csak a nagy egyéniség képes a kor negatívumaival dacolni. Az elidegenedéá ellenképe... Vera nem koptatta kötődéseit. Házassága negyedszázad után semmit sem veszített kezdeti fényeiből. Ez ritkaságánál fogva valószínűtlen, mint a nekrológok túlzásai — igaz mégis. Gyerekei önállósulását nem nyirbálta, de mindvégig oly szorosan tartoztak hozzá, mint csecsemőkorukban. A barátságban' pedig meg tudta őrizni és őriztetni a legfogékonyabb ifjúság ízeit. Egy asszonyvendégem véletlenül észreveszi íróasztalomon a gyászjelentést. Elsápad és sírni kezd. Ez az asz- szony életében kétszer, futólag beszélt Verával. Gyász és nevetés A gyász valódi természete szerint: nem folyamatos. Azt hiszem, csak a hiszteroid al- katúak zokognak és rajonganak megszakítás nélkül a gyász idején. A többiek dolgoznak, napi tennivalóikat intézik és ha komikus jelenségbe botlanak, felnevetnek, mint máskor. A gyász és a hétköznap külön-külön, de párhuzamos vonalon árad, hol egyik erősödik fel, hol a másik. Egyszer-egyszer én is nevetek. Senkivel se úgy, mint Verával. A kamaszkor vegyi folyamatai sajátos humorérzéket táplálnak. A kamasz időnként komikumba tud fordítani — bármit. S néha addig nevet, míg megfájdulnak az arcizmai. A „Tanár úr kérem” közegében él — a lány éppúgy, mint a fiú. Különös részegség ez, egyike a legjobb oldódásoknak. Rövid szakaszra érvényes, aztán rendszerint elmúlik nyomtalanul. Vera volt az egyetlen, akivel annyi-annyi év után még mindig vissza tudtam fordulni a kamaszkorba. Megesett, hogy együtt vásároltunk. Az efféle feladatokat mind a ketten nyögvenyelősen teljesítettük. De ha együtt léptünk be az üzletbe, a szokott bosszúságok, lehúzó laposságok hirtelen humorossá változtak. Nemegyszer ki kellett menekülnünk a boltból, mielőtt leküzdhetetlen nevetésünkkel feltűnést kelthettünk volna. Az utcán nem tehettünk egvebet: nekidőltünk a házfalnak, rázkódott a vállunk. Béidegződtek a nagy nevetések. áttörtek a bajokon, keserűségeken. Amikor megtudtam, hogy gvósvühatatlan beteg. elvesztettem a talajt a lábam alól. Idegen dimenzióba zuhant a barátságunk. A humor, a derű szükségszerűen elhullott. Az addig teljes nyíltság is. Célozgatott a betegségére. Elismerni lehetetlen, az igazság ártó ebben az esetben — csökkenti a szervezet önvédelmi készségét. De nem mertem túlságosan komédiázni sem Vera különleges éles szeme, füle eilőtt. Egy erőltetett hangsúlyból a legrosszabb következtetést vonhatja le ... Inkább másról beszéltem. Ezt a betegséget sehogyan sem lehetett egyeztetni a lényével, tényleges életkorával és az annál is sokkal fiatalabb fiatalságával. Inkább gyorsan másra tereltem a szót. Ez is nehéz volt, alig tudtam hangot préselni a torkomból. Nem bizonyos... remélem tévedek... de néha hozzámkúszik a gyanú. Talán azt hitte: részvétlen vagyok. Félreértések szögesdrótjai választanak el minket embertársainktól. Verával is adódtak félreértések. Mindig hamar és tökéletesen tisztáztuk. Már csak egyoldalúan mondhatom neki: ha a nevetés hal el, éppen az hagyja maga után a legszomorúbb szomorúságot. Áz idő varázsa Eddig nem szelektált az emlékezetem. Azonosan határozott körvonalakkal maradtak meg benne jók és rosszak. Kissé irigyeltem is a kegyes öncsalókat, akik boldog éveket idéznek fel. Holott soha sincsenek boldog évek. Óráknál tovább magunk sem viseljük el a boldogság állapotát és a külvilág ellenállása is törvényszerűen közbelép. Most először tapasztalom, hogy a múltra homogén varázs rakodik. Vera elmúlása hozta ezt a változást. Agyam most is fel tudná sorakoztatni az akkori bajokat ,— csakhogy az agynak nincs sok beleszólása ebbe. Egy tömbben jelentkezik közös ifjúságunk és százszor vonzóbbnak, nemesebb anyagúnak mutatkozik, mint amilyen volt, mjnt amilyen egyáltalán lehetett. Mondatok tömege ível át az éveken. Varázsos atmoszférában csendülnek újra. Kígyóinak a fejemben, pontosan emlékszem mindegyikre. Köztük aprócska megjegyzések is, jelentéktelen közlések is — de mind megeme- lődtek. S úgy tetszik, ön- csalóan, ha ismét jelenné válhatna az az idő — sokszor kegyetlen és nyomasztó idő — az aranykorba térnék vissza. „.. .ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. Á józanság határai A temetésen váratlanul elcsodálkozom: milyen sok ismerősöm van itt, akit Vera is ismer. Hogyan, miért gyűltek itt össze az ismerősök?! De hiszen ez Vera temetése. Valami megrendítőt látok... holnap felhívom Verát és elmondom neki. A sír felé menet beszédfoszlány ... parányi fonákság kgndikál ki mögüle, hajszál- résnyi jellem-fogyatékosság... más úgyse értené, Vera majd nevet rajta biztosan. Akkor még ma este telefonálok ... Követelőzik bennem, megint és megint, hogy tudósítsam a temetéséről. Ezek a természetes, önkéntelen pillanatok. A nyomukba járó percek a képtelenek: a tudomásulvétel ... A befejezett tény azóta sem hajlandó elfoglalni helyét a cáfolhatatlan tények között. Az oly közeli és bensőséges még fényévekkel sem mérhető távolságba került volna?! Gyakoribb vendégem, mint életében valaha is. A második világháború ezeknek az épületeknek nagy részét erősen megviselte. Csaknem valamennyit elhagyták a régi tulajdonosok. Közülük sok szenvedett súlyosabb károkat az ostrom idején, egyesek kiégtek, mások beáztak, omladoztak a gazdátlanság idejében. Mindent egybevetve, ez a magában nagy értékű épületállomány egyik nagyon terhes öröksége volt és részben maradt is a demokratikus átalakulásnak. Bár a volt urasági kastélyok és kúriák egy jelentős része már új hivatását betölti sok szociális, kulturális, sport és egészségügyi szervezetnek nyújt otthont. Olykor gyönyörű környezetben, hatalmas parktól övezve, de még mindig nagy számmal vannak üresen kongó, elhagyatott, elvadult környezetű kastélyok, omladozó falakkal, beszakadt tetővel. A helyreállítás azonban nagyon költséges feladat. Például a keszthelyi Festetics kastély már három éve le van zárva a tatarozások miatt. Üj tulajdonosa, az Országos Széchenyi Könyvtár eddig 20 millió forintot költött a tatarozására és további 80 millióra tervezik a költségeket az 1975- re előirányzott teljes rekonstrukcióhoz. A hatalmas épületnek 101 helyisége van. Jelenleg zeneiskola és járási könyvtár működik az épület egyik szárnyában. Másik országos, sőt világhírű kastélyunk a fertődi volt Eszterházy kastély már évek óta betölti új hivatását. Világraszóló zenei rendezvényeknek lett az otthona és külföldi turisták ezrei csodálják meg gyönyörű parkját, a magyar Versailles-t. A fóti volt Károlyi kastélyban működő gyermekvárosban, a gondozás nélkül maradt gyermekek százait, ezreit nevelik olyan körülmények között, hogy nemcsak az intézet vezetői, de egész társadalmunk joggal büszke lehet rá. Nógrád megyében hét szociális otthon működik volt urasági kastélyban. A pomázi egykori Teleki kastélyban munkaterápiás gyógyintézet van. A hatvani volt Hatvány kastélyban kórház, a gyöngyösi Orczy kastélyban múzeum, a pará- di két Károlyi kastélyban úttörő intézmények kaptak helyet. Egész sor kastélyban működnek kollégiumok, különböző pedagógiai intézmények, tudományos és kutató intézetek. Sok nevezetes, műemlék jellegű kastélyépület vár még felújításra, de mindent egybevetve, sokkal hasznosabb és általánosabb érvényű hivatást töltenek be, mint annak idején. FAZEKAS MAGDOLNA: NAPRAFORGÓK Képzőművészetről röviden • • Szereti Ön Picassót? A válasz — csak úgy, mint Bartók esetében — sokféle, nemegyszer ellentmondó. Néhányan rajonganak érte, sokan csak szeretik, még többen elfogadják, mert így illő, a többség azonban elutasítja. Rajongókkal és ellenzőkkel egyaránt nehéz vitatkozni. Picasso, problémáktól terhes évszázadunk problematikus , művésze, százféle arcot mutat. Gondoljunk csak a kék-korszak Harlekin családjára, vagy aZ 1905-ös keltezésű Háremre. A Salomera, vagy a Reggeli toilettre. Merész torzulások, ma így mondanók: „a természet átfogalmazása”, de azért Mű és Valóság szoros kapcsolata kétségtelen. A rajz oly egyszerű és nemes: bármelyik klasszikus mester elfogadhatja sajátjaként. Ez hát az egyik Picasso. A másik, aki az Afrikából hozott totemek, bálványok, fafaragások tanítványaként lép elénk, olyannyira, hogy egy- egy mesterműve (Az avignoni kisasszonyok) valósággal áttöri az ábrázolás európai határait. Nos, melyiket szereti ezek közül a Picasso rajongó? Mert ha nem tud gyorsan válaszolni, máris egy harmadik Pcassót mutatunk be, aki a létező, látható világot mértani alapformára bontja fel, de már itt van mesterünk egy negyedik megnyilvánulása is: a valóság elemeit szétbontja, majd egy játékos gyermek szilaj fantáziájával rakja össze, nem sokat törődve az eredeti modell fotografikus ábrázolásával. Aztán jönnek újabb és újabb kísérletek: tárgyak, amiket a művész egyszerre lát felülről, oldalról, s egy másik oldalról; zenei nyelven szólva: a látás többszólamúsága ez, mely gazdagítja ugyan az élményt, de meg is zavarja az olyan nézőt, aki gyakorlatlanul, bízvást mondhatjuk így: gyámoltalanul áll a vászon előtt. Félreértés ne essék: ezek a korszakok nemcsak követik egymást, hanem el is vegyülnek, olyan furcsaságokat hozva létre, mint a csodálatos Olasz nő (1919) és a Pierrot és Harlekin (1919); egyik a legteljesebb természetelvűséget, másik a teljesen felbontott, szélsőséges modernizmust képviseli. Mindkettő — Picasso, mint ahogy az ő keze nyomán születik néhány pazar portré (Fiam, Paul, vagy Berthe Weill kisasszony — mindkettő az 1920-as évekből) és őt reprezentálja a Halott madár is — inkább valami gyermekded papírkivágásra, mintsem festményre emlékeztetve az embert. Dehát Picasso a szobrász is, aki biciklikormányból, valami fantasztikus varázslattal öklelő bikát csinál, mint ahogy ő az alkotója a század egyik legmegrendítőbb művének, az 1937-ben keletkezett Guernica-nak. Ez a remekmű szerzett neki legtöbb hívet — de ezt is ellenzik a legtöbben. A rémület, az iszonyat, a megsemmisülés, a barbár erőszak, a tehetetlen gyengeség félelmetes víziója ez. Fasiszta barbárok bombázzák Guernicát, tűzeső, acélzápor hull a szerencsétlen városra, gyermekek pusztulnak el, asszonyok, aggastyánok, erőteljes férfiak, állatok és emberek. A megvalósult földi pokolban nemcsak házak dőlnek össze, hanem az emberi test is elveszti szilárd alakzatát. Már nem emberek gomolyognak a képen, csak szétszaggatott kezek, robbanástépte lábak, holtan meredő szemek, kíntól felüvöltő szájak... A néző előtt óhatatlanul felötlik egy kép: Dante víziója a Pokolról, s egy másik spanyol festő, Goya megrendítő vallomása; a háború rémségeiről. És most újra feltesszük a kérdést: melyik Picassót szereti, vagy melyik Picassót veti el, kedves Olvasó?! Mi úgy hisszük, hogy aki közelebb akar kerülni a század egyik óriásához, az keresse meg először ennek a végtelen gazdag művészetnek azt a fejezetét, szektorát, ami az ő számára a legjobban megközelíthető. Aztán próbáljon átrándulni a Picasso-i életmű más fejezetébe is. Ha a felfedező út sikeres, végülis meghódíthatja magának az életmű teljességét. Persze felmerül a kérdés: érdemes-e? Vajon a művészet nem arra való-e, hogy élvezzük? Ha így van, miért törnénk rajta a fejünket? Fejtörésről itt szó sincs. Csak engedjük át magunkat a művek vonzásának, varázsának. Érdemes. Századunkat csak akkor érthetjük teljesen, ha a természettudomány, a technika csodáin túl megismerkedünk a művésszel, aki korunkat a legsokoldalúbban tükrözi. Picasso vallomása egyetemesen emberi. Nem a spanyol művész szól hozzánk, nem a francia állampolgár — hanem egy Ember, aki végigjárja, küzdi — olykor megtántorogva, elbukva és újra fölemelkedve — századunk valamennyi útját, keresve a nagy titkot': gépek, elektromos hullámok, végtelenbe vetülő sugarak és rádióüzenetek, a szellem példátlan virágzása és a szellem példátlan bukásai között, hogyan mutatkozik meg az, aki mindezt teremtette —• a század embere. GAB GYÖRGY SÁNDOR i
